Sürgősségi császár és egyedül töltött első éjszaka

Óvári Enikő újságíró és kétgyermekes anyuka, első lányát sürgősségi császárral szülte, a második lánya viszont kőkemény és tudatos küzdelem után VBAC-kel (ejtsd: víbek) született. A VBAC császármetszés utáni hüvelyi szülést jelent (Vaginal Birth After Cesarean). Az ő tapasztalatai tökéletesen példázzák, hogy mennyire meghatározza az anya-gyerek kapcsolat első időszakát az, hogy az anya milyen lelkiállapotban távozik a szülőszobából.

Az is látszik, mennyire nem fölösleges hiszti, hogy egy nőnek igenis kompetensnek és döntéshozónak kellene éreznie magát a gyermeke életének első óráiban – ahhoz, hogy kompetensnek érezhesse magát akkor is, amikor hazaviszi a kórházból. Ez egyébként lehetséges (lenne) császármetszés esetén is.

Enikő járt szülésfelkészítésre, ahol a császármetszés csupán említés szinten merült fel, semmilyen információt nem kapott arról, hogy mi történik a műtét közben vagy mi a protokoll a kórházban a császármetszés után. A terhessége a 36. hétig problémamentes volt, onnantól kezdve viszont a kevés magzatvíz és a nem túl jó CTG-eredmények miatt rendszeresen, az eredménytől függően akár naponta kétszer is járt a kórházba. Egy CTG-vizsgálat közben, 39 hét + 5 naposan beindultak a fájásai, viszont a baba szívhangja néhány órával később a fájásoknál elkezdett leesni.

portré Óvári Enikőről
Óvári Enikő

„Az orvosom szinte végig figyelte, hogyan reagál a baba szívhangja a fájásokra. Érezhető volt a feszültség. Az egyik fájásnál azt mondta: még egy ilyen és császározunk. Három perc múlva jött a következő fájás, akkor hirtelen felpattant, és azt mondta: most azonnal sürgősségi császár. Kirohant összehívni a műtős csapatot 22.45-kor, pár perc múlva visszajött nyugtatni. Azt mondta, sajnálja, de úgy gondolja, ez a baba épségben nem jönne világra természetes úton. A szülésznő próbálta oldani a feszültséget, de az egész helyzet nagyon ijesztő volt.

Innentől számítva öt percen belül már a műtőben voltam, ahol hideg volt, remegtem, ezért le kellett fogni, amíg beadták az érzéstelenítőt, ami szinte azonnal hatott, és három percen belül megszületett a kislányom (22.55-kor, tehát mindössze tíz perc telt el a döntés óta). Nem gondoltam, hogy ez ilyen gyors lesz. A baba felsírt, elszaladtak vele, a férjem utánuk, hogy legyen bőrkontakt, engem meg összevarrtak. Egy fél percre odahozták megmutatni, megkönnyebbültem, hogy minden rendben van, aztán megint elvitték, de hihetetlen volt, hogy fél órája még vajúdtam.

Remegtem – erről a mellékhatásról sem tudtam előre –, aztán végre megkaptam a kislányomat. De éjszakára elvitték, mert még nem kelhettem fel. Egyedül voltam, végigbőgtem az éjszakát.

Másnap reggel felállítottak, a szoptatásban nem jól segítettek, a kötődéssel is küszködtünk. Sírtam, minden bajom volt, közben a kislányom is sírt, kapott cukros vizet, két nap elteltével, amikor már sokat veszített a súlyából, orvosi javaslatra tápszert, egy folyamatos kínlódás volt az egész. Végül a harmadik napon beindult a tejem, de a kislányom mégsem tudott szopizni, így hat hét küzdés után fel is adtam, anyatejet kapott, de üvegből, mert a folyamatos szoptatás–fejés–cumisüvegből etetés tarthatatlan volt.

Korábban azt gondoltam, hülyeség, hogy a császármetszés után nehezebben megy a kötődés a babával, de amióta megtapasztaltam, hogy milyen mindez hüvelyi szülés esetén, látom, hogy ennek van alapja. Nem is maga a műtét volt szörnyű élmény, hanem az utána következő órák, napok.”

VBAC egy nem támogató közegben

Enikő már a második várandósság tervezésénél hüvelyi szülésre készült, azért sem vállaltak kis korkülönbséggel még egy gyereket, hogy az alapvetően nem VBAC-támogató kórházban legyen egyáltalán esélye megpróbálni a hüvelyi szülést. Bár az orvosa támogatta ebben, de nem beszélték át a részleteket, csak az alapinformációkat. Például azt, hogy ha a terminus napjáig nem indul be a szülés, akkor egyértelműen császár lesz a második is, mert mesterségesen nem indítanak szülést császár után. Sajnos ez a várandósság nem volt problémamentes, a 26. héten beindultak a fájások, Enikő egy hónapot kórházban töltött, hogy visszatartsák, végül eljutottak a 36. hétig, sőt tovább. A fájások 36 hét + 5 naposan kezdődtek, a rezidens azt mondta a kórházban, hogy „minden egy újabb császármetszés irányába mutat”. Amikor Enikő megkérdezte, hogy miért, rögtön jött a válasz:

„Mert szétrepedhet a méhe, és abba belehal ön is és a baba is.” Enikő viszont tudatosan készült erre, és pontosan tudta, hogy a hegszétválás esélye fél százalék körüli.

Amikor ezt elmondta, az orvos megdöbbent, hogy mennyire felkészült, és rögtön visszakozott: erőszakkal senkit nem tolnak műtőbe. De azt is jelezte, hogy ha baj van, akkor nem az anya dönt. Ezzel természetesen Enikő is egyetértett. „Aztán később visszahallottam, hogy a rezidens orvos kint morgolódott, hogy nem érti, az orvosom miért ígérget VBAC-et, ha a kórházi meg a főorvosi utasítás az, hogy császár után császár. Közben az orvosom vidéken volt, így megbeszéltem a babámmal, hogy aznap még ne szülessen meg. A hideg kirázott az újabb műtét gondolatától, mert borzasztó volt még az emléke is a császármetszés utáni, kórházban töltött napoknak. Az első éjszaka nem volt velem a kislányom, utána pedig egyedül maradtam a baba ellátásában egy friss műtéti heggel. Kikértem az első szülés dokumentációját, és abból kiderült, hogy valódi veszély volt a fenyegető méhen belüli oxigénhiány – de az első napok fájó emlékét ez nem tette semmissé.”

Enikő végül saját felelősségre haza is ment, amikor gyengültek a fájások – és még tíz napig nem is született meg a második kislánya. Amikor tíz nappal később újra beindult a szülés, egészen más hangulat várta a kórházban: kádban, labdán, zenét hallgatva vajúdhatott, az ügyeletes rezidens orvos a vajúdás előrehaladtával még azt is megkérdezte, hogy megrepesztheti-e a burkot. De azért a megjegyzések akkor sem maradtak el.

„Megkérdezte az ügyeletes szakorvos, hogy olyan áron is akarok-e szülni, hogy elvérzek, mire a műtőig jutunk. Erre azt válaszoltam neki, hogy ő az orvos, és bízom abban, hogyha úgy látja, hogy efelé haladunk, akkor idejében műtőbe tol.

Nem ez történt. Végül megérkezett az orvosom is – és hegszétválás nélkül, természetes úton, gátvédelemmel megszületett a lányom. Kis légzéstámogatás után arany órára visszakaptam az újszülöttemet.”

Enikőnél a szülés után kialakult egy nagyon ritka szövődmény: hematómák, vagyis vérömlenyek lettek a hüvelyében, amik nem szívódtak fel, így még aznap átesett egy altatásos műtéten. Ennek ellenére egészen másképp élte meg a kórházban töltött napokat, mint a császár után. Hiába voltak akkor is fájdalmai, sokkal könnyebben mozgott, sokkal hamarabb kötődött a kislányához, problémamentes volt a szoptatás is. És persze az is nagyon boldoggá tette, hogy sikerült végigvinnie, amit szeretett volna – akkor is, ha ez küzdelmes volt, minden szempontból.

Lehet jó szülésélmény a császármetszés?

Vannak helyzetek, amikor a császár nem választás kérdése (ahogy Enikő első szülésénél sem az volt), sőt olyanok is, ahol még idő és lehetőség is van megfelelően felkészülni rá. Veisenberger Eleonóra a Császárvonal dúlája azt mondja,

a sürgősségi császármetszés általában akkor lehet pozitív szülésélmény, ha a szülő nő támogató közegben van, és kompetensnek érezheti magát a szülés alatt, illetve a baba születése utáni órákban, napokban. Vagyis folyamatos és empatikus tájékoztatásban részesül.

„Ebben segíthet a felkészülés, például az, hogy tudod, mi a kórházad protokollja császármetszés esetén, lehetséges-e az anyai bőrkontakt, meddig kell feküdnöd, kapsz-e segítséget a szoptatásban.” Eleonóra azt mondja, az viszont, hogy az orvossal szemben képviselje az anyát, akkor sem a dúla dolga, ha jelen van a szülésen. Ha a helyzet miatt az anya nincs döntésképes állapotban, vagy egyszerűen nem tud elég határozottan kiállni magáért, akkor az apa képviselheti őt. Hiszen az teljesen egyértelmű, hogy mindkét szülő a legjobbat akarja a gyerekének, nincs olyan szülő, aki egy baba életét, egészségét veszélyeztető helyzetben ragaszkodik, mondjuk, a hüvelyi szüléshez.

portré Veisenberger Eleonóráról
Veisenberger Eleonóra

De közben ebben hatalmas az orvosok felelőssége, mivel ők egy minimális kockázatot is meg tudnak úgy fogalmazni, hogy egyértelműen valamilyen döntés felé tereljék a szülőket. A dúla általában az orvosi kifejezéseket, adatokat „le tudja fordítani” hétköznapi nyelvre, ha erre igénye van az anyának. De nem dönthet az anya vagy az apa helyett. Ahogy egyébként elvileg az orvos sem végezhet beavatkozást beleegyezés nélkül, ha nincs életveszély. De egy kérdéses helyzetben, mondjuk, amikor nem halad elég jó tempóban a vajúdás, vagy amikor megpróbálkoznak egy VBAC-kel, akkor történhetnek a dolgok úgy, ahogy az anya szeretne a szükséges információk birtokában lenni, és azt is elvárja, hogy partnerként kezeljék.

Ez ugyanúgy igaz a császármetszés alatti kompetenciára, ahhoz is az kell, hogy az anya tisztában legyen vele, mi vár rá. Ezt a csomagot viszont, főleg egy sürgősségi császármetszésnél sokszor nem kapják meg készen a leendő anyák – maguknak kell megfelelő szakembert keresniük, utánajárniuk a dolgoknak. Egy VBAC-nél ez még fokozottabban így van – nyilván Budapesten könnyebb olyan kórházat találni, ahol erre egyáltalán van lehetőség. De sajnos az, hogy az anyáknak többnyire maguknak kell megkeresniük a szükséges információkat, ugyanúgy igaz a császármetszés utáni rehabilitációra, szoptatástámogatásra, ami azért rémisztő, mert a statisztikák szerint a szülések 42 százaléka császár.

Tehát a szülő nők 42 százalékánál a szerencsén vagy rajtuk múlik, hogy a császármetszés utáni, nehezebb helyzetet sikerül-e jól kezelni.

„A császármetszést követő fokozottabb szoptatástámogatás sokszor a kapacitáshiány miatt marad el, hiszen egy műtét után fekvő anyukánál igenis szükség van egy segítőre, aki például odaviszi a babát, segíti a mellre tapadást. Ez néhol lehet olyan segítő is, akit nem a kórház ad, egy felkészült apuka vagy akár a dúla. Csakhogy erre készülni kell. Van, ahol csak a csecsemős nővér vagy a szülésznő jelenléte számít elfogadhatónak.

Vannak tudományos publikációk, amik alátámasztják, hogy a válaszkészség nehezebben alakul ki császármetszés után, de ennek valószínűleg inkább a műtét utáni szeparáció és az extra stressz az oka, nem a szülés módja. De a kötődés nem a szülés pillanatában alakul ki, így ez szerintem kezelhető helyzet.”

Eleonóra tapasztalatai és Enikő élményei is azt támasztják alá, hogy ha tudatos vagy, akkor könnyebben kiállsz magadért, és ez nem azt jelenti, hogy nem bízol a szakemberekben. Hanem azt, hogy az események főszereplőjeként minden esetben te magad is szeretnél részt venni a döntésekben.

Szerintem ez nem túl nagy igény. Ti mit gondoltok?

Tóth Flóra

A szülés témakörét folytatjuk a Nyomjad, anyukám! mai epizódjában, szó lesz otthon szülésről, hálapénzről, döntésekről és kompetenciákról.