Viola művészcsaládban nőtt fel, épp ezért lázadt egy ideig az ellen, hogy maga is művészettel foglalkozzon. Végül azonban rá kellett jönnie, hogy számára sincs más út, amire szívesebben lépne. A kortárs női fotográfusok egyik kiemelkedő alkotójaként művészete mélyen személyes és a tabuktól sem retten vissza.

Bátor, őszinte, nyílt – nemcsak a munkájában, hanem a beszélgetésünk során is. Alkotásait számos szakmai elismeréssel jutalmazták, a MOME oktatója, fotográfus és édesanya – utóbbi pedig teljesen új perspektívákat adott az alkotói indentitásának.

Filákovity Radojka/WMN: Annak ellenére, hogy egyre nyíltabban beszélünk a szülés és a gyereknevelés nehézségeiről, még mindig sok tabu kötődik a témához. Te tapasztaltad ezt a koraszülés kapcsán? 

Fátyol Viola: Azt, hogy a koraszülés sok szempontból ma is tabutéma, én is megtapasztaltam. Kevés szó esik arról – nem csupán a művészetben –, hogy egyrészt milyen ez a gyakorlatban, másrészt, ilyen esetben melyek azok a képességek, amelyek az anyák részéről előtérbe kerülnek: szükség van a rendszerességre, a kitartásra és a lélekjelenlétre. Tele vagy aggodalommal, hogy mi lesz a babával, de nem engedheted el magad, nem omolhatsz össze; maximum csendben sírdogálhatsz, ha végre senki sem lát. A gyereked ugyanis akkor is ott lesz a szomszéd szobában egy inkubátorban, és amikor rövid időszakokra találkozol vele, akkor stabilnak kell lenni, mert nem az aggodalmadat akarod felé sugározni, hanem annyi biztonságot és szeretetet, amennyi kitart a következő találkozásig. Azt akarod neki elmondani, hogy minden rendben lesz.

Amíg a kórházban voltunk, csak a szűk családi körrel érintkeztem napi szinten. Amíg nem voltam túl a traumatikus szülésélményen, nem szerettem volna róla senkinek beszélni, legalábbis nem tudtam teljesen megnyílni. Nem akartam, hogy emiatt sajnáljanak, hogy úgy tekintsenek a gyerekemre, mintha valami baj lenne vele – vagy velem. Azzal együtt ugyanis, hogy ezt soha senki nem éreztette velem, sokáig mégis

úgy gondoltam, hogy én vagyok a hibás, hogy nem voltam képes kihordani a kisbabámat, és természetes úton, időben szülni.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

F. R./WMN: Egy császármetszés kapcsán sokan csak legyintenek: „örülj annak, hogy mindketten jól vagytok, hogy a baba él, egészséges”. Holott nagyon fontos lenne a fájdalmakat nem eltagadva beszélni arról, hogy egy traumatikus szülésélmény feldolgozása akkor is gyászfolyamattal jár, ha pozitív a végkicsengése.

F. V.: Ez tényleg így van. Akárhogy is nézzük, ez sok nő számára kudarcélmény. Annak ellenére, hogy nálunk életmentő beavatkozás volt, én sem tudtam sokáig kimondani, hogy a szülésemre valójában nem is szülésként, hanem egy teljes pánikban végigremegett műtétként gondolok. Biztos vagyok benne, hogy életem végéig sajnálni fogom, hogy a dolgok így történtek, ennek ellenére akármikor újracsinálnám az egészet – vagy ennél is többet –, ha ez az ára annak, hogy a kisbaba megszülessen, éljen, jól legyen.

F. R./WMN: Az Instagram-oldaladon van egy arra utaló félmondat, hogy terhességi toxémia volt az oka a koraszülésednek.

F. V.: Igen, terhességi magas vérnyomás és toxémia volt az oka, ami súlyos esetben koraszüléssel végződhet. A betegség kialakulásának nem ismerni az okát, az orvostudomány sötétben tapogatózik azzal kapcsolatban, hogy az egyik várandósságnál miért alakul ki, míg a másiknál nem.

A betegség lefolyását gyakran úgy magyarázzák, hogy az anya szervezete elkezdi idegen testként érzékelni a magzatot, amit ki akar vetni magából.

Ez is szörnyű kép, amivel a betegséggel küzdő anyáknak szembesülniük kell: hogy a testük rossz választ ad, nem ismeri fel a saját gyerekét, magyarul hibázik – épp ezért lenne jó változtatni azon a retorikán, ahogy erről beszélünk, vagy ahogy beszél az orvoslás. Ez ugyanis érzelmileg nagyban megkönnyítené az érintettek helyzetét.

A terhességi toxémiát egyébként a védőnőnk, Szommer Mária vette észre. Nagyon fontosnak tartom a védőnői hálózatot itthon, ami egyébként hungarikumnak is tekinthető. Gyakran ők tudják a legtöbbet a terhes anyáról, és a leggyorsabban tudnak reagálni vész esetén. Szász Lilla fotográfus barátnőmmel csináltunk is közösen egy fotóprojektet a védőnők munkájának fontosságáról a Semmelweis Múzeumba – remélem, hamarosan közönség is láthatja a fotókat.

F. R./WMN: Hogyan lehet megélni egy koraszülött baba édesanyjaként ezt a kezdeti kiszolgáltatott időszakot?

F. V.: Nagyon hullámzóan. Ez egy érzelmi vesszőfutás, amiben vannak jobb és kevésbé jó szakaszok. Harmincnégy napot voltunk kórházban a kisfiammal, az egészségügyben való létezéssel, a másoknak való kiszolgáltatottsággal pedig nem volt könnyű megbirkóznom.

A PIC (Perinatális Intenzív Centrum – a szerk.) osztályon például annyira rövid időt tölthetsz a babáddal, és annyira kevés közöttetek az érintkezés ahhoz képest, mint amire anyaként vágynál, hogy minden kapcsolódási pont és találkozási lehetőség felértékelődik. Emlékszem, úgy mentem a PIC-re, amikor végre eljött a napi találkozás órája, hogy felvettem a legszebb hálóingem, szépen hajat és arcot mostam, mint aki randira megy.

F. R./WMN: Ezért jelentettek sokat számodra a sorozatban megjelenő tejesüvegek is?

Beletelt egy-két napba, mire beindult a tejem. Az első tejesüveges képeket így még híradás céljából készítettem Mikinek, a büszke apának, aki az akkori influenzajárvány miatt nem is látogathatta a gyerekét. Velem ugyan tudott találkozni a kórházi folyosón, de annál beljebb nem jöhetett. Nagyon örültem, amikor végre sikerült értelmezhető mennyiséget fejni, és a gyermekemet végre nem donortejjel, hanem saját anyatejjel táplálhatták a nővérek.

Fátyol Viola: 204 című sorozat (részlet)

A fejésnek megvolt a rituáléja, le kellett fertőtleníteni a mellet, a kezet, előre minden eszközt sterilizálni, fejni, az adagot pontosan kimérni, a maradékot hűtőbe tenni, a gyerek nevét az üvegre ráírni. A rituálé nekem a fotóval fejeződött be, amit a PIC felé sétálva (általában inkább tempósan sietve, mert időre kellett menni) készítettem. Az üvegekre nagyon hamar úgy kezdtem tekinteni, mint kis horgonyokra vagy palackba zárt üzenetekre, amiket a babának küldök.

Az egész kórházi tartózkodásban ezért is rázott meg a legjobban az, hogy egy idő után apadni kezdett a tejem, aztán a végére szinte teljesen elfogyott. Az anyatej hiánya sokkal gyakoribb jelenség, mint azt gondolnánk, négy szoptatós anyából egyet érint, úgy emlékszem, ezt olvastam valahol. Abban az érzelmileg kitett helyzetben mindenesetre úgy éreztem, a testem már megint kudarcot vallott, és még arra sem vagyok képes, hogy a gyerekemet megetessem.

Fátyol Viola: 204 című sorozat (részlet)

Hogy a testem valamit nagyon nem csinál jól, mert ha jól csinálná, akkor egyrészt ki tudtam volna hordani a babát, másrészt ömlene a tej, és nem kéne minden cseppért imádkozni.

Az anyatejhez – mint az anyaság sok aspektusához – egy csomó mitikus képzet kötődik, de az erről való közbeszéd egyelőre inkább olyan témák körül forog, hogy például lehessen nyilvánosan szoptatni. Így nem csoda, ha arról nem esik szó, hogy mi van akkor, hogyha nincs tejed.

Pedig jól jönne az érzelmi támogatás, mert sokakat érint a jelenség, és ez erősen kudarcos élmény a legtöbb anyának, aki megtapasztalja. 

F. R./WMN: Hogyan dolgoztad ki magadból a fotók által a traumát?

F. V.: Mivel sokáig nem tudtam beszélni magáról a szülésről, ezért az Én fiam című sorozattal először a születés felett érzett öröm képeit készítettem el. Teljesen elbűvölt a születésnek ez a misztériuma, hogy valaki, aki addig nem volt, egyszer csak ott van, gyönyörű, okos, nagyon vicces, nevet, szuszog, gitározik és szereti a kisvakondot. Ezt az örömöt a nyers indulás nem írta felül.

Fátyol Viola: Én fiam című sorozat (részlet)

Miután elkészítettem ezt a sorozatot, csak utána voltam képes ehhez a traumatikusabb élményhez is hozzányúlni. Azt már rég tudtam magamról, hogy a nagy gyászokat az életemben mindig a képkészítés öröme tudja igazán feloldani bennem, így abban reménykedtem, hogy ebben az esetben is közelebb fog vinni a gyógyuláshoz – így is történt.

Fátyol Viola: Én fiam című sorozat (részlet)

F. R./WMN: Az anyasággal az alkotói identitásod is alakult?

F. V.: Az anyaság az egész életemet átalakítja, mindent mást alapokra helyez, így bőven felvet olyan témákat, amikről szeretnék még beszélni a következő években is. Azon viszont, ahogyan fotózom, kevésbé változtatott.

Inkább nagyon erősen lök előre, a felhajtó ereje által a szakmámban is új állomásra érkeztem. Valahogy az anyasággal egy csomó minden a felszínre került, és van bennem egy erős akarat, hogy meg is valósítsam a fejemben megszülető ötleteket, képeket, könyveket.  Épp ezért nagyon várom azokat a szabad pillanatokat, amikor végre tudok a művészettel foglalkozni.

Fátyol Viola: Én fiam című sorozat (részlet)

F. R./WMN: Jó ideje foglalkoztat: hogyan lehet alkotó emberként összhangba hozni a gyereknevelést a művészi munkával?

F. V.: Emiatt én is aggódtam az elején, aztán magától kialakult. Anyaként sokkal sűrűbbé válik az idő, amit régen hosszú idő alatt végeztem el, most képes vagyok lényegesen gyorsabban megcsinálni. Gyorsabban fotózok, retusálok, gyorsabban írok szöveget is.

Nyilván mindehhez szükség van a család támogatására is: egyrészt Mikitől, aki teljes mértékben részt vesz a gyereknevelésben, másrészt a szüleim segítségére is, akik a járvány előtt sűrűn jöttek Pestre többek között azért, hogy a fotózással is foglalkozhassak, vagy, mondjuk, legyen valamennyi időm saját magamra. Van tehát egy támogató bázisom, ami elengedhetetlen – ha ez nincs, sokkal nehezebb lenne minden.

A nehézségek ellenére lényegesnek tartom, hogy – amennyire van rá mód – az anya ne essen ki a szakmájából.

Azért, hogy a művészi munkámban nem következett be törés, lényegében nem állt meg a szüléssel, sok kurátornak, művésztársnak hálás vagyok. A peremre szorulás jellemző jelenség lehet szülés után; nem keresnek, nem gondolnak rád, mert azt feltételezik, nincs időd, kapacitásod. Tényleg kevés idő van alkotni, de minden egyes felkérés a szakma részéről borzasztóan jólesik, vissza is ránt egy kicsit a szülés előtti énedbe, úgyhogy nagyon oda akarod tenni magad, és ezért mindenképp szorítasz a munkára időt.

Fátyol Viola: Mother And Son (2019)

F. R./WMN: Művészcsaládban nőttél fel, arra, hogy az alkotás és az anyaság hogyan fér meg egymással, a családodból hoztad a mintát?

F. V.: Az anyukám és az apukám is művész, de mindhárman egészen máshogy dolgozunk. Apukám mindennap szisztematikusan dolgozik: fest vagy verset ír. Anyukámnak rengeteg türelembe és várakozásba került, hogy anyaként, feleségként továbbra is időt és energiát tudjon szánni a művészetre – ő textillel és performansszal foglalkozik. 

Anya nagyon önfeláldozó, ízig-vérig anya, aki elolvassa a kötelező olvasmányt előző éjszaka, ha másnap abból van a dolgozat. Így külön stratégiákat dolgozott ki arra, hogyan készülhet fel úgy, mondjuk, egy kiállításra, hogy az a családi életrendet ne befolyásolja. Egy-egy hosszú időszakot követően (hónapok, fél év, ki tudja, mennyi idő), amíg a konyhában a főzőedény mellett állva tervezgette a következő munkáit, egy-két napra elvonult egy művésztelepre, ahol pedig éjjel-nappal dolgozott, hogy bepótolja a kimaradt időt.

Én már inkább úgy vagyok vele, hogy ha nincs megfőzve, nekem viszont dolgom van, akkor inkább rendelünk meleg ételt. Ha nincs idő porszívózni, akkor nincs idő. Nyilván zavar a kosz vagy a káosz, – Pista, a kisfiam rendkívüli, kreatív energiákat mutat a pakolás terén, – de

csak azért, hogy mindig szépen fel legyen porszívózva, a saját személyiségemből nem akarok beáldozni egy darabot.

Az anyukám erősen igyekezett arra rávezetni, hogy ha lehet, ne mindig a másikat helyezzem a saját érdekeim elé – még akkor sem, ha néhány esetben a gyerekemről van szó. Ez persze nem megy, és az anyai minta is pont ennek az ellentéte volt, úgyhogy meg lennék lepve, ha én valahogy mégis máshogy csinálnám majd a jövőben. Ugyanakkor az elmúlt két év tapasztalatai azt is mutatják, ha van bennem feszültség valami miatt – akár azért, mert nem tudok a saját művészeti tevékenységemmel haladni –, akkor azt a gyerekem is megérzi.

F. R./WMN: Ahogy ezekről a generációs tapasztalatokról beszélsz, eszembe jut egy korábbi interjúd, amiben azt mondtad: a legjobb dolognak azt tartod, ha nálad sokkal fiatalabbakkal vagy sokkal idősebbekkel beszélsz, és az ő szemükön keresztül nézed a saját világodat. Mi volt a legfontosabb útravaló, amit kaptál, amikor például a vámospércsi népdalkörről szóló, Capa-nagydíjas Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című sorozatodat készítetted?

F. V.: Nem sokkal azután, hogy elkezdtem ezen az anyagon dolgozni, meghalt a nagymamám. Amellett, hogy azért kezdtem bele a sorozatba, mert érdekelt maga a népdal, a női közösség, és hogy hogyan van egy ilyen népdalkör a helyi társadalomba beágyazva, már az elején bejött ez a személyes szál, ami miatt különös érzelmi odafordulással kezdtem ezekhez a nőkhöz viszonyulni. Mamapótlékká váltak, és nagyon sokat segítettek a gyász feldolgozásában – mégsem ennek a veszteségnek a feloldásában volt végül kulcsszerepük. 

Fányol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című sorozat (részlet)

Egy évvel később ugyanis véget ért egy nagyon hosszú kapcsolatom, aminek a hatására elkezdtünk a nénikkel magáról a házasságról, a szerelemről, az együttélésről, és ezek nehézségeiről beszélni.

F. R./WMN: Mit tanultál tőlük szerelemről, házasságról?

F. V.: A népdalkörös asszonyok alapvetően nagyon függetlenek. Van, aki az élethelyzetéből adódóan, hiszen egy ilyen körben sok az özvegy vagy elvált asszony. Akinek férje, családja van, annak a háztartási és mindenféle egyéb munkái gyakran annyi idejét igénybe veszik, hogy ez az örömből végzett tevékenység – a népdalkörbe járás – már nehezen fér bele a mindennapjaiba.

Fányol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című sorozat (részlet)

Elmesélték, hogy egy házassághoz szerintük szerelmesnek kell lenni, hogy a férjet őszintén szeretni kell, de a feleségnek nem kell magát alárendelnie. Az alárendeltségről és az önfeladásról saját tapasztalatból beszéltek, és inkább finoman szerettek volna megóvni attól, hogy én is ugyanezt válasszam.

Azzal is biztattak, hogy nem kell amiatt aggódni, ha nem lesz családom; amikor el voltam keseredve, mindig megnyugtattak, hogy majd lesz társam, gyerekem (hogy Margit nénit idézzem: „sikerem lesz a férfiaknál”). Én ezt elhittem nekik, és tényleg jobban is éreztem magam – és aztán igazuk is lett.

Fányol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című sorozat (részlet)

F. R./WMN: Sokuknak nagyon hányattatott sors jutott a párkapcsolataikban, mint az a sorozatból kiderült. Hogy tudták a sok tragédia ellenére megőrizni az életkedvüket?

F. V.: A magyar vidéken a kilencvenes években olyan élethelyzetek keletkeztek, amelyek gyakran vezettek a férfiak öngyilkosságához: a téesz megszűnt, saját föld nem volt, munka nem volt, vagy elérték a nyugdíjkorhatárt, esetleg mélyen belecsúsztak az alkoholizmusba, és megtörtént a tragédia. A népdalkörös asszonyok közül is többen ebben az időszakban veszítették el a férjüket, néhányuk megtapasztalta azt is, hogy milyen arra hazamenni, hogy a férjed felakasztotta magát a kamrában. Engem nem is szavakkal tanítottak ezek a nénik, akik a mamapótlékaim, a példaképeim és a barátnőim egyszerre, hanem azzal, ahogyan viselik magukat. Az élet nagy sorstragédiái után, mint a gyereked vagy a férjed elvesztése, képesek voltak felállni, és új életet teremteni maguknak. Visszatértek a közösségbe, újra képesek örülni, és teljes mellszélességgel részt venni az élet minden rétegében. Ez a képesség a felülemelkedésre, a lélekjelenlét elképesztő szívósságról tesz tanúbizonyságot. Hogy nem engedem ki az életem fonalát a kezemből akkor sem, ha könnyebb lenne feladni – ennél fontosabb útravalót nem is kaphattam volna tőlük.

Filákovity Radojka

Portréfotók: Bielik István