–

Ha a népszerűbb képkeresőkbe beírod, hogy „kamasz gyerek és szülei” (mindenféle hangulati, kiegészítő vagy minősítő jelző nélkül), akkor erre rendszerint a legbénább, legbanálisabb fotók ugranak fel. Ezek mindegyike egy, az arcát gondolatban belülről fogcsikorgatva lekaparó, eltorzult ábrázatú anyát és egy szemforgató, „jesszus, de ciki szüleim vannak, miért nem születtem inkább szurikáták közé” – tekintetű bakfist ábrázolnak. Úgy tűnik, máshogy nem is lehet elképzelni a kamasz-szülő viszonyt, mint ebben a totális kommunikációs zavarban, a meg nem értettség ezen bűzös mocsarában, ahol a szúrós megjegyzések aknamezején botorkál a két – egymást kezelhetetlen idiótának néző – szereplő.

Mindezt persze úgy, hogy minden valamire való szülő, aki már sikeresen túlélte a hathetes hasfájást, gond nélkül megugrotta a dackorszak gátjait, ügyesen kikerülte a testvérféltékenység és az iskolakezdések csapdáit, tehát lehúzott úgy szülőként legalább egy tucat évet, hogy az arca megkérgesedett, a pedagógiai elvei pedig olyan rugalmasak lettek, mint egy indiai jógi teste, szóval ez a sok vihart látott szülő valószínűleg szentül megfogadta, hogy baromi klasszul, és egy fikarcnyit sem közhelyesen fogja végigcsinálni az átkos kamaszkort.

Én legalábbis így voltam vele. Eltökéltem, hogy olyan laza leszek, mint a Riga-lánc, nem fogom minden fiszfaszon felhúzni az agyamat, mosolyogva fogom beletartani az arcomat abba a hiszti- és szarzivatarba, amit csak elém sodor az északi tiniszél.

Meg voltam róla győződve róla, hogy nekem ez cseppet sem nehéz, hiszen praktikusan jómagam is szinte-szinte tini vagyok. (Tényleg! Csak nézz rám! Hunyorogva. Vaksötétben. A másik szobából.)

Valahol azonban sajnos hiba csúszott a rendszerbe. Szívem szerint még mindig olyan laza lennék, hogy majd' szétesek, csak sajnos a lezserségem reakcióideje lett jóval lassúbb az arcberendezéseménél. Így mire összekapnám magam, addigra rég késő, ott düllesztem magam a gyerek mellett a legbénább Stockfotó-szülő ábrázattal, lefelé görbülő penge szájjal, fújtató orrlukakkal, összeráncolt homlokkal. A zsenge bakfis pedig szemforgatva mered el a távolba azzal a szent meggyőződéssel, hogy nálam címeresebb ökör nem született még a világra.

Pedig hidd el, én annyira igyekszem... Akkor is nagyon rajta voltam a jó-fej-leszek-ha-beledöglök-is szeren, amikor vasárnap délután hazaérkeztem... arra, hogy a lányom a barátnőjével palacsintát süt otthon. Darából. Tojás nélkül. Elképesztő állapotok uralkodtak, minden szabad felület úszott az olajban, amit a két Holle anyó gavallérosan megszórt búzadarával. Az én nett konyhám, ahol fél órával ezelőtt praktikusan szívbillentyű-műtétet lehetett volna végrehajtani kockázatmentesen, most úgy nézett ki, mint a Sziget-fesztivál mobilvécéje az utolsó utáni napon. Az arcomon pedig, mielőtt észbe kaphattam volna, végighullámzott az elgyötört faragtam-volna-inkább-kisszéket-helyetted-édes-lányom gondolatsor. Amit a gyerek nyilván nem értékelt, hiszen ő vacsorát csinált full egyedül, amit ezek szerint képtelen vagyok értékelni. Öt perc elteltével persze, főleg miután kiadtam magamból a hirtelen felgyülemlett bosszúságot, én is más színben láttam a dolgot, de onnan már hiába szépítettem a darás palacsinta lelkes értékelésével.

Sajnos hasonlóképp jártunk, amikor a frissen festett szobáját dekorálta ki stiftes ragasztó segítségével popsztárokkal – én lekapartam az arcom, ő meg örült, hogy személyre szabta az odúját. Vagy amikor az én sminkkészletemmel pingált magának szivárványpónisan delnős ábrázatot. Mindannyiszor először az artikulálatlan bosszúság és arcrángás kapott el, és csak pár perc elteltével esett le, hogy igazából milyen uncsi szarfej vagyok. Hiszen nyilván ezek a próbálkozások, kuplerájos lépések mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy kísérletezzen magával, hogy rájöjjön, mit szeret csinálni, mi áll jól neki, milyen környezetben érzi otthonosan magát. Ha viszont ilyenkor sokat pattogok, akkor szegény zsíros hajú, lompos tanfelügyelőként végzi egy dohos lakásban, aki olcsó pizzát rendel péntek esténként a macskáival, és hipermarketből veszi magának az előrecsomagolt születésnapi tortát.

Szóval dolgozom magamon. Gyakorlom, hogyan lehet derűs nyugalommal vagy akár lelkes csiripeléssel fogadni a lesből támadó (szubjektív) szörnyűségeket.

Hogy a modoromat tökéletesítsem, katasztrófafilmeket nézek végig direkt csillogóan boldog tekintettel, sáskajárásról olvasok derűs fejjel, és széles mosollyal hallgatok Skrillexet.

Még néha tapsikolok is hozzájuk, és tréningképp azt zsolozsmázom, bravó, édeském, nagyon ügyes vagy!

Annyit már sikerült elérnem, hogy a múltkor pókerarccal asszisztáltam végig egy közlekedési balesetet, úgyhogy azt hiszem, lassan készen állok a következő megpróbáltatásra. A jövő hét végén megint átjön a barátnője. Sminkelni szeretnének, és csokis tortát sütni... 

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/VGstockstudio