Vitamentes életem

Volt egy viszonylag hosszú párkapcsolatom, amiben soha, de tényleg soha nem veszekedtünk. Voltak ugyan nézeteltéréseink természetesen, de egyrészről a hangunkat egy pillanatra sem emeltük fel, másrészről a konfliktusok megbízható forgatókönyv szerint zajlottak. Ha egyértelműen nekem volt igazam, mert a másik bizonyíthatóan seggfejként viselkedett egy helyzetben, akkor csak elém állt, és kisfiús mosollyal annyit duruzsolt: „de hiszen így is szeretsz”. Ha nagyobb volt a fejére olvasható vétek, mint amit számításai szerint egy kis „csízeléssel” el lehetett volna sikálni, akkor még hozzátette a varázsszót: „bocsánat”. Kész, passz, slussz, vita lezárva, hiszen erre mégis mit lehet mondani?

Amennyiben viszont nem nekem volt már a startvonalnál igazam, akkor részéről jött a néma duzzogás, időnkénti szemforgatással kombinálva.

Kívülről biztosan úgy tűnt, hogy tökéletes összhangban élünk, hiszen soha nem veszekszünk, ám nekem egy újabb párkapcsolat kellett ahhoz, hogy – abból visszatekintve – belássam, milyen átkozottul hiányzott egy jó kis vita, és mennyire sokat hozzátesz egy viszony minőségéhez, ha a felek beleállnak a konfliktusokba.

Nem ficánkolnak ki belőle olajozott angolnaként a bajokat tüchtigen besöprögetve a szőnyeg alá, hanem először igény szerint szépen kidühöngik magukat, aztán felnőtt módjára megbeszélik a vitás kérdéseket, ezzel is építve és erősítve a kettejük közötti kapcsot.

Azért mégiscsak furdalta az oldalamat, vajon mások hogyan látják ezt ? Az általános vélekedés szerint ugyanis az számít harmonikus párkapcsolatnak, ahol nincs vita, veszekedés, vagy ha adódik is nézeteltérés, azt „legkésőbb villanyoltásig” rendezni kell, különben meggennyesedik éjjel. Valóban le lehet zárni bármekkora horderejű konfliktust határidőre? Léteznek viszálymentes viszonyok? És egyáltalán: jó az, ha nem veszekszünk soha? Úgyhogy gyorsan körbeérdeklődtem az ismerőseimtől, barátaimtól, mik az ez irányú tapasztalataik, illetve megkértem Rácmolnár Lili pszichológust, mondja el, hogyan látja a párkapcsolati konfliktusokat szakemberként.

Rám hagyni? Csak azt ne!

„Azt hiszem, megőrülnék, ha olyan kapcsolatban kellene élnem, ahol minden vita csöndben, „szép szóval” dől el. Félre ne érts, nem szeretek veszekedni, de egy-egy kiadós vita, amelyben érvek, ellenérvek ütköznek szenvedélyesen, igenis természetes része egy párkapcsolatnak. Szerintem aki sosem vitatkozik a társával, ott valami nincs rendben. Az első férjemmel nem veszekedtünk. Mindig minden úgy történt, ahogy (végső soron) én eldöntöttem – és nem azért, mert egy akarnok vagyok, hanem, mert minden alkalommal az volt a válasz: „legyen úgy, ahogy te akarod, kicsim”. Mindig, mindenben egyetértett velem.

Az ő véleménye mindig megvárta az enyémet, és hozzá igazodott. Három éven belül elváltunk. Ja, és nem hiszek abban, hogy »ne aludj el haraggal« – ez egy baromság. Van az a helyzet, amit nem lehet feloldani estére” – meséli Barbara.

Néha kell a törés-zúzás

Sárának is konfliktusok nélkül zajlott le a házassága, azóta azonban nagyot fordult vele a világ.

„Volt egy tízéves vitamentes kapcsolatom, aztán elváltunk. Akkor sem veszekedtünk, legfeljebb azt a pár üveg – közösen főzött – lekvárt osztottuk el kicsit nehezen. Nem voltak kimondatlan nyomasztó problémáink, a válás egyáltalán nem függött össze a veszekedésmentességgel. Ha időnként volt köztünk konfliktus, az úgy nézett ki, hogy a volt férjem lement cigiért, és ilyenkor elvitte az útlevelét is. Aztán visszajött, és általában ő engedett. Csórók voltunk, a vállainkat összevetve akartuk többre vinni az életben, és a közös cél volt a fontos, úgyhogy nem alakultak ki komoly érdekellentétek. A kis szarokra meg nem volt energiánk. Szerintem a napi szintű összetűzés rossz jel, de el tudom képzelni, hogy akad, akinek erre van szüksége ahhoz, hogy fenntartsa a napi dinamikát, vagy ez az „előjáték”. Mindezzel együtt úgy gondolom,

akik naponta veszekszenek, nem kapálnak eleget (sportolnak, stb.), ezért van fölös energiájuk a másik basztatására. Ha meg alapjaiban vannak ellentétek (például az egyik akar gyereket, a másik nem) az a kapcsolat kuka.

A mostani pasimmal néha veszekszünk, mert ő nem egy angyal, meg én is „nagyobb fasz” lettem, és nagyon tud idegesíteni, ha nem haladnak a dolgok. Amúgy vele is a közös célok tartják sínen a rendszert. Félévente egyszer összeveszünk, ordítunk, mint az állatok, a pasim összetör valamit, aztán mennek a dolgok tovább. És mindig azon megy a paláver, amivel a kapcsolat legelején kompromisszumot kötöttünk, hogy én figyelmetlen vagyok, ő meg türelmetlen és erőszakos. Ezen épelméjű ember nem veszekszik, hiszen a csizma akkor is piros volt, amikor felkerült az asztalra, szóval most ne tessék kiakadni, hogy piros.”

A nevetés a legjobb

Anna házassága tökéletesen mentes a veszekedéstől, amit azzal indokol, hogy ők inkább sokat röhögnek helyette.

„Az esetleges konfliktust okozó problémákat próbáljuk olyan vicces formában elővezetni, hogy abból lehetőleg ne legyen veszekedés. Kivéve a minden reggeli koszos zoknikat a fotel alá hányva… Mert az, kérem, nem vicc. De megtanultam szó nélkül elrakni. 

A veszekedés szerintem vérmérséklet kérdése is. Én nem bírom a feszkót, és szerencsére a férjem sem.

Mindezzel együtt, ha nem lehet megbeszélni a problémákat, az nem egyenlő a nem veszekedéssel. Szerintem nagyon fontos, hogy ne apróságokon menjen a kaffogás.”

Akad olyan is, akit tényleg nem lehet kihozni a sodrából, és szintén a humorban hisz. Erről számol be Endre, aki 15 éve él békességben a párjával.

„Egyszer baszta rám a párom az ajtót még az első évben. Miután semmi reakciót nem kapott (néztem tovább a kanapén a filmet), a résnyire nyitott ajtón belesett, hogy lássa, vajon meghaltam-e szívrohamban. Nálunk azóta (is) szarkasztikus humor van a veszekedések helyett.”

A sava borsa

Linda nem osztja teljesen a fenti véleményeket, ő ugyanis élt olyan kapcsolatban, ahol három és fél évig egyáltalán nem volt vita – el is unta egy életre.

„A mai napig nem tudok semmi negatívat mondani róla. Zökkenőmentes volt minden, soha egy rossz szó nem hangzott el köztünk, nem bántottuk meg egymást sosem. Se egy hangos szóváltás, se ajtócsapkodás, sem sértődés. Az elválás is ugyanilyen békés volt, egyszerűen barátsággá enyhült a kapcsolat úgy, hogy észre sem vettem.

Nekem a szenvedélyes érvelés és vitázás nagyon kell, anélkül uncsi az élet. Úgy tűnik, elég rosszul bírom az állóvizet. Még akkor is, ha tökéletes állóvíz: jó vízminőséggel, csodaszép kilátással, és csak az enyém.”

Mit mond a szakember?

Rácmolnár Lili pszichológus szerint a vitatkozás, veszekedés elengedhetetlen egy párkapcsolatban.

„Önmagában nem is probléma, hiszen nincs a világon két ember, aki mindenről ugyanazt gondolná. Egy nézeteltérésben még senki nem traumatizálódott. A gondok ott kezdődnek, ha nincs feloldás, megbeszélés, kompromisszum. Nagyon ritka, ha egy kapcsolatban valóban sosem hangzik el egyetlen hangos szó sem; sok esetben ez inkább pont azt jelenti, hogy nincs meg az a bizalmas tér, ahol megengedhetjük magunknak, hogy éppen ne értsünk egyet.

Gyakran ezek a ki nem mondott szavak elfojtásokba torkollanak mindkét részről, és általában évek múlva, mondjuk, a karácsonyfa alatt jönnek felszínre, addigra halmozott állapotban.

A tapasztalt párterapeuták is úgy tartják, párterápiára nem akkor kell menni megbeszélni a múlt dolgait, amikor már az egyik fél beadta a válókeresetet, hanem akkor, amikor a dolgok történnek. Mindig mindent akkor kell orvosolni, amikor éppen van. Hiszen az adott, aktuális pillanatban való reagálás nem bántás. A bántás az, amikor évek múlva se tudunk továbblépni, és felhánytorgatjuk a sérelkmeket.” 

 

Fiala Borcsa