És ha nekem soha nem lesz párkapcsolatom? Talán az olyan nagy baj? – Egy reményvesztett nő kérdései

–

Tisztában vagyok vele, hogy vitaindító kérdéseket feszegetek, de egy pillanatra gondokozzunk el ezen: valóban mindenkinek való a párkapcsolat? Nem lehet, hogy van, aki boldogabb nélküle? És egyáltalán: eltöprengünk-e ezen, megtorpanunk-e egy pillanatra is, mielőtt automatikusan magunkba szívnánk a külvilág elvárásait?

Tizenhárom éves koromban már nagyon szerettem volna egy pasit. Olvastam a Bravót meg az IM-et, és közben álmodoztam valami határtalan és intenzív hollywoodi szerelemről. Akkoriban egy olyan fiúra vágytam, aki szeret, csodál, megvéd, aki mellett szépnek érezhetem magam, de leginkább olyanra, aki vállal, és ettől feltöltődöm önbizalommal, és női minőségemet is megélve lehetek jelen a közösségekben.

Jászai Mari is írja a naplójában: „Mintha a szerelem egy tulajdonság lett volna, amely felvértez a többi emberrel szemben.” Erre vágytam tulajdonképpen. 

Felszínes csábítások és nagy, halálosan fájdalmas plátói szerelmek kísérték a tinédzserkorom, mert az valahogy sose akart engem, akit én kiszemeltem magamnak. Vagy direkt azt szemeltem ki, aki nem akarhatott? Nyilván igen, hiszen távolról, egyedül könnyebb szerelmesnek lenni. És biztonságosabb. Ahogy halottat is könnyebb szeretni, de ez már más téma.

Hatalmasakat szenvedtem tehát, és sokáig nem értettem, miért van ez így kettészakadva nálam: miért azzal szexelek, aki nem érdekel, és miért nem szexel velem az, aki iránt mélyen érzek? 

Na de aztán jött a szokásos: az élet. Két bántalmazó narcisztikus pasi, és a tapasztalat: ez tényleg nem nekem való, nem tudok jól választani, és egyáltalán nem vagyok szerethető. Sok év terápiával megértettem a miérteket, és próbálok nyitott maradni egy olyan gondolatra, amivel kapcsolatban soha semmilyen pozitív tapasztalásom nem volt. Arra, hogy az intimitás lehet jó. 

Egyébként olyan házasságba születtem, amely hatalmas tévedésnek bizonyult.

Nincs gyermekkori emlékem arról, hogy a szüleim egy térben vannak, arról meg pláne nincs, hogy érintés, vagy a szeretet kifejezése megtörtént volna közöttük.

Két tragikusan össze nem illő ember vállalt gyereket, majd vált el ötéves koromra. A szüleim gyűlölik egymást, és tulajdonképpen a létezésem az egyedüli, ami valamennyire is rákényszeríti őket, hogy soha ne felejthessék el egymást.

 

Tehát a párkapcsolati mintám, amelyet otthonról hozok, nem túl motiváló és reménykeltő, de sajnos távolabb lépve se sokkal jobb a helyzet. Hallgatom a párkapcsolatban élő barátaim fájdalmát a meg nem értettségről és magányról, és hallgatom a számtalan szingli, párkapcsolatban kapcsolódni nem tudó, és bízni már alig bízó, szintén harmincas barátom útkeresését, átveretettségét, csalódását, tinderezését. 

És mi van a mérleg másik serpenyőjében? Egyetlenegy pár. Egy baráti párt ismerek, amelynél olyat látok megvalósulni, amire vágynék. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem reprezentatív statisztika. De hadd tegyem fel a kérdést: ti hány boldog kapcsolatot ismertek? Van remény, hogy úgy éljünk meg intimitást, hogy az biztonságot jelenthet? Hogy nem bántanak, és mindkét ember fájó kompromisszum nélkül tud a másik fél mellett dönteni? Vagy egyszerűen túl sokat akarok? Vagy túl sokat sérültem? A boldog párkapcsolatról kialakított definícióm eleve képtelenség? És ha igen, muszáj kompromisszumot kötnöm? 

Az életem többi területén könnyedén és élvezettel boldogulok. És az idén – a Covid-időszak fontos tanítómesterem volt – végre az egyedüllétet is megtanultam élvezni. Felvérteztem magam, egyedül. 

Egyedül már biztonságos. De mindezek ellenére szeretnék egyszer majd családot? Szeretnék akkor is, ha minden a felvetés ellen szól? 

Szeretnék, igen.

De miért szeretnék? Tulajdonképp miért akarok párkapcsolatban élni, ha csak ellenérveket tudok felsorakoztatni? Azért, mert így szokás? Azért, mert ki akarom javítani a kudarcok sorát? Vagy mert ketyeg a biológiai órám, és szeretnék gyereket? Igen és nem.

Továbbra is keresem a párom, mert kezdem elhinni magamról, hogy megérdemlem, hogy egyszer megtapasztalhassam a kölcsönös szerelmet. Talán hagyjuk is a tökéletes szót, hisz rémesen pontatlan. Nekem a tökéletes csak ennyit jelent: szimmetrikus kapcsolat. 

Keresem és várom, hogy egyszer megtörténjen velem is, legalább egy kicsit. 
De ha nem sikerül, akkor is teljes életem lesz.

O. A. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Masha Raymers