Olvastam, mi történt veled. Sírtam is rajta. Sokszor eszembe jutsz. Hogy vagy? Rendbe jöttél már?” – kérdezték sokan az elmúlt hetekben, miután megírtam a tavaszom kálváriáját, amelynek középpontjában a rettegés állt, vajon rákos vagyok-e. A legutóbbi vallomás óta megtapasztalhattam, milyen szerencsés vagyok, mennyi ember szeretete és aggodalma ölel körbe, és a szövettanom eredménye is megjött, írásba foglalták, hogy „csak” endometriózisom van, nem haldoklom. (Ha azt nem számítjuk, hogy mindennap kicsit megáll a szívem, amikor rápillantok az aktuális valutaárfolyamra, de ezt egyelőre hagyjuk.)

Akkor mégis miért érzem azt, hogy nyomorultabbul vagyok, mint korábban bármikor?

Fel a fejjel! – mondták egy időben nyakra-főre nekem, amikor egyszerűen elfogytak a szavak, és semmilyen épkézláb mondattal nem lehetett vigasztalni, vagy együttérzést kifejezni, mert hát mit mondasz annak, aki gyerekkorától kezdve gyakrabban szervezett a saját családtagjainak temetést, mint ahányszor esküvőre ment? Egy idő után ez a frázis nemhogy nem nyugtatott meg, de egyenesen felcsattantam a hallatára, hogy ha még egyszer valaki ezzel próbálja meg oldani a helyzetet, kirohanok a világból, és majd ott a homlokomra tetováltatom, hátha akkor soha többé nem jut eszébe senkinek, hogy jótanácsként megemlítse. Úgyhogy most már, aki ismer, igyekszik ezt a mondatot elkerülni. De a helyébe egy új legrosszabb vigasztalás lépett, ami úgy kezdődik:

„De nézd a jó oldalát! Legalább…”

A három pont után nagyon sok folytatás behelyettesíthető. Én viszont elfáradtam, hogy állandóan azt keresgéljem egy kupac szarban is, hogy annak hol van a jó oldala. Egy nagy adag, friss, meleg, bűzös fekáliában ritkán fedezed fel a csiszolatlan gyémántot, találod meg benne azt az apró kis pontot, ami szép, aminek lehet örülni. Vannak helyzetek, amikor cseppet sem vigasztal, hogy „de másnak mennyivel rosszabb”, és „értékelnem kellene, hogy legalább van tető a fejem felett”, hogy „legalább tudják, mi bajom”, hogy „legalább nem vagyok onkológiai eset”, hogy „legalább van mit ennem”, hogy „legalább van egy társam, aki gondoskodik rólam”.

Mindezekért nagyon hálás vagyok, tényleg. De nagyon sok mindent vesztettem már el az életben,

érezhetem most egy kicsit azt, hogy mindez kibaszott igazságtalan?

Hogy kimerültem, és nem érdemlem meg, amin keresztülmegyek? Még akkor is, ha tudom, hogy vannak az enyémnél nehezebb sorsok. Megengeditek, hogy most fájjon, amit kaptam? 

A műtét utáni hetekben visszavettem a tempóból, rengeteget feküdtem itthon, nem is nagyon lettem volna képes mást csinálni, mert bár dolgozni tudtam, és fájdalmaim sem voltak, a puszta létezés kifárasztott, vélhetően máshova összpontosultak az energiáim, a gyógyulás elszívta minden erőmet. A testem kegyes volt hozzám, jól vette az akadályokat, nem volt semmilyen váratlan komplikáció, a húsz napig tartó vérhígító-injekciózás a lelkemnek jobban fájt, mint a bőrömnek, és a heteken át puffadt és duzzadt hasam is inkább a szememet zavarta. Ugyanakkor a belső harcaim kiütéssel terítettek a földre, főleg éjszakánként, amikor a rémálmaimban olyan képek villantak fel, ahogy varratokat szedegetek magamból, vagy éppen a műtőasztalon fekszem, és tükrözik a vastagbelem. Úgy tűnt, a testem korántsem felejtette el a rá mért csapásokat, és bár elég önérzetes ahhoz, hogy ne legyen rosszul, azért nem rest a tudtomra adni, hogy nagyon is meg van sértve mindazért, amin keresztül kellett mennie, és aminek a vizsgálatok és a műtét miatt ki volt téve.

A hazaérkezésem után egyszerre szakadt fel belőlem mindaz, amit az elmúlt hónapokban a tehetetlen várakozás és a szorongató félelem közben igyekeztem elnyomni, annak érdekében, hogy ne uralkodjon el rajtam a pánik.

Felzaklatott, amit a kórházban láttam, mert egy hatágyas szobában bizony nemcsak a saját szenvedésednek vagy kitéve, más fájdalmának is a tanúja vagy, ami nyomot hagy az ember lelkén.

Hiába jött meg a szövettanom eredménye, és bugyogott fel belőlem a megkönnyebbült zokogás, a rám rakódott súlyok alól mégsem tudtam felszabadítani magam. És ha már beránt a spirál, egyre könnyebben és gyorsabban pakolod magadra a további terheket. 

Nem értem, hogyan nem éreztem, hogy bármi bajom van, ha egyszer az egész kismedencém tele volt összenövésekkel.

Sürgetve érzem magam, amiért most kell eldöntenünk, mikor állunk arra készen a párommal, hogy gyereket vállaljunk – mert erre most minden orvos kíváncsi, ez határozza meg ugyanis a további kezeléseimet. Nincsenek illúzióim, szerintem egy ember sosem lehet teljesen kész a feladatra, hogy szülővé váljon, de a jelen körülmények között nehéz egyúttal nem morális dilemmaként tekintenem a kérdésre, hogy vajon meg tudunk-e adni mindent a születendő gyerekünknek, amit korábban elterveztünk. Annak a gondolatát pedig egyelőre legalább sikerrel hárítom, hogy mi van, ha a betegségemből kifolyólag nehezen, vagy egyáltalán nem tudok teherbe esni. Annak érdekében, hogy ezen ne is kelljen gondolkozni, ki kell iktatnom az étkezésemből egy rakás összetevőt, mert ha az endometriózisdiétát összevonod az inzulinrezisztenseknek javasolttal, akkor kis túlzással több mindent nem ehetsz, mint amit igen. Lennél a helyemben, mi?

Ha pedig mindezektől nem billegtem volna az összeomlás szélén, a hathetes kontrollomon világossá tették, hogy előbb vagy utóbb újabb műtét vár rám, mert egy specialistának hozzá kéne nyúlnia a vastagbelemhez, ahol egy óriási endometrizóscsomó van. Amikor már azt hittem, túl vagyok a nehezén, az élet kajánul a pofámba röhög. „Azt hitted, anyukám.”

Bárhova nyúlok, bármit teszek, minden az „állapotomhoz” vezet vissza. Ha eszem, mérlegelnem kell, hogy mit szabad és mit nem, mitől lehet bűnözésmentes az élvezet. Ha elmegyek valahova, ahol költenem kell, hiába kapcsolódhatnék ki, rám tör az egzisztenciális szorongás, amelyet a háború, az infláció, a betegségem elképesztő költségei, és a közelgő gyerekvállalási szándék csak még tovább fokoz. Az endometriózis nemcsak a kismedencémben burjánzott szét, de

bekúszott a bőröm alá, befészkelte magát minden gondolatomba, és onnan sokkal nehezebb kiirtani, nem lehet csak úgy szikével kivágni. Ráadásul nem is képes rá senki, kizárólag én.

De esküszöm, rajta vagyok. Igyekszem magam gyógyítani, kívül-belül. Kenegetem a hegeim és balzsamozom a lelkem. Csak kell még egy kis idő. Addig pedig, ha kérdeznéd, hogy vagyok… Hát így.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Marjan_Apostolovic