Nemrég volt az EFOTT. A helyi Facebook-csoportban már a nulladik napon elindult a károgás, hogy „a környéken élők nem tudnak aludni, mert olyan hangos”. Az. Ez ugyanis egy zenei fesztivál. Mellesleg nem egy random házibuli, hanem előre bejelentett időpontban zajlik, tehát lehetett rá készülni.

Pár év elég, hogy elfelejtsük, milyenek voltunk

A parázs vitába muszáj volt beleszólnom, hogy lehet ugyan olyan kisvárosban élni, ahol sem nyaralók, sem fesztiválozók nem zavarják az „őslakosok” nyugalmát, de akkor ne tessenek csodálkozni, ha elöregszik a település, bezárnak az iskolák, nem lesz háziorvos. A fejlődés pörgéssel jár, ezt tudomásul kell venni.

Évekig laktam panelban a „tizenháromban”, ott megtanultam: aki álmos, alszik. Ha mégsem tudna, igyon citromfű teát, vagy menjen ki bulizni a fiatalok közé. Ja, oda, a csücsörítő szelfiző részegen ordítozó suhancok közé? Jönnek az „ezekamaifiatalok, bezzegamiidőnkben, régenmindenjobbvolt” megmondó emberek, akik egymást hergelve szórják a szidalmakat. Legtöbbjük nem megkeseredett nyugdíjas, hanem harmincas fiatal. Néhol pici gyerekkel.

Komolyan? Itt tartunk? Harmincpár évesen elkezdünk szörnyülködni a fiatalságon?

Biztos bennem van a hiba, de harmincöt évesen én bizony ott csápoltam Jessie J-re és Pásztor Annára. Igaz, valóban csupa huszonéves volt körülöttem, de hát, végül is mit várunk egy egyetemista fesztiváltól? Elsőre megállapítottam, hogy sokan öltöznek úgy, mint a két unokatesóm: magas derekú rövidnadrág, haspóló és műbőr dzseki hátizsákkal a dress code. Jól áll nekik, lazán táncolnak, nincsenek befeszülve. Persze biztos az alkohol is segít ebben, de nekem is van egy fröccs a kezemben, és még mindig egy fesztiválon vagyunk. Részeget nem sokat láttam még éjfél után sem, sőt kacsacsőrrel szelfizőket sem, de lehet, hogy rossz helyen járok. Kicsit zavar a sok tuc-tuc zene, nem az én világom – sosem értettem, minek megy valaki diszkóba, amikor igazi zenészeket nézhet meg színpadon –, de ez valószínűleg ízlés kérdése.

Van (éjszakai) élet gyerekszülés után is

Nem indult simán az esténk. Négy kutyával és egy egyévessel amúgy sem szokott az lenni. Nagymama vigyázott rájuk, de előtte mindent előkészítettünk, hogy minél gördülékenyebben tudjon etetni, fürdetni, altatni. Háromnegyed héttől volt egy koncert, amit szerettem volna megnézni, ehhez legkésőbb hatkor el kellett volna indulni. Mondanom sem kell, olyannyira késésben voltunk, hogy hét óra előtt pár perccel léptünk ki a kapun és indultunk – volna…

Üdülőövezetben lakunk, csendes utcában, bár ilyenkor nagyobb a mozgás, nem jellemző, hogy gyerekek rohangálnak az utcán. Most hirtelen itt volt három fiú és három lány, olyan hat-tizenkét év közöttiek, kezükben póráz és rajtuk két kutya. Izgatottak voltak, egyszerre beszéltek, hogy itt találták őket, nem tudják, ki a gazdájuk. Csípőből válaszoltuk, hogy el kell vinni őket a chipet leolvasni. A szüleik nem tudnak segíteni? A fő szószóló, a fekete csípőgatyás, haspólós vagány csajszi belekezdett a mesélésbe. Pesten laknak, itt nyaralnak. Van két kutyájuk, állandóan találnak valami állatot, hol kiscicát, hol kutyát, az állatorvos már hülyének nézi őket, a múltkor egy sérült denevérrel állítottak be hozzá. Most is vitték a szüleiknek a két kutyust, de nem engedték be őket az udvarra, a kocsiba meg nem rakják be, mert sárosak. (Mondom, amúgy van két kutyájuk.) A gyerekek azt mondták, hogy rendben, akkor ők sétálnak velük, és megpróbálják megkeresni a gazdit, mert biztosan nem fogják őket az utcán hagyni.

Ezen a ponton egymásra néztünk a párommal, csomagtartó kinyit, bulizós ruhában koszos kutyákat megfog, kocsiba be, irány a benzinkút, ott van chip leolvasó.

Nagyon segítőkészek a kutasok, kisebb logisztikai nehézség után meg is lett a tulajdonos elérhetősége, és a kutyusokat hazaszállítottuk. Közben a gyerekek nem mozdultak a házunk elől, várták, hogy mi lesz az állatok sorsa. Ekkor már negyed kilenc volt.

Az első koncertet buktuk, de kit érdekel?

A legkisebb már nagyon fáradt volt és szomjas, de eszük ágában sem volt hazamenni, amíg vissza nem értünk. A fekete ruhás kislány elmondta, hogy belegondolt, milyen érzés lenne, ha az ő kutyái tűnnének el, és valaki segíthetne, de nem teszi meg. Annyira megható volt. Nagyon megdicsértem őket, elmondtam, hogy ők az én szememben hősök, akkor is, ha otthon kikapnak ezért, de ez volt a helyes döntés. (Más kérdés, hogy talán nem vadidegenektől kellene ilyen megerősítést kapniuk, hanem a szüleiktől, de ebbe ne menjünk bele.

A fiatalságot szidni mindig is divat volt, most épp az Y és a Z generáció van terítéken, de szerintem nincs igazuk.

Minden korosztálynak megvannak a maga lúzerei, de a múltkori fesztivállátogatásom, a sok csillogó szemű, barátkozó, nyitott fiú és lány, valamint ezek a hihetetlen gyerekek, akik a szüleikkel szembeszálltak azért, hogy megmentsenek két állatot, nekem azt bizonyítják, hogy igenis vannak valódi emberi kapcsolatok. Az empátia létezik, és ezek a fiatalok sokat fognak tenni azért, hogy a világ egy fokkal jobb hely legyen.

Berczi Annamária

 

Képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)