Április világszerte a császármetszés hónapjának számít. Erről mit sem tudtam, amikor öt évvel ezelőtt, egy szokatlanul hideg április végi napon a mellkasomra fektették azt az összekucorodott, háromkilós kis csomagot, amelyet pár perccel korábban emeltek ki a hasamból. Szürreális helyzet volt. Valahol az alsó bordaívemtől lefelé egy ponyvát feszítettek ki, így nem láthattam, hogyan viaskodik a két orvos, hogy a szikével metszett finom kis vágáson keresztül benyúlva, szétfeszegessék a hasizmaimat, majd a méhemen egy újabb vágást ejtve hozzáférjenek a kisbabámhoz, aki egészen addig gyanútlanul áztatta magát a kellemesen meleg magzatvízben.

Úgy képzeltem, hogy ez rettenetes élmény lehetett neki

A meleg, árnyékos helyről, ahol a hatalmas anyaodú szívverése, mint egy megbízható metronóm adja meg az élet tempóját, hirtelen kikerülni a műtő jéghideg, erőteljes neonfénnyel megvilágított közegébe. Fizikailag nem olyan megerőltető, mint átélni a vajúdás gyötrelmét, aztán átpasszírozódni a valószerűtlenül szűknek tűnő szülőcsatornán, de mégis csak sokk. Ezért volt olyan fontos számomra, hogy legalább azonnal a mellkasomra tegyék, magamhoz ölelhessem, és megszaglászhassam, ő pedig érezze, hogy az anyja most is óvja és védi. Teljes nyugalom vett minket körül.

Csipogtak a gépek, a karomon szuszogott a vérnyomásmérő, a neonfény élesen belehasított a szemembe, libabőrös voltam a hidegtől, a végtelenül kedves aneszteziológus lány fotózgatott minket a telefonommal, a ponyva túlsó oldalán élve felboncolt testemet varrták össze serényen az orvosok, de én és a kisbabám csak bújtunk egymáshoz boldogan, mintha rajtunk kívül nem is lenne senki más a világon.

„Nem fogom ráterhelni a gyerekemre azt, hogy nem olyan szülésélményem lesz, mint amilyet megálmodtam magamnak”

– határoztam el néhány hónappal korábban, miután távoztam a terápiás ülésről, ahol elpanaszoltam, hogy császárral fogok szülni. Méghozzá programozott császárral. Pont ez volt az, amit nem akartam. Át akartam élni a vajúdást, a szülést, azt a folyamatot, amelyben a babámmal együtt megküzdünk azért, hogy ő a világra jöjjön. Nemcsak azért szerettem volna, hogy a kisbabám természetes úton szülessen, mert tudtam, hogy az sok szempontból jobb neki, hanem mert magam számára is akartam ezt az élményt. Amikor megtudtam, hogy ez minden valószínűség szerint nem fog bekövetkezni, saját vágyaimról is le kellett mondanom, és nagyon hasznos volt, hogy éppen terápiára jártam, és felhívták a figyelmemet rá, hogy erre is reflektáljak. 

 

Azt gondolom, minden gyereket váró nőnek meg kellene értenie a mélyebb, valódi motivációit, melyek egy bizonyos szülési forma felé terelik, mert csak így tud felelősen dönteni, és feldolgozhatja azt is, ha végül mégsem úgy sikerül, ahogyan azt eltervezte. Akkor is, ha otthon szeretne szülni, mert irtózik a gondolatától is annak, hogy egy természetes folyamatot medikalizáljanak, és akkor is, ha kifejezetten programozott császárra vágyik. Ha ezt mindenki alaposan végiggondolná, akkor közelebb kerülnénk ahhoz az ideális állapothoz, amelyben a szülés módját az határozza meg, hogy annak során a baba és az anya a lehető legkevesebb hátrányt szenvedje mentálisan és fizikálisan is.

A WHO állásfoglalása szerint a szülések körülbelül tíz–tizenöt százalékában lenne szükség valóban császármetszésre

A világ átlaga ennek közel kétszerese, és egy 2021-es adat szerint huszonegy százalékban választják a szülésnek ezt a módját puszta kényelemből, mert vannak olyan területek – például Szubszaharai Afrika –, ahol az arány éppen, hogy túl alacsony (öt százalék körüli), ami arra utal, hogy sok nő, akinél szükséges lenne a sebészeti beavatkozás a szülésnél, nem jut hozzá ehhez a lehetőséghez.

A császármetszés ugyanis az orvostudomány hatalmas csodáinak egyike. Nekem és a babámnak például nagy valószínűséggel az életünket mentette meg. Ez azonban nem halványíthatja el azt a tényt, hogy erre a beavatkozásra valóban csak akkor kellene támaszkodni, ha az indokolt.

Eltérő országoknak különböző protokollja van ezzel kapcsolatban

Itthon például törvényileg szabályozott, hogy császármetszést csak akkor lehet végrehajtani, ha azt az anya és a baba egészsége indokolja. Ha azonban azt tekintjük, hogy 2020-ban az USA-ban, ahol az anya különösebb ok nélkül is dönthet a császármetszés mellett, 31,8 százalék volt az ily módon született csecsemők aránya, míg Magyarországon ugyanabban az évben 40,9, akkor láthatjuk, hogy a szabályozás csak elvi szintű, a gyakorlatban rengeteg kiskapu van. Én még nem hallottam olyan anyukáról, aki császárral akart volna szülni, és végül ezt ne tudta volna elintézni.

Ha átbogarásszuk a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő császármetszéssel kapcsolatos statisztikáit, akkor az is világos, hogy azokban a kórházakban, amelyek „természetesszülés-pártiak”, látványosan alacsonyabb a császármetszések száma, mint ahol ez így nincs kimondva. Én egy ilyen kórházban szültem, és tapasztaltam, mennyire komolyan vették azt, hogy miért és mikor kell császárral szülnöm.

Placenta previám volt, azaz a méhlepény teljes egészében fedte a méhszájat

Ebben az esetben pedig a terhesség előrehaladtával egyre nagyobb a rizikója egy esetleges vérzésnek, amely mindkettőnkre nézve életveszélyes lehetett volna. Így nemcsak hogy nem szülhettem hüvelyi úton, de az sem volt mindegy, meddig marad a babám az anyaméhben. Persze emellett a viszonylag ritka állapot mellett még van számos egyéb indikáció, amely szükségessé teszi a császármetszés elvégzését, azonban még mindig túl sok műtétet történik valódi ok nélkül.

Az volna az ideális, hogy amíg egy baba biztonságban és zavartalanul éldegél az anyaméhben, addig maradhasson is ott, és ha ez nem veszélyezteti sem az anyja, sem az ő életét és egészségét, akkor természetes úton szülessen meg. Ezzel nem lehet vitatkozni. Ugyanakkor nem olyan könnyű megfejteni, hogy ki a felelős azért, mert egyre több a császármetszés világszerte. (A már említett NEAK-táblázatból egyébként azt láthatjuk, hogy itthon tendenciózusan növekedett 2015 és 2019 között, ám 2020-ban és 2021-ben elkezdett csökkenni, ami nagyon jó jel). 

 

Tudjuk, hogy az amúgy is alulfinanszírozott kórházak közel duplaannyi támogatást kapnak egy császármetszés elvégzéséért, mint egy hüvelyi szülés levezetéséért, ahogyan azt is, hogy néhány orvos kevésbé tart az esetleges műhibaperektől, ha császármetszést végez, és persze az is része a rendszernek, hogy egy nőgyógyász sokszor nem szeretne összetűzésbe kerülni a császármetszést szorgalmazó várandóssal.

Pedig ez utóbbi esetben nagyon fontos lenne a pszichés támogatás

Egy 2017-es amerikai kutatásból kiderül, hogy a császármetszést választó anyák körében magasabb a terhesség alatti depresszió és szorongásos zavarok aránya. Ugyanebből a kutatásból az is kiderül, hogy azok az anyák, akik mindenképpen császármetszéssel szeretnének szülni, nagyobb arányban tapasztalnak poszttraumás stressz-zavart, ha végül mégis hüvelyi úton kell szülniük. Egy több kutatás eredményeit elemző 2017-es metaanalízis feketén-fehéren kimutatta, hogy a császármetszéssel szült nők között magasabb a posztpartum depresszió aránya. Ezeket az adatokat nem azért írom le, hogy stigmatizáljam a nem természetesen úton szülő nőket, vagy rémületet keltsek bennünk, hanem azért, mert őszintén hiszek abban, hogy a megfelelő pszichés támogatás terhesség alatt és szülés után rendkívül fontos lenne, és a nőknek csak töredéke jut hozzá. Leginkább azért, mert egyszerűen még mindig arra vagyunk „nevelve”, hogy pszichológusra csak a mentális betegeknek van szükségük, aki pedig ne adj' isten tényleg valamilyen mentális betegséggel küzd, az pedig ezt mélyen szégyellje.

Pedig nagyon fontos lenne meghallgatni azokat a nőket, akik a saját testüket adják „kölcsön” azért, hogy új emberek szülessenek erre a világra.

A császármetszés hónapjában tehát fontos ünnepelni az orvostudomány eme vívmányát, és örülni annak, hogy életeket lehet menteni vele. Ahogyan azt is fontos tisztázni, hogy műtéti úton szülni is „igazi” szülésnek számít, és összességében nézve semmivel sem szenved kevesebbet egy császáros, mint egy természetes úton szült anyuka – az végképp nem, aki hosszú órák vajúdása után szüli meg így a gyerekét. A császármetszés egy nagy hasi műtét, amely után nemcsak esetleges komplikációkkal, de erőteljes fájdalommal és elhúzódó felépülési idővel kell számolni. A lábadozás ideje alatt pedig nem a kanapén fekve nézik a tévét a gyógyulgató kismamák, hanem napi huszonnégy órában ellátnak egy csecsemőt, és alig alszanak.

Azonban ennek a hónapnak arra is fel kell hívnia a figyelmünket, hogy nem jó ötlet egy ilyen műtétet „csak úgy” választani, és még csak nem is törekedni arra, hogy a szülés hüvelyi úton történhessen meg.

A császármetszéssel szült nők esetében magasabbak a kockázatok 

A vérrögképződés, az embólia és a különböző fertőzések is sűrűbben előfordulhatnak, emellett későbbi terhességeik és szüléseik során is arányában több komplikációval számolhatnak, mint a természetes úton szült nők. Nehezebben tudnak szoptatni, és a szülés utáni depresszió is nagyobb értékben érinti őket.

A kisbaba szempontjából is vannak hátrányai a császármetszéssel születésnek. Amikor egy baba átpréselődik a szülőcsatornán, a folyamat során kiszorul a felesleges folyadék a tüdejéből, ez azonban a császáros babáknál nem történik meg, így nehezített, szörcsögő lehet a légzésük, vagy akár folyadékot is felköhöghetnek. Statisztikai adatok azt mutatják, hogy a császárral született babáknál nehezebben mehet a szoptatás, a későbbi életkorban pedig magasabb náluk az asztma és az elhízás veszélye.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az emberi mikrobiom, azaz a testünkben és a testünkön élő mikrobaközösségek összessége nagyon fontos a megfelelő anyagcsere és a jól működő immunrendszer szempontjából. Egy kisbaba mikrobiális kolonizációja, azaz az ő szervezetében jelen lévő mikrobaközösségek megtelepedése az anya jóvoltából már a méhben elkezdődik, de az is meghatározó, hogy a baba a születés közben az anya hüvelyében található lactobacillusokkal is kapcsolatba kerül, illetve a szülés utáni bőrkontaktus majd szoptatás során különböző egyéb baktériumokkal is.

Több kutatás igazolta, hogy a császármetszéssel született csecsemőknek más volt a mikrobiomja, mint a hüvelyi úton születetteknek, amely – különösen olyan további rizikókkal társulva, mint a tápszeres táplálás vagy az újszülöttkorban kapott antibiotikum – több, későbbi életkorban jelentkező kóros állapot esélyét növeli meg.

Szóval azt gondolom, hogy beszélgetni kéne sokat arról, ki, hogyan és miért úgy szeretne szülni

A félelmet, szorongást megélő kismamák számára pszichés segítséget nyújtani. Nem rémisztgetni és stigmatizálni, de őszintén felvilágosítani őket arról, mivel jár a császármetszés a baba és az anya szempontjából. Mert egyébként így például sok dologra előre fel is lehet készülni. Például arra, hogy mire figyeljenek oda a lábadozási idő alatt. Vagy arra, hogy a császáros babák esetében kiemelten fontos, és rizikócsökkentő hatással bír a születés utáni közvetlen bőrkontaktus, a köldökzsinór késleltetett elvágása és az anyatejes táplálás. Mindezek pedig gond nélkül megoldhatók. (Én például megmondtam az orvosomnak: ragaszkodom hozzá, hogy a kiemelés után egyből rám tegyék a babát, és érdekes módon ennek nem volt semmilyen akadálya. Persze, adott esetben lehetett volna, de szerintem sokszor egyszerűen csak senki sem figyel oda arra, hogy ez milyen fontos). És jó lenne, ha minderről nemcsak anyukás fórumokon lehetne olvasni, hanem az orvosok beszélnének róla, körültekintően, részletekbe menően, a legfrissebb szakmai ajánlásokat figyelembe véve, de kedvesen és megértően, adott esetben felajánlva a kismamának, hogy forduljon pszichológushoz.

Kerekes Anna 

Források: ITTITTITTITTITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/NataliaDeriabina