–

Szüzességi vizsgálat

Amit ez az nő kérdezett Sarrastól, az valójában az volt, hogy látja-e a szűzhártyáját, és meg tudja-e neki mondani, hogy az ép-e, mivel a környezetében óriási a nyomás, hogy szűzen menjen férjhez. Olyannyira, hogy újdonsült férje erről úgy bizonyosodik majd meg, ha vérzést is tapasztal a nászéjszakán. Ez a tévhit, hogy a szűzhártya megléte az illető szexuális előéletéről (pontosabban annak hiányáról) szolgáltat fizikai bizonyítékot, a szüzességi vizsgálat alappillére, noha ezt a gyakorlatot a WHO 2018-ban elítélte, mert szembemegy az alapvető emberi jogokkal. Az ilyen vizsgálatok a gyakorlatban különféleképpen zajlanak: a hüvely rugalmasságának vizsgálatától a különféle borzalmas nászéjszakai rituálékig, amikor is a véres lepedőt a menyasszony és a vőlegény családjának is megmutatják az aktus után.

Annak ellenére, hogy ennek semmiféle tudományos alapja nincs, és hogy a szüzesség is inkább egy társadalmi konstrukció, mintsem biológiai valóság, világszerte milliók hiszik még ma is, hogy egy nő szexuális múltja a testébe van vésve, és hogy minden ciszgender nő vérzik, amikor először létesít valakivel intim kapcsolatot. 

Természetesen az előbbi feltételezések tévesek, mégis szinte minden nyelvben és vallásban megtaláljuk ennek nyomait.

A Losing It című könyv (melynek szerzője Sophia Smith Galer újságíró) épp a szüzesség mítoszát járja körbe, és egyfajta térképet ad az olvasónak arról, kik és hol támogatják ezeket a hiedelmeket, illetve vajon csak a tudományos kutatások hiánya áll-e a mendemondák tartóssága mögött. 

A kötet rengeteg tudományos kutatást említ, amelyek eloszlatják az ezzel kapcsolatos mítoszokat. Emellett bemutat egy olyan világot is, ahol még orvosok is támogatják ezeket a tévképzeteket, törvényhozó testületek tartják fenn azokat, és ahol a szexuális felvilágosításban teljesen figyelmen kívül hagyják a szűzhártyát érintő valódi információkat.

Sok felhajtás a semmiért – egy funkciótlan részünk

A hymen egy kis hártyaszerű szövet, amely a hüvely nyílása közelében található. Egészen elképesztő, hogy ennek a látszólag céltalan hártyának mekkora jelentőséget tulajdonítanak világszerte. 

A tudományos közösségben a mai napig vita tárgya, hogy egyáltalán miért létezik, hiszen gyakorlatilag semmilyen funkciót nem tölt be. 

Talán azért, hogy csecsemőkorban ne kerüljenek bizonyos baktériumok a hüvelybe? Lehet, de egyelőre senki nem tudja biztosan.

A hymenek különbözőképpen nézhetnek ki, ez az ábra például kiválóan mutatja. Sokan tévesen azt hiszik, a szűzhártya lezárja a hüvelyt, de ha ez így lenne, a nők nem tudnának menstruálni. (Az emberek egy kis százaléka valóban szenved ettől a problémától, nekik szűzhártyaműtétre van szükségük). A valóságban a legtöbb hymen gyűrűs vagy félhold alakú, és különböző vastagságú lehet. Korral változhat, és néhányan már születésükkor sem rendelkeznek szűzhártyával. 

Különböző tevékenységek, mint például az edzés, a maszturbáció és igen, a behatolásos szex is kinyújthatják vagy elszakíthatják azt.

Ez nem jelenti azonban, hogy bármiféle alapja is lenne annak az elképzelésnek, hogy a szűzhártya vizsgálatával megállapítható, hogy valaki szexuálisa aktív-e. Egy 2004-es tanulmány szerint harminchat terhes tinédzserből csak kettőn lehetett megállapítani a behatolás tényét. Egy ugyanazon évben végzett felmérés szerint a szexuálisan aktív serdülő lányok körében „nem volt azonosítható változás a szűzhártya szövetén”. 

Az a bináris elképzelés, hogy vagy szexuálisan aktívak vagyunk és nincs látható szűzhártyánk, vagy nem vagyunk szexuálisan aktívak, és van, egyszerűen pontatlan.

A „vér az ágyneműn” típusú szüzességteszt, amelyet világszerte alkalmaznak, szintén tévedéseken alapul. Néhány szűzhártya vérezhet az első behatoláskor, ha az aktus hirtelen történik, és az illető nincs ellazulva, de sokkal valószínűbb, hogy a vér a hüvelyfalból származik az erőszakos behatolás vagy a síkosítás hiánya miatt. Az első szexnél előfordulhat vérzés csakúgy, mint egy későbbi szexuális aktus alkalmával, amikor az illető szorong, nincs teljesen felizgulva, vagy valamilyen fertőzése van. Egy szülésznő negyvenegy kollégáját megkérdezte, hogy véreztek-e az első szex alkalmával, és hatvanhárom százalékuk nemmel válaszolt. 

Szorongás a nászéjszaka előtt

Ám azokban az országokban, ahol továbbra is nagy hangsúlyt fektetnek a szüzességre és a női szexualitásra, nem sok hely marad a realitásnak és a biológiai tényeknek. Egy 2011-es tanulmány szerint, amelyet Törökországban végeztek a Dicle Egyetemen, a női hallgatók 72,1, a férfi hallgatók 74,2 százaléka hitt abban, hogy a szűzhártya a szüzességet szimbolizálja, és a férfiak 30,1 százaléka támogatta, hogy a véres lepedőt a házasságkötés napján bemutassák a szülőknek.

Ez a mítosz akadályozhatja, hogy nők felfedezhessék a szexuális identitásukat, és szorongást okozhat az intim együttléttel kapcsolatban. 

Egy Egyiptomban végzett társadalmi tanulmány szerint a legtöbb nő félelemmel gondol a közelgő nászéjszakájára a szüzességgel és a szűzhártyával kapcsolatos mítoszok miatt. Egy 2013-as libanoni egyetem hallgatói körében végzett felmérésben pedig a válaszadó nők 43 százaléka mondta azt, hogy azért nem élne a házasság előtt nemi életet, mert fél, hogy nem fog majd vérezni a nászéjszakán. Egy másik, 2017-es, 416 nő körében végzett libanoni tanulmány szerint 40 százalékuk análisan és orálisan közösült partnereivel a házasságkötés előtt, szintén az előbb említett okok miatt.

Sophia Smith Galer, a fent említett Losing It szerzője rengeteg olyan online posztot talált, amikor a könyvéhez végzett kutatómunkát, amelyben a nők arról írnak, hogy félnek, hogy az önkielégítés során esetleg elveszítik a szüzességüket, esetenként annyira, hogy rettegtek megérinteni magukat, sőt egyáltalán nem is tették.

A szűzhártya mítosza nemcsak a nők szexuális egészségét és egyenlőségét befolyásolja – de egyes esetekben az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésüket is. 

Pakisztánban csak nemrég tiltották be a szüzességi vizsgálatokat a nemi erőszak áldozatai számára, de bizonyos országokban, különösen Ázsiában, a Közel-Keleten, valamit Észak- és Dél-Afrikában még mindig él ez a szokás.

Világszerte rengeteg orvos szolgáltatásai között szerepel a szűzhártya-helyreállítás, amelyet leggyakrabban azok a nők vesznek igénybe, akiknek már volt házasság előtti szexuális kapcsolatuk, és félnek a nászéjszaka következményeitől. 

2022 januárjában az Egyesült Királyságban kezdeményezés indult arra, hogy betiltsák ezt a beavatkozást. Ekkoriban egy konzultáció, amelynek végén az orvos kiállít egy papírt arról, hogy az illetőnek ép a szűzhártyája, nagyjából 300 fontra rúgott. Amennyiben a szűzhártya nem volt ép, a műtét 5400 fontba került, ami után ugyanazt a papírt kapja meg az illető, mint az előbb említett vizsgálatnál.

Miközben a briteknél lassan beiktatják a törvényt, amely betiltja a szűzhártya-helyreállító beavatkozást, néhány sebész az utolsó pillanatig kitart amellett. Több londoni orvos is állítja a honlapján, hogy a beavatkozás „előnyös lehet azok számára, akiknél a sérülés szexuális együttlét vagy megterhelő fizikai tevékenység során történt”. 

A valótlanságok tehát orvosi jóváhagyással terjednek. Az egyik libanoni sebész oldalán a következő állítás található: „A szűzhártyaplasztikát azért végezzük, hogy a páciens visszakapja szüzességét”. 

Egy New York-i orvosén pedig, hogy a „hymenplasztika a szűzhártya eredeti, szűz állapotának helyreállítása”.

Mi a megoldás?

De hogyan lehetne véget vetni a szüzesség körüli mítoszoknak? Először is fontos lenne felhívni a figyelmet a fentiekhez hasonló kutatásokra, meg kellene változtatni azokat a jogi gyakorlatokat, amelyek támogatják a szüzességi vizsgálatokat, és lehetővé teszik, hogy még az egészségügyi szakemberek is félrevezessék az embereket. Ezek a fals elképzelések generációkon át ivódtak bele a társadalomba, és tovább mélyítik a nemek közötti egyenlőtlenségeket is.

Sokak szerint az hozhatna megoldást, ha megváltoztatnák magát a szűzhártya elnevezést – a kutatások is ezt támasztják alá. 

Tekintettel arra, hogy sok nyelvben – például az arabban és a csehben is – „szüzességi hártyának” hívják, ez jó ötletnek tűnik. 2009-ben a Svéd Szexuális Oktatás Egyesület úgy döntött, hogy inkább a „slidkrtans”, vagyis a hüvelykoszorú kifejezést használják a szűzhártya helyett. Mindenhol ezt a szót kezdték el használni, a kiadványaikban, újságcikkekben és mindennemű kommunikációjukban.

Majdnem tíz évvel később Karin Milles kutató svéd egészségügyi szakemberek körében végzett felmérést, amelynek eredménye az lett, hogy 86 százalékuk a hüvelykoszorú kifejezést használta a továbbiakban. Bár a fiataloknak csak 22 százaléka hallotta ezt a kifejezést, egyre kevesebben tekintettek a szűzhártyára a hagyományos, patriarchális értelemben. És még sokan azok is, akik nem használták az új kifejezést, az egyesület kiadványaiban is használt szexpozitív nyelvezetet átvették. Mítoszként utaltak a szűzhártyára és azt mondták, ilyesmi egyszerűen nem létezik. Sokan pedig azt mondták, ez inkább valami olyasmi, amiben gyerekkorukban hittek, de most már tudják, hogy nem egy valódi dolog. Persze a nyelvben nem egy nap leforgása alatt változnak meg dolgok, de kezdetnek ez is eredmény. 

Rengeteg szexuális oktatással foglalkozó szakember gondolja úgy, hogy a „vaginal corona” (vaginális korona) kifejezést elterjedtebbé kellene tenni.

Bár egyre több kormány nyitott arra világszerte, hogy betiltsa a szüzességi vizsgálatot és a szűzhártya-helyreállító műtéteket, de legalább olyan fontos lenne az ezek mögött húzódó okokat is felülvizsgálni, és a tévhiteket széles körben eloszlatni az osztálytermek és előadótermek falai között. Így talán nem jelennének meg újabb és újabb mítoszok, amelyek hátrányt jelentenek a nőknek.