Együtt terveztük az életünket. Pár hónap után megkérte a kezem, majd hamarosan jött a pozitív terhességi teszt is. Madarat lehetett volna fogatni velem, egészen addig, amíg el nem vetéltem… Ám fél év után aztán újra pozitív lett a teszt, kilenc hónap után pedig megszületett a fiunk, aki ma már hétéves.

Hároméves volt, amikor az apjával már oda jutott a kapcsolatunk, hogy nem lehetett tovább együtt élni. Sejtettem, hogy van valakije, és bár tagadott, a telefonja és a viselkedése mást mondott, mint a szavai. Összetörtem, hiszen vele terveztem az életet, a családot, mindent, és úgy hittem, hogy ő is. De elég egyértelmű volt, hogy meggondolta magát. Nem sokat rágódott a dolgon, elég könnyen továbbállt. 

Akkor még nem sejtettem, hogy lehet ez még rosszabb is.

Az első időben nem nagyon érdekelte a fiunk, majd hirtelen mégis (gyanítom, közrejátszott, hogy akivel megcsalt, annak van egy hasonló korú kislánya). Próbáltunk valamilyen rendszert kitalálni, hogyan működjünk együtt a továbbiakban, amihez a fiunk is hozzá tud szokni, de már az első este hányt nála, annyira nem ment neki a dolog… Kértem, lassítsunk, adjunk neki több időt, hogy hozzászokjon a helyzethez – ő meg csak azt mondogatta, hogy biztosan túl sok szalámit evett, azért hányt, és hogy igenis aludjon nála minél hamarabb újra. Odáig fajult a helyzet, hogy közölte: annál alszik a gyerek, aki először odaér az ovihoz. Ekkor mentem ügyvédhez.

A folyamatba bekerült egy pszichológus szakértő is, aki azt javasolta, hogy legyen a fiam az apjával egyre többet, még akkor is, ha a gyerek nem akar és sír, ha menni kell. Három év alatt eljutottunk oda, hogy fele idő itt, fele ott. A fiam a mai napig mondogatja, hogy nem akar menni… Mondta az apjának is, de süket fülekre talált.


Két éve kérvényeztem, hogy hazaköltözhessünk Magyarországra – első körben elutasították a kérelmem. 2020 márciusában érkezett meg a döntés, majdnem másfél év után, ebben ismét volt pszichológus szakértő. És bár az ügyész szerint megoldható a dolog (nyilván együtt kellene működnünk hozzá, ami szerintem nem lehetetlen, de persze, két fél kell hozzá) – a fiam sokat volt Magyarországon, kötődik oda, beszéli a nyelvet, az apjával pedig meg tud maradni a kapcsolata, mert amit ajánlottam neki, az ezt lehetővé teszi, a döntés mégis az lett, hogy nem mehetünk haza – annak ellenére, hogy a pszichológus szakértő is azt írta, hogy nem tud negatív véleményt adni a költözésről, megoldható lenne.

Az indoklást pedig gyakorlatilag kimásolták a másik fél beadványából, amelyben kifejtette, hogy szerinte miért ne menjen a gyerek. Sokk, lefagyás… Megbeszéltem az ügyvéddel: egyoldalú döntés született, menjünk fellebbezni. 

Az állásomról már két éve tudni, hogy bármikor vége lehet, mert a cég átszervezést tervez.

Mivel nem beszélek elég jól se franciául, se flamandul, a megpályázható pozíciók száma igencsak leszűkült. Júliusban aztán szólt a cég, hogy ennyi volt (nagy nemzetközi vállalat, itt van az európai központjuk), amivel foglalkoztam, az nem épp a legkeresettebb munkakör, amióta a Covid beütött. Otthon viszont lenne munkám, mivel van egy cég, amellyel már lassan két éve kapcsolatban állok, mehetnék hozzájuk dolgozni, de nyilván ahhoz otthon kellene lennem, Magyarországon. Család, barátok, mindenki otthon van, csak mi nem.

 

Szóval fellebbeztünk. A tárgyalás november 19-én volt, és leginkább a katasztrófa szóval tudnám jellemezni: trauma, amiből azóta se tértem magamhoz. A bíró ideges lett, mert szerinte az ügyvédem sokáig beszélt. Az, hogy át se olvasta a papírokat, egyértelmű volt. Az exem ügyvédje pedig mindent megtett, hogy a lehető legrosszabb színben tüntessen fel. A mostani ügyész? Ott helyben közölte, hogy szerinte költözni csak akkor lehetne, ha mi ketten megegyeznénk – na, ekkor megszólalt a kis hang bennem: vajon tényleg úgy gondolja hogy itt lennénk, ha ez járható út lenne? És szerinte a gyerek túl kicsi, miközben az előző ügyész pont azt írta, hogy mivel kicsi, könnyen megszokná a változást.

A végén szót kértem, és félig sírva elmondtam: értsék meg, nincs munkám, és a jelenlegi helyzetben ki tudja, mikor lesz itt, külföldön, otthon viszont lenne munkám, megélhetésem és családom, amely tudna segíteni. A bíró válasza az volt: keressek munkát itt.

Keresek.

Mindennap átnézem az álláshirdetéseket, és amire tudok, arra jelentkezem… Ám eddig még csak telefonos interjúm sem volt. Kérdeztem, mit csináljak, ha elfogy a pénzem. Már most a megtakarításomhoz kell nyúlnom, hogy fedezzem a költségeinket. Erre már nem volt válasz.

Kijöttem, és nem kaptam levegőt. Aztán kitört belőlem a sírás, a kérdések: hogy ülhet be egy bíró egy tárgyalásra úgy, hogy el sem olvassa az ügy aktáját? Hogyhogy nem veszik figyelembe, hogy a fiam kettős állampolgár, és beszéli mindkét nyelvet? Hogyhogy nem számít, hogy a pszichológus előtt kijelentette, menni akar? Miért nem téma, hogy hiába próbálok valamit megbeszélni az exemmel, ha nem úgy van, ahogy ő akarja, akkor mindenre nem a válasz? Hogyhogy nem számít az, hogy míg ő élheti tovább az életét az új és kivételesen beismert barátnőjével, addig én nem léphetek tovább az életemben?

A lassan három éve tartó kálváriám során kapcsolatba kerültem rengeteg más anyukával Európában és világszerte, akiktől ugyanezeket a kérdéseket hallom vissza. Van, akit mindezek mellett még fizikailag is bántalmazott az exe, van, ahol bizonyított a gyerekbántalmazás is, olyan is akadt, ahol szabályosan menekültek az apától, de mindez nem számít. Ami számít, hogy a gyereknek joga van az apához és az apának a gyerekhez, még akkor is, ha nem akarja, és sír, amikor mennie kell.

December közepére-végére várjuk az ítéletet, valójában már csak a csodában reménykedhetek.

Abban, hogy a bíró végigolvassa, amit beadtunk, és rájön, hogy én tényleg minden tőlem telhetőt, emberit és emberfelettit megtettem. Hogy amit leírok és mondok, azt bizonyítani tudom, amit meg ő mond és állít, az rágalom és hazudozás, spekuláció.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Reménykedem, hogy egy nap a bíróságok tényleg meghallgatják a gyerekeket, hogy az anyák, akik védik a gyerekeiket, nem hisztérikáknak lesznek beállítva, hanem olyan erős és emberfeletti türelemmel és szeretettel megáldott lényeknek, akik a végsőkig harcolnak a gyerekeikért, még akkor is, ha egy teljes jogi rendszer van ellenük és a gyerekeik ellen. Mert ilyenkor mindenkit véd és szolgál a rendszer, csak a gyereket nem – még akkor sem, ha elmondja, mi a baj, és mit szeretne.

Nem azt mondom hogy minden bíró ilyen, hogy nincsenek olyan ügyek, ahol győz az igazság, vagy hogy ne lennének olyan helyzetek, ahol az anya a rossz és az apa tesz meg mindent azért, hogy a gyerekének jobb legyen. Én is ismerek ilyet.

De még a szuperapa ismerősöm is azt vallja, hogy rossz a rendszer, hogy az esetek legnagyobb részében nem az igazság győzedelmeskedik.

Ez a szuperapa mellettem van több mint három éve. Meghallgat, biztat, megnyugtat úgy, ahogy eddig senki más nem tudott. Amikor legutóbb látta őt a fiam, maga mellé ültette az autóban, mintha mi sem lenne természetesebb, holott ilyen megtiszteltetésben eddig csak a nagyszülőknek és nekem volt részünk.

Csoda – hátha van, hátha létezik. Hátha…

Erika

Olvass tovább! Fontos cikket írt a témában –- egy korábbi, nagy visszhangot kapott ügy kapcsán – a hasonló helyzetbe kerülő családokról Kerpel Éva nemzetközi mediátor, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány volt munkatársa. Itt tudod elolvasni:

Gyerekek a krétakör közepén - Egy keserű és zajos válás óriási trauma a gyereknek

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images