–

Időközben persze a társadalom is sokat változott: egészségtudatosabbak lettünk, sokkal több információ elérhető, elfogadottabbá váltak a szépészeti beavatkozások, és egyre több közép- és időskorú divat- és stílusikon került a magazinokba. Emellett sokkal több támogató szó esik arról is, mennyire értékes egy középkorú nő, a bölcsessége, a tapasztalata és a többi. 

De belülről megélve (idén leszek harmincnyolc) egészen más aspektusát is tapasztalom ennek a korosodás nevű izének

Úgy érzem, hogy valahol egyszer csak lekapcsolódtam a saját koromról. Nyilván van, hogy már fájnak a tagjaim, ami tök béna, szoktam is mondogatni ilyenkor, hogy „néni vagyok”. De valójában nem lehetnék ennél kevésbé néni. A fejemben és a lelkemben is fiatalnak érzem magam. Megengedem magamnak az öltözködés szabadságát, a miniszoknyát, a gyárilag szakadt farmert, vagy akármit, ami jólesik. De közben kiteljesedem szakmailag, egyre bátrabban vállalom a gondolataimat, korlátok nélkül gondolkodom, de a felesleges vitáktól és a pletykától már van eszem távol tartani magam.

A szélsőséges zenei palettámon (ami az operától a Prodigyig terjed) mindig feltűnnek az aktuális slágerek, és van, hogy együtt hallgatom Kanye Westet a kocsiban a kiskorúval). Ha néha eljutok táncolni, pont ugyanúgy pörgök, ahogy tizennyolc évesen tettem: mint akinek elmentek otthonról.

Az egyetlen dolog, amiben egyértelműen érzem a koromat, azok a másnapok, amik inkább már harmadnapok lettek. Vagyis, ha időnként egy pohárral több bort iszom a kelleténél, akkor két napig nyögöm a következményét (úgyhogy egyre inkább kerülöm a túl sok alkoholt).

És ha körülnézek a környezetemben meg a korombeli barátaim között, azt látom, hogy ez szinte általános jelenség. No, nem a másnaposság elnyúlása, hanem az, hogy mindenki fiatal maradt, vagányan, önazonosan öltözködik (ahogy a szíve diktálja), és pont ugyanazzal a lendülettel éli az életét, mint előtte.

Nyilván a prioritások változtak

A legtöbben családosak lettünk, és ez tektonikus földmozgás jelleggel rendezi át az ember életét. De ezzel együtt úgy érzem, mintha felnőtt volna egy generáció (vagy kettő), amelyiknek a kor csak egy szám, amihez nem kell kötődni. Nem kell vele feltétlenül azonosulni, mert önmagában szinte semmit nem jelent.

Régen az ember életkorával kötelező viselkedési formák jártak együtt, és aki ettől eltért, az társadalmilag deviánsnak számított. A nagymamáim még csak az ötvenes éveiket taposták ugyan, amikor én kislány voltam, mégsem emlékszem rájuk másként, mint nagymamaszerűen, otthonkában. Még épphogy aktívak voltak, de már lelkesen számolták a napokat a nyugdíjig, és öregesen éltek. Előfizetőként a helyi hírlapból tájékozódtak, mindennap óraműpontossággal ültek le a tévé elé, kertészkedtek, és nyáron lementek a balatoni üdülőbe, ahol aztán a Kossuth rádióban hallgatták a hajóvonták találkozását, és néha bementek fürödni a tóba. Általában a szomszédhoz jártak át pletykálni, és sosem láttam őket szórakozni, ne adj’ isten moziba menni (színházba viszont együtt is jártunk). 

Ha most elképzelem magam, amint tíz év múlva otthonkában járok, rám tör a röhögőgörcs. Vagy ha elképzelem, amint a Kossuth rádióra váltok a kedvenc zenei válogatásom helyett… Teljes agyrém.

Kitágult a világ, és megváltozott benne az is, ahogy magunkra tekintünk

Simán el tudom képzelni, hogy amikor a fiam felnő, és az iskola már kevésbé köt minket, fogom a cókmókot, és délre költözöm, ahol süt rám a nap, és hangos barátokkal iszonyú jókat eszem.

Felszabadultabbak és öntudatosabbak vagyunk negyven körül, mint valaha. Jó esetben már tisztában vagyunk az értékeinkkel, azzal, hogy nekünk mi jó, mire van szükségünk és – ideális esetben – önazonosan éljük az életünket. Ebből pedig nagy adag szabadság fakad.                                        

Például a már említett stílus

Én a mai napig sokszor nézek ki úgy, mint egy punk rocker (oké, szoft kiadásban). De követem a Pinteresten a hangulat boardokat, az Instagramon néhány szimpatikus divatbloggert, és inspirációt gyűjtök magamnak, mert minden egyes nappal megünneplem a fiatalságomat, a nőiességemet, és ezt az öltözködésben is kifejezem. Az elmúlt években megjelent a világban az idős modell fogalma: nyolcvan körüli vagány nők váltak szimbólumokká, amit imádok, és megnyugvással tölt el. 

Felszabadító a tudat, hogy lehet bátran élni, minden évtizedet élettel megtölteni, nem kell megállni, behúzni a féket csak azért, mert idősödik az ember.

Lehet modellkarriert kezdeni hatvan–hetven évesen is, mert miért ne lehetne? Mint oly sok minden, valószínűleg ez is „fejben dől el”. De ha a társadalom körülöttem azt fújná, amit anno a nagyszüleim idejében, hogy illeszkedni kell a normához, és negyven körül el kell kezdeni lehúzni a rolót, biztosan nehezebb volna önazonosnak lenni. 

A társasági élet kontra magánélet

Nyilván az én esetemben – szingli anyaként – hazugság lenne azt mondani, hogy ugyanannyi időm van a barátnőimre, vagy épp bulizni, mint húszévesen. Felelősségem van, és feladataim, amik egyelőre korlátoznak. De sosem érzem azt, hogy a korom miatt ne volna illendő elmennem diszkóba, pubba vagy épp fesztiválra. A múlt nyáron a Balaton partján teljes elánnal tomboltam a Bëlgára, üvöltöttem, hogy „Zsolti a béé-kaa”, és eszembe sem jutott, hogy ez „nem illik”. 

Mindenkinek más a helyzete, van, aki boldog (vagy épp boldogtalan) házasságban, párkapcsolatban él, és van, aki szingli, mint jómagam. Természetesen nem húszéveseket keresek magam mellé, de amikor az egyik múltkori cikkem alatti kommentben egy férfi azt állította, hogy negyven körül már botorság reménykedni, én őszintén elképedtem. Bennem ugyanis azóta sem merül fel, hogy ne lehetne bármely korban szerelembe esni.

A naivitásomból talán vesztettem húszéves korom óta, de ugyanolyan megveszekedetten romantikus vagyok ma is, mint akkor. És valamiért hiszem, hogy negyven körül, amikor már pontosan tudjuk az értékeinket és azt, hogy mire vágyunk, olyan minőségű párkapcsolatra vagyunk képesek, amilyenre évtizedekkel ezelőtt biztosan nem. Úgyhogy ebben a tekintetben a negyven még jobb is, mint a húsz. 

A testtudat

Őszintén mondom: sosem éreztem magam olyan komfortosan a testemben, mint most. Sokkal tudatosabban étkezem, mint valaha, többet mozgok, mint húszévesen (amikor lusta disznó voltam), és emiatt erősebb is vagyok, mint akkor. Az edzőteremben súlyokat emelek, futok, jógázom (mikor mi esik jól). Ezen a területen is látunk hetven–nyolcvan éves nőket és férfiakat, akik eszméletlen formában vannak, kicsattannak az egészségtől, és jól érzik magukat a bőrükben. Ahogyan az idős modellek esetében, ennek is nagyon fontos üzenete van: a kornak nincs korlátozó ereje. Azt hiszem, ez az alapvető különbség, ami miatt a mai negyvenesek már egészen másként tekintenek saját magukra, a testükre és a lelkükre. 

És hogy húsznak érzem-e magam? Természetesen sok tekintetben nem. Sokkal összeszedettebb vagyok, és tudatosabb, bizonyos szempontból bátrabb is. De nem is akarnék visszatérni a húszéves kori önmagamhoz. Harmincnyolcnak sem érzem magam, nem is tudom, mit jelent ez a szám. Azt hiszem, az a lényeg, hogy nekem semmit. Egyfajta kortalan szabadságban élek, tulajdonképpen csak én szabok magamnak határokat, a személyimben szereplő születési év biztosan nem. 

Kégl Ágnes