Nyáry Luca: Ahogy átléptem a felnőttkor határát, engem is egyre erősebben gyűr maga alá a félelem, hogy a legjobb éveim már mögöttem vannak

–

Annyival lejjebb, hogy az Y és a Z generáció tagjai sokszor egyenesen attól tartanak, hogy ha 25 éves korukig nem érik el a céljaikat, végleg lejár a szavatosságuk. Ami nem is csoda, tekintve, hogy 

a társadalmunk valósággal fetisizálja a fiatalságot, a fiatalon elért sikert pedig még inkább:

odavagyunk a túlteljesítő tiniket és huszonéveseket listázó cikkekért, jelenleg is egyként csámcsogunk egy tizenöt éves lány olimpiai teljesítményén (és az ezt beárnyékoló doppingbotrányon), a Costa-díjas írónő, Sally Rooney neve mellé minden alkalommal odabiggyesztjük a „még csak harmincéves” jelzőt. De ugyanígy csináltunk irodalmi szupersztárt Amanda Gormanből is, aki legálisan még egy sört se vehetett volna magának, amikor világhírre tett szert Joe Biden amerikai elnök beiktatásán való szerepléséért.

Nem mintha ez a jelenség teljesen a modern világ szülötte lenne, hiszen az olyan csodagyerekek, mint Mozart, Blaise Pascal vagy akár a Polgár-lányok, már évekkel ezelőtt lenyűgözték a világot, ám az tagadhatatlan, hogy az internet és a hustle culture (azaz a megfeszített, kőkemény munka piedesztálra emelése) soha nem látott szintekre emelte a műfajt.  

És ki tudhatná ezt jobban, mint én, egy ex-csodagyerek akinek szinte az egész karrierje erre az egy tulajdonságra épült fel

Jó, ez azért nem teljesen igaz, (legalábbis szerintem nem), de azzal is tisztában vagyok, hogy nem véletlenül futottam évekig a „kamaszkorú szerző” kifejezés alatt, mert sokan tényleg ezt tartották bennem a legkiemelkedőbbnek. Egész életemben az volt a kunsztom, hogy ügyes, érett vagy tehetséges voltam a koromhoz képest, és mivel elég traumatizált gyerek voltam, aki nehezen jött ki a vele egyidősekkel, valamint eszméletlenül vágyott a felnőttek elismerésére, így a „csodagyerekségem” nagyon hamar az identitásom részévé vált. Tizenöt évesen már országos szinten versenyeztem a slam szövegeimmel, tizenhét évesen megírtam az első könyvemet, húszéves koromra pedig megkerestem az első milliómat (amiből ma már egy fillérem sincs, mert hiába lett karrierem, senki nem tanított meg bánni a pénzzel). Megszoktam, hogy az összes munkahelyemen én vagyok a legfiatalabb, hogy ha épp egy iskolában adok elő, rendszeresen diáknak néznek, hogy minden kiállításmegnyitón, könyvbemutatón és filmpremieren elismerően ciccentenek ha meghallják, hány éves vagyok. És ezekkel most nem dicsekedni akarok, (bár néha azért igazán megengedhetném magamnak, hogy büszke legyek a munkámra), hanem pont azt akarom mondani, hogy

amikor az a fő kunsztod, mennyire fiatal vagy, akkor hatalmas veszteségnek éled meg az öregedést.

Igen, még úgyis, hogy csak most léptem be a húszas éveimbe, és bőven van még időm valóra váltani az álmaimat. De amikor azt látod magad körül, hogy a legelismertebb művészek, kutatók és vállalkozók fele még el sem hagyta a tinédzserkort, elkezdesz aggódni azon, hogy van-e még hely számodra ezen a palettán. 

Mert sajnos – vagy nem, minél fiatalabban érünk el valamit, annál lenyűgözőbbnek számít a teljesítményünk

Billie Eilish, Mckenna Grace és Millie Bobbi Brown árnyékában nem nehéz úgy éreznie a generációmnak, hogy folyamatosan ott kattog egy óra a fejünk felett, visszaszámolva harmincig, amikor „végérvényesen selejtté” válunk.

Persze azt, hogy miért alakul ki bennünk ez a nézet, vagy hogy alapból miért vagyunk ennyire rákattanva a fiatalság és a siker kapcsolatára, egész egyszerűen meg tudjuk magyarázni. Amióta világ a világ, a fiatalságot egyfajta valutának tekintjük. Régóta él bennünk az a nézet, hogy sosem leszünk olyan szépek, erősek és motiváltak, mint az életünk első harmadában, a magunkhoz rendelt értékünk pedig az évek múlásával arányosan csökken. Lenyűgözőnek találjuk, amikor valaki ezeket a korával járó adottságokat tudatosan felhasználja, ha egy ember „nem vesztegeti az idejét”, hanem amilyen gyorsan csak lehet, elkezd sikert sikerre halmozni, valamit hozzáadni a világhoz. És valahol tényleg az is, hiszen ez a fajta a kielégíthetetlen ambíció valóban csodás tulajdonság, ami előreviszi a társadalmat – egyedül az a baj vele, hogy egyre inkább elvárás lesz belőle pozitív bónusz helyett. A mostanra általánossá váló munkamániánk, a hihetetlen sebességgel fejlődő technológia, és a fenyegetés, hogy a napjaink ezen a bolygón meg vannak számlálva, kuriózumból követendő példává tette az iskoláskorú milliomosokat és a rekordokat döntögető tinisztárokat.  

Ez pedig papíron hiába hangzik inspirálóan, a valóságban sokszor inkább nyomasztólag hat

Főleg a fiatalabb generációkra. Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy a folyamatos rohanás, a képzelt határidők kergetése milyen stresszel jár, és mennyi embert tesz boldogtalanná. Az Amerikai Pszichológusok Szövetsége még 2012-ben végzett egy kutatást, amelyből kiderült, hogy

a 18–34 éves korosztály a legstresszesebb és leginkább hajlamos a mentális betegségekre, minden generáció közül, 76 százalékuk a munkát és a teljesítménykényszert nevezte meg mint a legerősebb faktort.

És ahogy a korán elért siker koncepciója egyre elérhetőbbé válik, (hiszen az internet segítségével tényleg bárki elindulhat ezen az úton – legalábbis látszólag), egyre többen esnek a hajtás áldozatául. De az igazság az, hogy minden Mark Zuckerbergre és Lena Dunhamre jut több ezer olyan fiatal, akik még mindig képtelenek elköltözni a szüleiktől, visszafizetni a diákhitelüket, vagy feldolgozni a változó világ okozta traumáikat. Akik azon tűnődnek, hogy mit is rontottak el, hogy képtelenek felérni az elvárásokhoz.

Mi vagyunk az eddigi legeladósodottabb, legstresszesebb és legalacsonyabb önbizalmú generáció a történelemben, és mégis azt érezzük, hogy egyedül vagyunk a félelmeinkkel. Ez pedig csak még több negativitást szül, gátolja a kortársak összefogását, és azt eredményezi, hogy egyébként pótolhatatlan értékeket hordozó emberek a harmincadik, vagy akár a huszadik szülinapjukon azt érzik, hogy sosem fognak már felérni a bennük rejlő potenciálhoz. 

Tehát nem az a problémánk, hogy nagyra becsüljük a sikeres fiatalokat

Hanem hogy elhitetjük velük, és a még nem befutott társaikkal is, hogy van rajtuk egy vészesen közelítő „lejárati dátum”. Senkinek nem kellene azt éreznie, hogy a legértékesebb dolog benne az évei száma, nem a munkája minősége, vagy az energia, amit belefektet. Pedig az a helyzet, hogy a mai fiatalok nagy része nem fogja feltalálni a következő világmegváltó appot, és nem lesz bestseller könyvsorozata sem, akiknek meg igen, azok sokszor hatalmas előnnyel indulnak, (még én magam is ilyen vagyok).

A kiemelkedő munkához olyan önismeret és tapasztalat szükséges, amit a legtöbben csak később szerzünk meg. Nemhogy nem áll meg az életünk huszonöt felett, de kutatások szerint a legnagyobb kreatív áttörésekre és felismerésekre általában csak a harmincas éveink végén kerül sor. Emily Dickinson legjobb versei élete utolsó tíz évében születtek. Harrison Ford harmincöt éves volt, amikor megtalálta a színészetet. Van Gogh a húszas évei végén kezdett el festeni, évekbe telt, mire tökéletesítette a stílusát, és egy egész tragikus életbe, mire végre elismerték a munkáját. Egyikük sem sejtette, hogy mennyire fontosak lesznek a világnak még „öreglányként”, kiégett asztalosként és eszét vesztett művészként is. Mert mind félünk attól, hogy kifutunk az időből. 

Ahogy átléptem a felnőttkor határát, engem is egyre erősebben gyűr maga alá a félelem, hogy a legjobb éveim már mögöttem vannak, és ha már nem én leszek a legfiatalabb, nem leszek senki sem.

A félelem, hogy az a tulajdonság, amit a legjobban szeretnek bennem, egyszer el fog tűnni belőlem, és semmit se tehetek ellene, mindennap kísért. De az a helyzet, hogy hiába voltam nagyon jó a csodagyerekségben, a felnőtt létben még jobb vagyok. Sosem szerettem annyira magamat, mint most, és ha megtehetném, hogy újra a 16-17-18 éves énem legyek, akkor is őt választanám. És biztos vagyok benne, hogy az évek múlásával csak egyre közelebb fogok kerülni önmagamhoz, még ha időközben el is vesztek néhány dolgot. 

Nyáry Luca

Kiemelt kép: Ajkai Dávid