-

Öt éve történt, hogy véget ért a szakmai gyakorlatom egy online újságnál. A nyár a végét járta, az egyetem azonban még nem kezdődött el, nekem meg épp semmi dolgom nem volt Pesten, így otthon múlattam az időt Egerben. Pontos tervem volt az előttem álló évre, az egyetemen már „csak” a szakdolgozatommal voltam adós, úgy készültem, hogy annyit leszek a fővárosban, amennyit muszáj még maradnom. Annál is inkább így gondoltam, mert szombat este félreérthetetlenül összeakadt a pillantásom egy fiúval, és 120 kilométer ugyan nem nagy távolság, de ahhoz elég, hogy egy bimbózó románcot azonnal elhervasszon. B. helyes volt, szórakoztató és nagyon kedves. Az első fiú az életemben. Huszonegy évesen ezzel kicsit lemaradásban voltam. Vele végre kézen fogva sétáltam az utcán, és tényleg a barátnője lehettem. Kedveltem a családját, kedveltem a barátait, szimpatikus volt a szüleimnek, szóval minden a lehető legjobban alakult. Már épp kezdtem volna elkényelmesedni, és beleélni magam abba, hogy milyen jó nekem, amikor jött egy telefon.

A visszautasíthatatlan ajánlat

Épp azon dilemmáztam, hogy hason fekve napozzak-e tovább vagy forduljak meg, amikor felhívott a korábbi gyakorlatvezetőm, aki egy kereskedelmi tévénél fogta a kezem (megjegyzem, azóta sem engedte el, és ezért szívből hálás vagyok neki), és kerek-közölte, hogy megüresedett az egyik rendezőasszisztensi állás. És ha én is akarom, az enyém lehet. Majdnem telefonostól ugrottam fejest a medencébe, annyira boldog voltam, és rávágtam, hogy: persze, akarom! El sem hittem, hogy minimális kapcsolati hálóval, zéró protekcióval ez összejöhetett. Az első munkám, az első fizetős állásom, ráadásul olyan emberek között, akiktől világ életemben szerettem volna tanulni. Aztán azonnal lehűltem medence nélkül is, mert eszembe jutott a fiúm...

Te jóságos isten, velünk most mi lesz? Ő itt él, itt dolgozik, itt a családja... mit fogunk mi csinálni?

Azonnal megkeseredett minden örömöm, és legszívesebben elsírtam volna magam. Utálok döntéshelyzetben lenni, pláne, ha azt kell kitalálnom, hogy épp melyik kezembe harapjak. Nem lehetett volna várni egy kicsit? Mondjuk, jövő nyárig? Otthon alig mertem elmondani a jó hírt, mert tudtam, hogy anyáék boldogok lesznek, nekem pedig majd meg kell magyaráznom, miért nem vagyok az.

Megoldjuk! Vagy mégsem…

Végül kitartottam a döntésem mellett, beadtam a jelentkezésemet az állásra, egy hét múlva meg is érkezett a válasz: a munka az enyém, jövő héten mehetek betanulni. Remegtem, mint a kocsonya, amikor elmondtam B.-nek, hogy mi a helyzet. Nagyon megdöbbent először, aztán csak magához ölelt, és azt mondta: megoldjuk. Ne rettegjek, örüljek a sikeremnek, mert ő is örül neki. Hát, nem mondom… ettől azért egy rövid pillanatra könnyebb lett.

Nos, amikor azt írtam, hogy rövid, akkor azt szó szerint értettem, mert amint munkába álltam, minden napomra ugyanaz a bánatos forgatókönyv volt jellemző: reggel tévé, délután tévé, este telefon anyáéknak, telefon B.-nek aztán kiadós bőgés a kanapé sarkában csücsülve, amiért ők ott vannak, én meg nem. Minden bajom volt, de szó szerint. Hiányzott a barátom, akivel igazán még együtt sem voltam. Hiányzott a családom, mert először csapott meg annak a szele, hogy most már nem lesz minden hétvégén hazaszaladgálás, meg otthon kuckózás, meg anyáék kicsilánya se leszek már többé. Bűntudatom volt, hiszen nem ugrálok örömömben, amiért megkaptam azt a lehetőséget, pedig mások a kezüket-lábukat törnék  miatta, és bűntudatom volt amiatt is, mert bár B.-t otthon hagytam, és ezzel akárhonnan nézem is, azt üzentem, hogy valami fontosabb, mint mi ketten. Legbelül mégis örültem, és büszke voltam magamra.

A végén annyira belehergeltem magam a boldogtalanságba, hogy már azt fontolgattam, visszaadom a munkát, és hazamegyek. Nem bírom én ezt a stresszt, nem bírok én ennyi változást elviselni, ne változzon semmi, ha nem muszáj, jó minden úgy, ahogy van, hagyjanak engem békén.

Ezúttal is egy telefonhívás sietett a segítségemre.

Repülj, kis fecském!

Épp a szokásos esti beszélgetésünket folytattuk anyával, amikor megérezte, hogy valami nem stimmel. Némi unszolás után, megadtam magam, és rázúdítottam mindent, ami a lelkemet nyomta. Szerencsére őt nem ragadta magával a kiborulásom, helyettem is józan tudott maradni. Vett egy nagy levegőt, kockáztatva, hogy nem azt fogom hallani tőle, amit épp szeretnék, és a következőt mondta: „Kicsim, hidd el, az élet valamivel több annál, minthogy itt töltsd esténként a teraszokon ülve a barátoddal, és nyolctól-négyig papírokat iktass egy irodában. Többre vagy képes, többet tudsz ennél, a lehetőség pedig most adódott, és később nagyon mérges leszel magadra, ha nem élsz vele. Ne kelljen évek múlva szemrehányást tenned magadnak, amiért nem vágtál bele valamibe, ami a hasznodra vált volna. Repülj, kis fecském…”.

Mi lett volna, ha? Nem tudom!

B. és én végül nem sokkal később szakítottunk. Ő mondta ki az utolsó szót, én meg nem ellenkeztem, bár aznap este azért még telesírtam a párnámat, mert rá is haragudtam, amiért még esélyt sem adott nekünk, magamra is mérges voltam, mert az én döntésem nélkül talán másképp alakultak volna a dolgok. Aztán ez a seb is begyógyult, most már jóban vagyunk, örülünk, ha látjuk egymást, helyükre kerültek a dolgok.

Mégis, valahányszor erre a helyzetre gondolok, nem tudok nem elmélázni afölött, hogy miként alakultak volna a dolgaink, ha a maradás mellett döntök. Van egy rész, a Szívek szállodájában, amikor Rory és Paris ülnek egy bárban, és a jövőjükről beszélgetnek. Paris megkérdezi Roryt, hogy ha megkapná a New York Times-ösztöndíjat, azt választaná, vagy a barátjával menne San Franciscóba? Mire némi habozás, és magyarázkodás után Rory kiböki, hogy akkor inkább legyen távkapcsolat, és megcélozná Manhattant. A New York Times az mégiscsak a New York Times.

Na, igen. A szerelem az meg szerelem. Nincs mit szépíteni, akkor öt évvel ezelőtt én az én New York Times-omat választottam, nem a barátomat, és ez még akkor is így van, ha nem volt az az eget-földet rázó szerelem köztünk. Valamiért úgy vagyunk vele, én legalábbis biztosan, hogy fiúk jönnek és mennek, de „ilyen” lehetőség nem adódik mindennap. Ha nekem nem kell, kell majd másnak, és nem fognak újra megkérdezni, hogy „Kedves Lili! Nem gondoltad meg magad?”. Aki egyszer nem száll be a játékba, azt később talán már nem veszik be újra, és akkor mi lesz? Valahogy biztos alakultak volna akkor is a dolgok. Talán már én is anyuka lennék, talán épp azon dilemmáznék, hogy melyik oviba írassam a gyerekemet, nem tudom… Ahogy akkor sem tudtam igazán, hogy mire mondok igent.

Tulajdonképpen mutattak két filmelőzetest, aztán eldönthettem, hogy melyikre akarok beülni. Ha úgy döntök, maradok, igazából az sem lett volna garancia a kettőnk sírig tartó boldogságára, viszont nem tanultam volna meg egy sor olyan dolgot, ami nélkül, most nem lehetnék az, aki... és nem tartanék ott, ahol. Nem találkoztam volna azokkal a csodálatos emberekkel, akiket a munkáimon keresztül ismertem meg, akik tanítottak, segítettek, a nehéz pillanatokban mellettem álltak. És nagy valószínűség szerint ezt a cikket sem írnám meg most a többi döntéshelyzet előtt álló lánynak. Meg persze magamnak, mert – így közelebb a harminchoz, a férjhez menő, babát szülő barátnők körében – egyre többször jut eszembe, hogy „mi lett volna, ha"...

Hogy mi lett volna? Nem tudom. Az lett, hogy ez a kis fecske eldöntötte: repülni fog még, és egy ideig nem rak fészket.

És repülni csodálatos! Köszönöm, anya, hogy ezt megmutattad nekem!

Kormos Lili

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ermolaev Alexander