–

Szép szülést! … Wtf?

Amikor az első kislányomat vártam, lépten-nyomon „szép szülést” kívántak nekem. Ez már akkor furcsa volt, de nem gondoltam mélyen bele. Aztán megtörtént a szülés… katartikus volt, brutális meg érdekes is egyszerre. De hogy szép lett volna? Hát, nem mondanám. Vannak pillanatok, amik nagyon élénken élnek bennem, és vannak, amiket nem tudok felidézni. De összességében utána két órával (miután kicsit legyengülve majdnem elájultam, aztán összekapartak némi infúzióval), azt mondtam volna, ha valaki ilyen hülyeséget kérdez, hogy „persze, csapassuk még egyszer”.

Azóta sok más anyukával beszélgettem a szülésélményről, talán azért, mert ez is egy módja a feldolgozásnak, a történet újabb és újabb átszűrése magunkon. Azt mondanám a saját szüléseimről, hogy átlagosak voltak. Átlagosak és rövidek (igen, tudom, mások napokig küzdenek, én meg két–három óra alatt megvoltam).

Közben azt is tudom, hogy nagyon sokan élnek meg elképesztően traumatikus szüléseket, és vannak néhányan, akik annyit dolgoznak ezen, hogy tényleg pozitív élmény tud lenni.

Aki traumát élt át, valahogy fel kell dolgoznia. Akinek meg nagyon jó volt, általában átél egyfajta küldetéstudatot, és igyekszik terjeszteni a „tutit”. De mi van a hozzám hasonló, sok millió „átlagos” szülésélményt megélő nővel?! „Szép szülést” kívánnak egymásnak, aztán mennek tovább? Vagy már a szülés másnapján a véres, kakis részleteket elemzik a mérsékelten aktív szobatársaikkal? Tudunk egyáltalán a szülésről igazán beszélni? Hát, szerintem még a nagyon nyílt emberek is (mint például én) keresik a szavakat. 

Akkor konkretizáljuk: legyen szép a burokrepedés

Első alkalommal egyhetes túlhordás után, a férjem első szabad napján, a méhszájvizsgálat után, ahogy leszálltam a vizsgálóágyról, vagy miről, egyszer csak éreztem, hogy történik valami. Történt is. Megrepedt a burok, és én már egy magzatvíztócsába érkeztem. Együtt kaptunk sokkot a férjemmel, hogy akkor ez végre AZ a nap lesz, amikor találkozunk a lányunkkal. Szuper pillanat volt, de kicsit váratlan is – és ezt még sosem mondtam ki, csak röviden vázoltam a tényeket. A szülés technikai részéről simán tudok beszélni, például arról, hogy senki nem tudta, hogy én olyan „gyorsanszülő” típus vagyok, és mire megkaptam a kért fájdalomcsillapítást, már nem ért semmit, mert jött a kitolás. Arról is, hogy a csodás orvosom minden hülyeséget megkérdezett közben, pedig én már rég azt szerettem volna, hogy haladjunk, mert kurvára fájt. Azt viszont nem mondom ki könnyen, hogy a lányom első pillanatairól lemaradtam… leginkább azért, mert annyira izgultam szülés előtt, hogy nem bírtam enni. Inni is alig.

Így én félájultan hevertem élete első óráiban, míg ő az apukájával ismerkedett.

A második szülés sokkal könnyedebb, sokkal egyértelműbb volt. Ott már én is többet tudtam magamról, és a szülésznőm továbbra is mindenben támogatott, csak akkor már okosabban. A burokrepedés már szülés közben történt, sokkal kevésbé volt váratlan, tudtam, hogy most ez jön. Minden egyértelmű volt és gyors. Főleg gyors. Annyira mentünk a flow-val, hogy nekem szülés után még arra is volt erőm, hogy a teljes családot vállalható hangulatban és fizikai állapotban fogadjam, beleértve az akkor huszonegy hónapos lányomat, aki persze rám mászott. Értitek, szülés után fél órával ott ugrált rajtam egy kvázi totyogó. Na, az gyakorlatilag egy újabb burokrepedés volt.

Burkok repednek egyfolytában

Azóta több képletes burokrepedést is átéltünk. Volt idő, amikor heti rendszerességgel. Nagyjából azt tanultuk meg, hogy ha gyereked van, minden élethelyzet egy vízzel telt lufi. Néha érdemes megállni és visszanézni az elmúlt évekre. A szülésre – életünk legnagyobb változásának valódi kezdetére.

Mert valamiért könnyebben viseljük a napi helyzeteket, ha rendben vagyunk az indulással.

Nem az indulásnál, hanem utólag feldolgoztuk, átgondoltuk, és igen, kibeszéltük a szülést. Nekem ezért volt nagyon fontos élmény a Burok – a táguló idő összehúzódásai előadás. Mert a szülésélményeim időről időre eszembe jutnak egy-egy helyzetben. Például amikor az előadás után az ügyeletből végül egy kórházban töltött éjszaka lett, elég egyértelmű volt a párhuzam. Nehéz volt nem a több mint öt évvel ezelőtti első közös éjszakára gondolni, amikor a kórházi ágy egynegyedén kucorogtam a szívmonitorra tett kislányom mellett. Akiről – mire ágyba kerültünk –, kiderült, hogy kilencvenkilenc százalékban egy izomhúzódás miatt érzett szívtájéki fájdalmat, így minden vizsgálat csak extra elővigyázatosságból történt. Vagyis miatta abban a pillanatban nem kellett izgulnom, viszont aludni sem nagyon tudtam. Így aztán részben az előadásnak, részben a helyzetnek köszönhetően hullámokban éltem újra a szülés pillanatait.

Szülés a nézőtéren

Ahogy néhány órával korábban az előadás közben egy meglehetősen kényelmetlen nézőtéri széken is ömlöttek rám a saját szülésélményeim. A saját burokrepedéseim. A táncos előadás ugyanis szavakkal, mozdulatokkal, díszlettel és kellékekkel is mindent megtesz, hogy érzékeltesse a szülés szakaszait, pillanatait. A sűrűsödő fájásokat. Azt, amikor elreped a burok. Vagy amikor kicsusszan a baba. A táncosok, amellett, hogy rengeteg dolgot elmondanak a mozdulataikkal, szavakkal is leírják a saját élményeiket. Mind a négyen édesanyák, tehát pontosan tudják, miről beszélnek, mit mutatnak meg. Egy meglepő helyzet szülte a darab végleges arcát, amiben Furulyás Dóra, Nagy Csilla és Virág Melinda vezeti végig a várandós Dányi Viktóriát a szülésen. Olyan élményeket idéznek fel, amiket ők maguk éltek át, mivel azokból született az előadás. Viktória a darab próbafolyamata, és a szülésekről szóló mélyinterjúk során lett újra várandós. Ahogy őket néztem, én is szinte kedvet kaptam (mondom, szinte).

Azóta kavarognak bennem a képek, a szavak. (Persze nem pontosan.) „Látom a fejét, bazmeg”. A második gyerek spontán otthonszületése során az utolsó pillanatban félrerúgott fürdőszobaszőnyeg (mármint hogy ne legyen véres). A „nem elég alternatív”, ugyan otthon, de fekve szülő anyuka. Maga a tény, hogy a szülés tele van vicces pillanatokkal. Is. A leghatásosabb számomra az a rész, amikor érzékletesen megmutatják, hogy szülni mindenki jobban tud. Mint az, aki éppen csinálja.

A darab rendezője és ötletgazdája Szabó Réka (akinek a munkájáról az e heti Elviszlek magammal adásban is hallhattok majd), aki társulatával, a Tünet Együttessel valósította meg az elképzelést. Réka olyan témához nyúlt, ami sokkal több embert érint, mint ahányan foglalkoznak vele. Én igazából mindenkivel megnézetném. Mert aki nem szül… hát, az is született. Arra pedig jó eséllyel nem emlékszik. Ha akarja tudni, milyen, nézze meg a Burok – a táguló idő összehúzódásai előadást. (A darabot legközelebb ősszel lehet látni Budapesten, akkor is hírt adunk róla.) Addig is: nektek milyen volt a szülésélményetek? Tudtok róla beszélni?

Tóth Flóra

Képek: Mészáros Csaba