–

Tóth Flóra és a Dolgozó nő

„Gyerekek intézményben, lakás olyan, mintha bomba robbant volna, de indulnom kell, és vagy a lakás néz ki vállalhatóan, vagy én, az előbbit senki nem látja délutánig (és akkor is csak azok, akik ilyenné tették), az utóbbit viszont elég sokan, szóval ma is azt választottam. Még gyorsan beidőzítek egy mosást indulás előtt, aztán húzok dolgozni. Összekapom a szennyest a lakás különböző pontjairól. Bassza meg, csengettek, egy futár… Oké, gyorsan átveszem a csomagot, és már húzok is, mert el fogok késni. A faszom, hát nem nálam maradt a szennyeskosár?!”

Szóval ez a fotó a dolgozó anyákat hivatott bemutatni természetes közegükben, azaz félúton a laptop és a mosógép között. Persze mondhatjuk, hogy rém sztereotipikus, és az is, de sajnos kurvára igaz (mondom ezt kilencévnyi dolgozó anyai tapasztalattal a hátam mögött). Azért ezt választottam, mert ha a kezemben nem is maradt még egy kosárnyi szennyes ruha (de bármikor megtörténhet), a szemetet már tettem be a csomagtartóba a nagy rohanásban, és megmondom őszintén, annyira ahhoz vagyok szokva, hogy mindig 120 csomaggal, gyakran legalább felerészben teljesen bizarr pakkokkal mászkálok, hogy fel sem tűnik, mennyire nem odaillő az a valami, ami épp nálam van. A fejemben pedig pont ilyen összevisszaságban futnak a munka és a háztartás ügyei, nagyjából mindig – de tudom, hogy ez nemcsak az anyák kiváltsága, hanem nagyjából minden elfoglalt emberé.

Nyugi, nem ciki szeméttel, szennyessel, félig kiivott kávésbögrével indulni a munkába!

Fiala Borcsa és a Nő az alufóliás szobában – pattogatott kukoricával

Amióta Evelyn elolvasta a bulvárhírt Pataky Attiláról, retteg, hogy őt is elviszik az ufók. Őt, aki még a metrón is fél. Némi lakásátalakítással azonban elérte, hogy nyugodtabban élhessen otthon, a négy fal között.

Milanovich Domi és a Nő edzés után pihen a szabadban a természetben a ködös reggelen

A kép címe: androgynous sportsperson with plastic water bottle resting after a successful half marathon. Azaz: androgün sportember műanyag vizes palackkal pihen egy sikeres félmaraton után.

Csalóka dolog a futás. Amikor a testemben endorfin szabadul fel, megállíthatatlannak érzem magam. Képzeletben az Eye of the Tiger című szám megy a fejemben, laza vagyok és szexi, mint Bruce Willis a véres atlétatrikójában. Work hard, play hard, die hard. Csak keményen, nem igaz? A lábam ruganyos, az izmaim dagadnak, és én szárnyalok, mint azok a sprinterek, akiket a stockfotókon látok. Kívülről viszont így nézek ki: enyhén megtört tekintet, lángvörös arc, szétizzadt, csapzott fej. Hörögve veszem a levegőt, mint Darth Vader, a mozgásom darabos, a talpam pedig alig pár centiméterre emelkedik el a talajtól. Ki érti ezt? És ki akarná nézegetni vagy épp megmutatni egy fotón?

Krajnyik Cinti és a Fáradt fiatal nő, aki alszik a kanapén

Amikor a hétköznapi robottól végkimerülésben roskad az ember a kanapéra, alap, hogy ebben a kényelmes pozitúrában hajtja álomra a fejét. Hiszen a levegőbe emelkedő lábak, az orron és a szájon át légzést is ellehetetlenítő arcbefúrás mind-mind lehetővé teszik, hogy új erőre kapva, kisimultan folytassa a teendőit. Gerincgyakorlatnak ettől még lehet, hogy jó.

Dián Dóri és A nő feje körül forgó újszülöttek

Kéz-láb-száj betegség – visszhangzik a kissé borzongó és döbbent fiatal nő fejében a terminus technicus. Két perccel ezelőttig még azt sem tudta, hogy létezik ilyen vírus a bolygón, ám a mellette ülő kolléganője telefonhívást kapott. „Uh, hát az nagyon fertőző” – kiáltott fel a kolléga, a fiatal nő pedig erre felkapta a fejét – Coviddal áztatott időkben egy ilyen mondat hatványozottan nem hangzik jól. „Kéz-láb-száj betegség terjed az oviban” – világosítja fel a munkatársa, úgyhogy a gyereke újabb egy hétre otthon marad, mert amikor végre túl vannak az összes takonykóron, víruson, hányós-hasmenéses programon, akkor természetesen egy ritka gusztustalan, bizarr és elég kellemetlen betegség üti fel a fejét.

„Ez a biológiadolog igen rendesen kicseszett az emberiséggel. Nem elég az amúgy is rengeteg kihívás, felelősség és feladat, ami egy gyerek felnevelésével jár, a csóri szülőket még némi tetűvel, himlővel, skarláttal, ne adj’ isten kéz-láb-száj betegséggel is megkínálja az élet, nehogy unalmas legyen egy fél pillanatra” – gondolja, miközben kirázza a hideg a köröm alatt kinövő kiütés gondolatától, és már nem is bánja annyira, hogy a macska reggel 4:15-kor egy nagyáriával egybekötött tornagyakorlattal indította a napját.

Mózes Zsófi és Egy fiatal üzletasszony, aki feszültnek néz ki egy irodában

Stresszes és kimerült, ez egyértelmű. Az okok viszont a legkülönfélébbek lehetnek: család, karrier, párkapcsolat, egészségügyi állapot, egzisztenciális kérdés – vagy valami egészen más. Előnye, hogy bármilyen környezetben elhelyezhető, a munkahelyén, otthon, de akár még a gyermeke intézményében is. A megfelelő aláhúzandó, tetszés szerint kiegészíthető. Hölgyeim és uraim, íme: a 25-30 év közötti, kaukázusi nő.

Kurucz Adri és a Fiatal szakemberek, akik feladatokat terveznek üvegfalon, öntapadós jegyzetekkel a co-working irodában

Így (nem) inspiráljuk egymást.

A kreativitás titka – a képek nagy birodalmának keresője szerint – egyértelműen a „post-it”. Azaz a színes, öntapadós papírlapkák halmozása, amelyekre ötleteit vési az ember, hogy aztán – áttekintve őket – megvilágosodjon.
Lebeszélni én senkit sem szeretnék a ragasztgatásról, de azt azért töredelmesen bevallom, hogy bár találékony embernek gondolom magam, még az életben nem támadt egyetlen plusz gondolatom sem a módszertől, igaz, nem is nagyon próbálkoztam vele. Nálunk a post-itekre efféle üzenetek kerülnek: „hozz tejet” vagy „elfogyott a kutyakaja”.

Az én kreativitást serkentő szuperfegyvereim ezzel szemben a Dóri meg a Zsófi (ők vannak a képen velem), és persze az Emma, a fényképezőgép túlsó oldalán, no meg az összes kollégám a szerkesztőség különféle helyiségeiben, akik nem szűnnek meg (beszélgetés által) inspirálni, és akikkel nemcsak az életünk, de a szavaink és az ötleteink is összefűződnek szüntelen. Ha pedig nincsenek épp kéznél, akkor a teregetés is be szokott válni: sokszor íródik meg közben egy-egy cikk fejben legalábbis. À la Madame Fregoli.

Gyárfás Dorka és a Nő, aki ír a jegyzettömbre, fejét pedig az asztalon nyugtatja

Ma nem jönnek a szavak.
Ma nincs közlendőm a világgal.
Ma fogyasztani sem akarok tartalmat,
Ma csak pihen az agyam.
Ma befelé figyelek,
Ma szünetet kérek,
Ma kiszállok a virtuális világból,
Az analóg világba lépek,

Ma nem akarok semmit senkitől, csak lélegzem, pislogok, élek.

WMN szerkesztőség