Advertisement

Für Anikóval a saját teraszán beszélgettünk a nyár egyik legforróbb napján. Sok címkét lehetne rá ragasztani, hogy hazánk egyik legtehetségesebb színésznője, legkarakteresebb hangja, feleség, anyuka, környezetvédő. A beszélgetésünk után én azonban azt mondom, hogy ő egy igazán különleges ember, aki nem azért meri kimondani, hogy ötvenhét éves, mert büszke rá, hanem mert annyira magától értetődő tényként tekint rá, mint arra, ha épp harmincnyolc fok van. Nem csinál belőle ügyet, mert szerinte nem ez az, ami igazán számít. Ennél sokkal fontosabb és értékesebb dolgokban hisz.

Krajnyik Cintia/WMN: Számodra mi a szép az életben, a világban, egy emberben?

Für Anikó: A szépséget is kétféleképpen, szubjektíven és objektíven lehet megközelíteni. A világ tele van csodálatos helyekkel, városokkal, ahol az esztétika, a külalak, a forma, a látvány számít. Ha egy emberről beszélünk, ez nyilván sokkal összetettebb kérdés. A görög szépségideáltól egyre inkább távolodunk, és Petri György mondja ki az igazi lényeget, hogy

„a szépség fűszere és forrása – a hiba”.

Sokkal izgalmasabb egy arc, egy egész jelenség, ha van benne szabálytalanság. A szépség pedig nem létezik valakinek a személyisége, a valódi énje, a kisugárzása nélkül. Valójában ennek a bábja a külsőnk, csak egy megjelenési forma. A lényeg belül van. Lehet valaki másfél percig gyönyörű, ha aztán amikor megszólal, világok dőlnek össze. A színpad pedig ebben a kontextusban olyan, mint egy röntgenkészülék. Ha egy gyönyörű nő vagy férfi felmegy a színpadra és elkezd ott létezni, gyakorlatilag eltűnik, ha nem tehetséges.

És ugyanez érvényes fordítva. Az első ránézésre szürke kisegér a tehetségével elvarázsolhatja az egész nézőteret, beragyoghatja a teret. Az életben pedig valamiféle teljesség megtalálása a szép. Ez nem mindig egyenlő az álmaink beteljesülésével, mert sokszor nem vesszük észre, hogy zárt ajtókon dörömbölünk, és ha csak egy picit odébb lépnénk, egy kétszárnyú ajtó állna előttünk tárva-nyitva. De amikor elérkezünk egy folyamat végére, és valamiféle harmónia, teljesség, elégedettség megy végbe bennünk, az igazán szép. A boldogság döntés és tanulás kérdése. Nekem például nevelnem kell magamat erre. Vannak barátaim, akik gyárilag képesek arra, hogy inkább a vanokat lássák az életben, mint a nincseket, az olyanoknak, mint én, ez folyamatos tanulás.

K. C./WMN: Küzdelmes folyamat ez számodra?

F. A.: Nekem nagyon későn jött el ez a csoda, amit megkaptam életem végére, hogy gyerekem van és egy boldog családban élhetek. Sok rossz, régi beidegződés van bennem. Ezeket nehéz levetkőzni, és folyamatosan nyesegetni kell.

K. C./WMN: Mennyire zavar, hogy nőkkel kapcsolatban a szépséget egyfajta sikerként, eredményként is számontartják, értékelik?

F. A.: Az emberek szeretik leegyszerűsíteni a dolgokat, de ezzel nem kell foglalkozni. Nyilván jobban esik, ha azt mondják, hogy „szép” vagy „csinos”, mint „bűnronda” vagy „bányarém”. Ádám Ottó mondta mindig, hogy „Nem szabad komolyan venni a rossz kritikát, mert akkor hajlamos az ember komolyan venni a jót is”.

K. C./WMN: A színház nem kivétel ez alól, hogy a szépség egy érdem, kiváltság? Nincs nehezebb dolga egy kiemelkedően szép és csinos színésznőnek? Nem gondolják róla azt automatikusan, hogy kevésbé tehetséges?

F. A.: De, ebbe a hibába sokan hajlamosak beleesni, hogy a külcsínre irányul a fókusz, nem a belbecsre, de minden folyamatában dől el. A produktumok egy idő után mellette vagy ellene szólnak a prekoncepciónak.

K. C./WMN: Te ettől sosem szenvedtél, téged ez nem érintett?

F. A.: Hál’ istennek nem. Sosem voltam a naiva típus, a személyiségemből fakadóan is valószínűleg engem mindig inkább a szélsőségesebb, karakteresebb szerepek találtak meg, ahol nem nagyon volt jelentősége annak, hogy hogy nézek ki.

K. C./WMN: Hogyan vélekedsz, vélekedtél a meztelenségről a színpadon? Mit jelent számodra a tested, ha munkáról van szó? Változott az évek alatt erről a véleményed?

F. A.: Engem mindig is nagyon feszélyezett a meztelenség. Soha nem tudtam ebben feloldódni, szerepeket is adtam vissza emiatt. Pályakezdőként persze én is tettem próbálkozásokat a ruhátlanságra, de sosem tudtam felszabadultan játszani.

K. C./WMN: Híresen perfekcionista vagy. Ennek van ehhez köze? Hogy esetleg úgy érezted, nem mutatsz tökéletesen, ha meztelenre vetkőzöl?

F. A.: A tökéletességre csak törekedni lehet, elérni sosem.

Mindig abban próbálom a maximumot hozni, amit épp csinálok, hogy valami értékeset, valami jót alkossak.

Ez egy belső késztetés, de erre engem soha nem presszionált senki. Ilyen alkat vagyok. Ez saját magamnak és sokszor a környezetemnek is elég megterhelő. Az elengedést és a dolgok könnyedebben vételét tanulom folyamatosan. A meztelenséggel kapcsolatban mindig inkább azt gondoltam, hogy ezt már nem akarom megmutatni, kiszolgáltatottnak éreztem magam. És arról sincs szó, hogy féltem volna, hogy esetleg nem nézek ki elég jól. Inkább mindig kissé öncélúnak éreztem, nem tűnt úgy, hogy van a meztelenségemnek hozzáadott értéke.

K. C./WMN: A #metoo-botrány legintenzívebben pont a filmes és színházi közeget érintette. Sok vita folyik arról, akár Boris Becker legutóbbi kijelentése kapcsán is, hogy szabad-e egy nőt dicsérni, hol húzódik a határ a bók, az udvarlás és a kéretlen közeledés vagy a visszaélés között. Te erről mit gondolsz? Mit érzel, ha megdicsérik a külsőd?

F. A.: Szerintem nem az a lényeg, hogy valakit mit mond, hanem az, hogy hogyan. Ha engem kérdezel, nagyon elmosódtak a határok. Vizsgáljuk meg, hogy ki, mikor, miért, hogyan mondja azt, amit mond. Boris Becker mond egy kedves bókot egy szép hölgynek, és megőrül a világ? Jó lenne a normalitás talaján maradni. Nem gondolom, hogy Becker le akarta őt rohanni és mindenki előtt magáévá akarta tenni. Ha valaki engem dicsér, ugyanez számít: ki, mikor, miért és hogyan teszi.

K. C./WMN: Mi a véleményed arról, hogy a férfiak esetében erényként tekintünk a korra, hiszen az a közvélekedés, hogy ők egyre sármosabbak, jóképűbbek lesznek, ahogy idősödnek, míg a nők szépsége folyamatosan halványul. Ez a te szakmádat mennyire nehezíti meg, például azon a téren, hogy a kor előrehaladtával mikor milyen szerepeket tudsz játszani?

F. A.: Ez szorosan összefügg szerintem a fertilitással. Egy férfi akár élete végéig nemzőképes, ha jó napja van. Persze a világ másik oldalán feljegyeznek eseteket meg újsághír szintjén felröppenek történetek, hogy erre egy-egy nő is képes, de ötven felett azért nem ez a jellemző. Faj- és létfenntartásra vagyunk kitalálva, és a szépségideál ilyen értelemben ehhez kapcsolódik. Egy hatvanéves férfi lehet ereje teljében lévő sármos férfi, míg egy hatvanéves nő már inkább nagyinak számít. Egy színésznő viszont annyi idős, amennyit el tud hitetni a nézőkkel. Egy húszéves is eljátszhat hitelesen egy ötvenévest – jelmeztől, sminktől függetlenül –, és fordítva. Ez a színpad és a mesterségünk varázslata.

Az évek telnek, igen, de ezzel meg kell barátkozni. Mindenki kétszáz évig szeretne élni, de csak húszévesnek akar látszani. Ezt a fiatalsággörcsöt el kell felejteni, ez csak egy óriási biznisz.

Ha az ember beszáll ebbe a mókuskerékbe, sosincs vége. Ez persze mindenkinek a saját döntése, de nem ez a fontos valójában. Természetesen a jólápoltság, a stílusosság kötelező. Meglátásom szerint az életünk három harmadból áll. Fiatalkorunkban azt gondoljuk, hogy örökké élünk, semmi nem árthat nekünk, kaja, pia, cigi, kinél mi, minden jöhet. A második harmadban már billen a mérleg, ráeszmélünk, hogy milyen baromi rövid az élet, és próbáljuk a korábbi károkat menteni. A harmadik harmadban pedig eldől, melyik nyert az előző kettő közül. Egy másik fontos hármas egység az én olvasatomban, az ember egyéni személyiségfejlődése. Az első harmadban eldől, hogy valaki milyen ember lesz, a másodikban, hogy milyen férfi vagy nő, a harmadikban pedig, hogy milyen szülő. Persze, van, akinek ez nem adatik meg, vagy döntés alapján nem így akar kiteljesedni, de a természet alapvetően mégiscsak erre van kitalálva.

K. C./WMN: Te szépnek látod magad?

F. A.: Nem tartom magam szépnek, egy csomó szabálytalanság van bennem, de ezeket megtanultam elfogadni és megszeretni. Az önmagunkkal történő külső-belső barátkozás egy út, és az egyik legigazságtalanabb dolog, hogy mire megtanulnánk önmagunkat, a minket körülvevő világot elfogadni, békében lenni, megkülönböztetni, valamiféle bölcsességre jutni abban, hogy mi fontos és mi nem, addigra vége az életünknek. Az igazi szépség még azt hiszem az, amikor eljutunk oda, hogy önmagunkon túl tudunk lépni, amikor a harmóniának arra a szintjére lépünk, ahol valami vagy valaki fontosabb, mint mi vagyunk saját magunknak.

Krajnyik Cintia

Képek: Csiszér Goti – Goti Photography