Salamon király bölcs döntését a gyereken vitatkozó két anyáról mindenki ismeri: vágják ketté a gyereket, ha nem tudnak megegyezni, hogy kié legyen.

Lényegében ez történik a gyerekkel, amikor válófélben lévő vagy már elvált szülei az ő felhasználásával zsarolják egymást. Nem tudnak megegyezni, ezért inkább a gyereket húzzák-rángatják egy-egy kezénél, érzelmeinél, kötődéseinél fogva, miközben mindkét szülő azt állítja, hogy ő a gyerek javát akarja, és a másik szülőtől valamilyen okból meg kell védeni.

Több ezer gyerekkel beszéltem a munkám során. Olyannal még nem, aki magától, a szülei által nem súlyosan befolyásolva azt mondta volna, hogy az egyik szülőjével nem akar kapcsolatot tartani. Ez arra a gyerekre is igaz, akit a szülők egyike ténylegesen bántalmazott: ilyenkor a gyerek azt szeretné, hogy a bántalmazástól védjék meg, nem pedig a szülőtől, aki, amikor éppen nem bántalmazó, tud szülő is lenni.

A gyerekek komoly traumát élnek át, amikor erőszakkal megfosztják őket attól a velük született illúziótól, hogy a szülei mindketten alapvetően jó emberek, csak van, amikor nem tudnak úgy viselkedni.

A gondozásba vett gyerekek visszaszökdösnek a bántalmazó, elhanyagoló szülőhöz. A külföldre szöktetett gyerek, amikor már önállóan megteheti, maga keresi meg azt a szülőt, akitől addig elzárták. A bántalmazott gyerek felnőttként felveszi a kapcsolatot a bántalmazó szülővel is.

Amikor az egyik szülő arról győzi meg a gyereket, hogy a másik szülő gonosz, nem beszámítható, nem szereti a gyereket vagy nem is akar róla tudni, olyan életre szóló károsodást okoz, amit felnőttként is nehéz helyrehozni. A gyerek nem tud és nem akar könyörtelen lenni, nem akar büntetni, és azt sem akarja, hogy őt büntessék.

Például azzal, hogy az egyik szülőjére a másik szülő vagy a rokonok kígyót-békát kiabálnak. Például azzal, hogy megfosztják őt attól a lehetőségtől, hogy mindkét szülőjét tisztelhesse, szerethesse, velük kapcsolatot tartson. A szülei a saját sérelmeiket akarják megtorolni egymáson, és ehhez – ha nem is mindig tudatosan – a gyereket használják eszközként.

Egy-egy szülők közötti közvetítés előkészítése során gyakran hallom a szülőktől, hogy a másik fél mentálisan sérült, nem foglalkozik a gyerekkel, nem adja meg neki azt, ami járna a fejlődéséhez, nem alkalmas szülőnek, nem kellett volna gyereket szülnie/nemzenie... és ezek csak a nyilvánosságot is tűrő minősítések.

A kapcsolat felbomlása a szülőtárssal sokszor olyan mértékű trauma, hogy az egyébként racionális, és gyerekük érdekét messzemenően figyelembe vevő szülő teljesen irracionális viselkedésre válthat,

amiben sokszor barátai, rokonai, sőt, jogi képviselői is támogatják. Néha egészen végletes viselkedésre képesek a felnőttek. Az ügyekhez bizonyítékként csatolt dokumentumok között van fénykép az alvó másik szülőről, hogy bizonyítsák: normális ember nem így alszik; titokban, ismerős orvostól megrendelt orvosi szakvélemény a beszámíthatóságról; filmfelvétel arról, hogyan zokog a gyerek az átadáskor... és ezek még nem a legkeményebb példák. A jó emlékekről ilyenkor nincsenek dokumentumok.

Jogellenes gyermekelviteli ügyekben mindig javaslom, hogy a mediációs ülés előtt a gyerektől addig elzárt szülő egy játszótéren vagy játszóházban találkozhasson a gyerekkel, úgy, hogy a másik (a gyereket elvivő szülő) is ott van, és én is jelen vagyok. Az a szülő, aki addig mindenféle módon bizonygatta, hogy a másik szülő nem alkalmas a gyerekkel bármilyen kapcsolatra, szinte mindig meghatódva konstatálja, hogy a gyerek az első pár perces tanácstalanság után, milyen önfeledten örül a másik szülőnek, milyen gyorsan megtalálják újra a közös hangot, mennyire fontos a gyereknek, hogy van apja és anyja. Ez még akkor is bekövetkezik, ha előzőleg a gyereknek mindenfélét mondtak a másik szülőről, még akkor is, ha a gyerek először félve nézeget hátra, és mérlegeli, hogy mit szól a padon ülő szülő ahhoz, hogy ő most örül, hogy szabad-e neki örülnie. Ugyanez a gyerektől eltiltott nagyszülők, más rokonok esetében is igaz.

A két szülő közötti megegyezés alapja annak a belátása, hogy a gyereknek mind a két szülőre szüksége van; és hogy mind a két szülő elfogadja a másikat kompetens partnerként a szülői felelősség gyakorlásában.

Azért, mert belátják, hogy a gyereknek csak ez jó. Bármi, ami ennél kevesebb, valami nagyon fontostól fosztja meg őt. És ennek elkerülése érdekében a szülőknek együtt kell működnie akkor is, ha egyébként a legkisebb porcikájuk sem kívánja a másik részvételét az életükben. Együtt kell kidolgozniuk a gyerek felnevelésének azt a formáját, amely a lehetőségeiknek, körülményeiknek megfelel, mindkettőjük által betartható, és nem ellenkezik a rájuk érvényes jogrenddel.

Kerpel Éva

 nemzetközi mediátor

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/bankrx