–

Háromgyerekes családanya vagyok, aki az elmúlt hét évben a gyerekeiért élt. Azt gondoltam, akkor teszem jól a dolgom, ha mindent ennek rendelek alá. A férjemmel alig kértünk segítséget, szinte mindent mi próbáltunk együtt megoldani, ami a gyerekekkel kapcsolatos. Mintaszülők akartunk lenni, azt akartuk tanítani, hogy a család a legfontosabb, ezzel erős alapot teremtve a gyerekeinknek ahhoz, hogy érzelmi biztonságban nőjenek fel, és ők is tovább vigyék ezeket az értékeket.

A hatodik évben azonban fuldokolni kezdtem.

Leépítettem az összes szociális és munkahelyi kapcsolatomat, kizártam magamat a külvilágból. Ketrecbe zárva éreztem magam. Elkezdtem futni, ami kikapcsolt és sok erőt adott, de mégsem vett el olyan sok időt a családomtól, hiszen a futócipő mindig kéznél volt, és elszaladhattam egy kicsit. 

Egy idő után kevésnek éreztem, dolgozni szerettem volna újra, emberek közé menni, hogy töltekezni tudjak. A férjem sosem mondta azt, hogy ne menjek, mégis úgy éreztem legbelül, zavarja, ha nem csak a családra figyelek. Nem tudom megmondani, hogy ő vagy én tettem azokat a lakatokat a ketrecemre, de úgy éreztem, a kulcsokat ő őrzi. Ezért egy idő után haragudni kezdtem rá. A haragból idővel elhidegülés lett, olyan messze löktem őt magamtól és a kapcsolatunkból, amilyen messzire csak lehet. Úgy éreztem, nincs más választási lehetőségem, nincs szabad akaratom, megszűntem létezni. A kreatív energiám, amit a gyerekekbe tettem, teljesen elfogyott, olvasni a fáradtságtól nem volt kedvem.

Szép lassan úgy éreztem, menekülnöm kell. Nem a családomtól. A férjemtől, hiszen őt okoltam azért, hogy megszűntem létezni.

Egy véletlen folytán találkoztam egy régi ismerőssel, aki megkérdezte, hogy vagyok. Ő még abból a korszakomból ismert, amikor külföldön dolgoztam, szárnyaltam, sikeres voltam, önálló és független nő, aki a jég hátán is megél, és hisz abban, hogy bármit elérhet. Sírni kezdtem, és elmeséltem neki, hogy nem érzem jól magam, elfogytam, nem tudom, hova tűntem. Megrökönyödve nézett és megfogta a kezemet, azt mondta, nem érti, hova lett az a lány, akit tizenkét évvel ezelőtt megismert. Hiszen én még mindig ugyanaz vagyok, hogy felejthetem ezt el!

A találkozásból viszony, majd szerelem lett.

Azt látta bennem, akit én már régen eltemettem, és ettől újra jól éreztem magam. Megint az az ember szerettem volna lenni, mint azelőtt.

A viszonyból idővel egy féktelen, szürreális kapcsolat lett, ami mindkettőnk lelkét mérgezni kezdte. A folyamatos lelkiismeret-furdalás, a hazugságok – amelyek korábban távol álltak tőlem – egyre lejjebb húztak. És nemcsak minket, hanem a környezetünket is mérgezni kezdtük vele. Az ő párja és gyereke, és az én férjem és a gyerekeim sem értették, mi történik velünk. Miért fordultam ki önmagamból, miért lettem hűtlen, miért akarok elmenekülni ebből a csodás világból, amit korábban én is kitartó erővel építettem?

Amikor vele voltam, úgy éreztem, feltöltődöm és újra önmagam lehetek. De egy idő után rájöttünk, hogy mivel családunk lett, már soha nem lehetünk ugyanazok, akik azelőtt voltunk.

Az új apai, anyai szerepben ugyanakkor helyet kell adnunk saját magunknak is, hiszen ha teljesen eltűnünk, a lélek egy idő után dörömbölni kezd az ajtón, hogy őt is engedjük élni. A viszonyunk idővel kitudódott, és mindketten választás elé kényszerültünk: a párunkkal maradunk, vagy mi ketten leszünk a világ ellen. Sokáig azt gondoltuk, a mi utunk a helyes út. Hittünk abban, hogy nekünk minden sikerülhet, hogy ha elválunk a társunktól, akkor is támogatást és erőt tudunk adni majd a gyermekeinknek. Hogy ketten a széllel szemben is erősek maradhatunk, és a szeretetünk elég lesz ahhoz, hogy minden nehézségen túllépjünk, és átsegítsük a gyerekeket is a traumán. 

Aztán rájöttünk, hogy ez már nem csak rólunk szól. Annyi fájdalmat, csalódást okoztunk a környezetünknek, mint két kamikaze pilóta, akik összekapaszkodva zuhannak a semmi felé.

Mégsem úgy éreztük, hogy kamikazék vagyunk. Hiszen mi felfelé szállunk, mindig fogjuk majd egymás kezét és nem zuhanhatunk le! De nem lehet így. Mert az igazi szeretet és ami igazán jó, az nem okozhat ennyi fájdalmat, ennyi bántást. Az igazi szeretethez nem vezethet a hazugságon át az út. És ebben a szerelemben már nem az számít, hogy te és én. Hanem az összes többi ember sorsa is számít, akiért felelősséggel tartozunk.

Az én leckém ebből a történetből most így szól: ahhoz, hogy boldogan együtt lehess valakivel, nem bánthatsz meg másokat. Nem kell, hogy mások fájdalmán keresztül vezessen az út. A hazugságok csak eltávolítanak a valódi céltól és a valódi önmagunktól. A két kamikaze most elengedi egymás kezét, és egyenesbe állítja a repülőgép kormányát.

Távolról nézzük majd, hogyan sikerül visszaépíteni mindazt, amit három hónap alatt leromboltunk.

Talán ez a kulcsa az örök szerelemnek, hogy idejében elengedd a másikat, és hagyd, hogy azt a feladatot teljesítse be és azt az utat járja végig, amit választott. Nem húzod vissza azért, hogy birtokolhasd, hanem hagyod, hogy szabadon szárnyalva egy jobb és tisztább égen szállhasson.

Brightside

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Garon Piceli