Hajnali 4:55.

Lehet, hogy túl meleg van, de elég későn edzettem és vacsoráztam tegnap este. Meg egy kicsit azt az új szabályomat is megszegtem, hogy 22 után én és a képernyőim elválunk egymástól másnapig. Lehet. 
De így legalább olvastam Kurucz Adrienn írását a karanténélet versus a korábbi rohanás témájában… és dejà vum lett. Két éve, amikor Írországban éltem, illetve az az előtti és utáni életem itthon pont így zajlott.
100 fölötti előadás és Erzsi intelmei az időről

Színházi neveléssel foglalkozom, azaz olyan színházi előadások létrehozásában és megvalósításában működök közre, amik valamilyen társadalmi vagy erkölcsi problémát járnak körbe az előadáson résztvevőkkel (legtöbbször diákok). 2016-17-ben az ötödik évadomat töltöttem a Nyitott Kör Egyesületnél, ahol a PR-kommunikációért is feleltem a menedzsment csapat tagjaként, és ahol ebben az évadban 100 fölé kúszott a közreműködésemmel játszott előadások száma. Mellette önkéntes foglalkozásvezetés a Melegség és megismerés programnál, filmes projektek, és persze ott van a magánélet, barátok, és még egy ideig egy párkapcsolat is. Leírni sem kevés. 

Ebben az időszakban született egy előadásunk a gyökerekről, a „honnan-hová?”ról. Az információgyűjtő és élménymegosztós időszakban hívtuk meg beszélgetni az alkotókkal a legjobb barátom anyukáját, Erzsit. Családtörténetek szempontjából igazán izgalmas az övé, hiszen Táncsics Mihály leszármazottja. De valójában nem ez tette emlékezetessé a vele való találkozást, hanem az, amit az időről mondott. 

Hogy van az az illúziónk, hogy mi uraljuk az időnket.

De valójában mindenhol időben kell lennünk, órára és percre egyeztetünk találkozókat, a nyitva tartás alatt kell odaérnünk a boltba, és határidőre leadnunk a pályázatot. Egy baráti vacsi szervezésekor is a naptárunkhoz nyúlunk. Nem mi mondjuk meg valójában a mikort, hanem az elfoglaltságaink.

Akkor is éreztem, hogy (újra) a kiégés fele haladok, hogy megint túlvállaltam magam. Viszont, már azt is tudtam, hogy mielőtt betöltöm a harmincat, szeretném kihasználni az EU adta lehetőséget, és az Európai Önkéntes Szolgálat keretében kipróbálni magam külföldön, ahol önkéntesként dolgozhatom egy civil szervezetnél.
Így kerültem az írországi Galway Community Circus-höz, ahol gyerekeknek tartott órákon segédkeztem. A szociális cirkusz módszertanának megfelelően az itt a cél, hogy magabiztosabb, a játékra és kísérletezésre nyitott, a befektetett munka eredményességében hívő fiatalokat neveljünk. 

2017 szeptemberében egy évre Galwayba költöztem.

A külföld és az idő karanténja

Egyszerűen csodálatos volt. Napi négy-öt órában mozogtam egy vidám tornateremben, délelőttönként magamat képezve a zsonglőrködés, légiakrobatika és egyensúlyozó technikák terén, délutánonként pedig cirkuszi művészek munkáját segítettem azzal a pedagógiai tapasztalattal, amit hét év dráma- és színházpedagógiai munkái összeadtak. Fejlődtem, és közben hasznos voltam. 

Mindemellett nem volt más dolgom, mint élni. Felfedezni Galwayt, megismerni a munkatársakat. Néha segítettem az itthoniakat, a másik, mára még fontosabbá vált közösségemet, a MáSzínházat, pályázatok írásával. De csak annyira, amennyire jólesett. Közben rengeteget főztem, néha takarítottam, filmeket néztem, a notebookon játszottam, olvastam. Mint most, a karantén alatt.

Persze közben nehéz is volt; új környezet, új emberek. Az itthon maradtak komoly hiánya. Elég sokat videócseteltem velük, édesanyámmal, a barátaimmal, hogy ne szakadjunk el, képben maradjunk. Mint most, a karantén alatt.

Természetesen az átállás sem volt olyan egyszerű a pörgésből a kevésbé szerteágazó, könnyedebb, sok énidőt tartogató írországi életbe. Hónapokat vett igénybe, míg rájöttem, micsoda ajándékot kaptam valójában, és hogyan tudok a legjobban élni vele. Mint most, a karantén alatt.

Aztán sikerült. Kialakult az új életem szabályrendszere, amiben a kitűzött célokat, mint „akkor mostantól eleget fogok aludni”, „végre edzhetek annyit, hogy igazán formába kerüljek”, és hogy „jó egyensúlyba kerüljön a szabadidőm és a munkára fordított időm”, nagyrészt sikerült elérni. Viszont arra csak később jöttem rá, hogy ott sokkal könnyebb megvalósítani és fenntartani ezt, mint abban a megszokott közegben, amit az itthoni független színházas és a magánélet nagy fordulatszámú működtetése jelent. 

Mint majd a karantén után?

Írországból hazatérve, szinte a reptéren ünnepeltem a 30. születésnapomat. Szűk körre vágytam, csak a legfontosabb emberekre; édesanyámra, és a legfontosabb barátokra. Nagyon elégedett voltam mind a külsőmmel, mind a megszerzett új tudással, és azzal is, hogy végre megtanultam normálisan időt fordítani arra, hogy egyek, pihenjek, aludjak.

Aztán nagy tempóban megérkezett a budapesti élet. Alig két hét múlva már szerelembe estem, a legjobb barátomat támogattam, a MáSzínházzal egy új kulturális helyet nyitottunk, elindult a foglalkozások és előadások tömkelege, és még két előadást is rendeztem.

Túl gyorsan, túl sok minden tért vissza, vagy került képbe, és a mindennapok újra, gyökeresen megváltoztak. Általában jól alkalmazkodom a változásokhoz, de ez jócskán meghaladta a tűréshatáromat, több dolog is omladozni kezdett egyszerre.

Éppen hogy csak megúsztam – én, a munkám és a magánéletem.

Most pedig újra itt vagyok. Újra Írországban érzem magam, egy olyan élethelyzetben, ahol van időm, és van terem magamra. Arra, hogy fejlődjek, jobban éljek, ügyesebben menedzseljem az életemet. De Adrienn írásának olvasása után megijedtem, ahogy belém hasított a gondolat: ugyanúgy elveszíthetem ennek az időszaknak az eredményeit, mint ahogy az történt két éve. Visszapöröghetek majd ugyanarra a fordulatszámra, mint a karantén előtt. De akarom én ezt?

Határozottan nem. Csak még nem tudom, hogy lesz majd most másképp.

Márton Gábor Csaba

Kiemelt képünk illusztráció