Negyvenöt éves leszek a nyáron, azaz túl az egyik általánosan rettegett fordulóponton („mostantól már a B oldal forog” – ismerős sirám?), és arccal a következő nagy mérföldkő (a fél évszázados) felé. De valahogy egyáltalán nem rendít meg ez a tény, sőt. Egyrészt, igen pompásan érzem magam a bőrömben (sőt, soha ilyen jól nem, és ezt teljesen őszintén mondom), másrészt voltam már én is huszonéves, és cseppet sem vágyom oda vissza. Végül: valószínűleg a családomból is hozom ezt a „korpozitív” hozzáállást.

Vegyük csak példának az anyai nagymamámat (aki pedig a nyáron lesz 92). A múltkor be kellett mennie a kórházba egy kivizsgálásra. Utána a telefonban hosszan panaszkodott arra, hogy egyszerűen megőrjíti, hogy az egészségügyi szakemberek, amint meglátják, azonnal elkezdenek jóval hangosabban beszélni hozzá, illetve megfordítva a szülő-gyerek szerepeket, az őt kísérő anyukámnak magyarázni az amúgy rá vonatkozó egészségi dolgokat. „Pedig te is tudod, Boriska – magyarázta –, se süket nem vagyok, se hülye. Csak öreg.” Ami azt illeti, a nagymamám egészen körülbelül tegnapelőttig nagyon jól tartotta magát (azért most sem kell panaszkodnia nagyon!), és én egyetlenegyszer sem hallottam a kora miatt keseregni.

Nyilvánvaló volt nála is, hogy örül az életnek, a lehetőségeknek, a programoknak és a barátoknak, az meg, hogy épp hány gyertya ég a tortáján, egy cseppet nem izgatja.

A kutatók szerint pedig épp ez a hosszan tartó fiatalság titka, még ha nem is az örök élet elixírje.

Vissza a jövőbe!

A Harvard Egyetem professzora, Ellen Langer, még 1979-ben izgalmas, és kifejezetten játékos kísérletet végzett annak érdekében, hogy kiderítse: mennyit számít az egészségi állapotodban az, ha fiatalabbnak gondolod magadat, számolt be róla nemrégiben a Guardian. A hetvenes-nyolcvanas éveikben járó kísérleti alanyokat beköltöztette egy hétre egy olyan kolostorba, amit ez időre átalakítottak úgy, hogy olyan legyen, mintha a résztvevők az ötvenes évekbe repültek volna vissza. Igazán alapos munkát végeztek: nemcsak a bútorok, a magazinok, a tévéműsorok, de még a rádióból szóló zene is korhű volt. Az alanyokat arra kérték, hogy teljesen éljék bele magukat, hogy a kísérlet időtartama alatt 1959 van, így is gondoljanak magukra, azaz a fiatalabb énjüket helyezzék előtérbe, amikor csak lehet, ne kérjenek és ne is fogadjanak el segítséget, illetve napi kétszer üljenek össze beszélgetni az 1959-es közéleti eseményekről.

Egy kontrollcsoporttal is megismételték a vizsgálatot, ekkor a berendezés és az étkezés ugyanaz maradt, ám ezúttal nem kellett „beleképzelniük” magukat az ötvenes évek világába, inkább afféle múltidézésre hívták a résztvevőket.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Az eredmény döbbenetes volt:

azoknak a 63 százaléka, akik lélekben teljesen 1959-ben (azaz húsz évvel korábban) jártak, jobban teljesítettek a kognitív teszteken, mint a kutatás előtt, de a másik csoport sem mutatott rossz eredményeket: szintén 44 százalékot javultak a kísérlet előtti eredményükhöz képest.

De ez még semmi, a látásuk is élesebb lett, az ízületeik kevésbé fájósak, a kezük ügyesebb, és még a köszvényük is enyhült. Mindez egyhétnyi időutazásnak köszönhetően! 

 

Tényleg minden fejben dől el?

Egy másik, 1975-ös kísérletben Becca Levy a Yale-ről több mint ezer, 63 éves résztvevő által kitöltött, öregedéssel kapcsolatos kérdőív válaszait elemezte. A felmérésben olyan mondatokat kellett többek között véleményezniük a delikvenseknek, mint például „Minél idősebbé válik az ember, annál haszontalanabb”. Az utánkövetésből aztán kiderült: azok, akik pozitívan gondolkodtak az idős korról, még átlagosan 22,6 évig éltek. Akik viszont tehernek érezték az évek múlását, csupán 15 esztendőt éltek meg a teszt rögzítése után. Azaz: távolról sem mindegy, hogyan állsz az éveid számához.

Ám ebben nem te vagy egyedül ludas, hiszen az is sokat nyom a latban, hogy a környezeted miképp viselkedik veled, illetve össztársadalmi szinten is érdemes lenne megvizsgálnunk: valóban hitelesen gondolkodunk az idősebbekről? Azaz, mi van először: az időskori lerobbanás, vagy ennek a sztereotípiának a megelőlegezése?

A koruk miatt kezdenek el az emberek esetlenebbek lenni, vagy azért, mert mindenki így viszonyul hozzájuk?

Élj annyi idősként, amennyinek érzed magadat, nem amennyinek az elvárások szerint lenned kellene!

Egy frissebb kutatás is az idős korról való gondolkodás átkeretezését javasolja, amikor megállapítja: az, hogy miként vélekedik valaki az öregedésről, az eredendően genetikai okokra visszavezethető Alzheimer-kór kialakulását is jelentősen befolyásolja, de a vérnyomás alakulásán is nyomot hagy. Ha belegondolsz, logikus is! Ehhez talán vegyük példának az egyik idősebb ismerősömet: amikor nyugdíjba ment (viszonylag korán), egyik napról a másikra gyakorlatilag elkezdte magát öregnek érezni, és aszerint is viselkedett. Nem szívesen mozdult ki otthonról, ha nem voltak ideálisak az időjárási körülmények, így sokat ült, nem sportolt, társaságba sem járt már, és elkezdett azon aggódni, hogy esetleg valami baj érheti, hiszen már sokkal törékenyebb, mint volt évekkel korábban. A magára kirótt „jóslat” így tulajdonképpen be is teljesítette önmagát.

Hogy mindebből mi a tanulság? 

Nem szabad hagyni, hogy az éveid száma határozza meg azt, hogyan gondolkozol magadról (és ugyanígy másokról).

Tehát nem kell demensnek nézni valakit vagy hangosabban beszélni valakihez csak azért, mert ráncos. A tudat jelentős mértékben alakítható, ha minden tőled telhetőt megteszel (azaz helyesen étkezel, és amennyire tudsz, sokat mozogsz) annak érdekében, hogy egészségesen fuss be a hatodik ikszbe. Nem kell génlottónyertesnek lenned ahhoz, hogy teljes életet élhess még jó sokáig. Egyszerűen csak: gondold magad fiatalabbra!

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / laflor