–

Steigervald Krisztián generációkutató beszél és válaszol a kérdésekre. Nagyon érdekes dolgokat mond mindig, szeretem hallgatni, és szerkeszteni is nagyon szeretem az írásait, amelyeket a WMN-nek küld. Ezúttal könyve jelent meg, már megkaptam PDF-en a sajtópéldányt, hamarosan nekilátok.

Kell pár órát dolgoznom szombat-vasárnap is, meg a házat is ki kell takarítani, de lesz időm olvasni is.

Én osztom be az időmet

A sajtótájékoztató után csetüzenetekre és e-mailekre válaszolok, összeírom a jövő hét már tudható teendőit, a határidőket. Mielőtt nekilátnék a ma megírandó cikknek, összedobok egy gyors ebédet abból, ami van itthon.

Nincs tele a hűtő felesleges dolgokkal. Csak azzal, amit meg fogunk enni a következő napokban biztosan.

Házhoz rendelt alap élelmiszerek, pici luxus egy üveg pezsgő és pár darab muffin képében, Dorkával sütöttük egyik nap húsz perc alatt.

Kovászunk nincs.

Nem csinált belőlem a járvány mintaháziasszonyt.

Viszont időt adott nekem ahhoz, hogy beleférjen egy napba minden, amit beszuszakolni szükséges. Meg az is, amit nem muszáj csinálni, viszont örömet okoz.   

Még a járvány előtt írtam egy cikket a „tradwife”-okról. Ők olyan asszonyok, akik a hagyományos női szerepekben kívánnak létezni, hátat fordítva a munkaerőpiacnak. Hivatásuknak a férjükről, a gyerekeikről, valamint a háztartásról való gondoskodást tekintik, és azt állítják, sokkal boldogabb így mindenki odahaza, ők pedig nem szakadnak ezerfelé, nincs állandó lelkiismeret-furdalásuk amiatt, hogy szükségszerűen elhanyagolnak ezt-azt, hisz a nap nekik sem 48 órás.

Már akkor, amikor a tradwife-okról szóló cikket írtam, komolyan elgondolkodtam azon, hogy vajon ki a szabadabb: ők a prioritásaikkal vagy én, aki mindent akarok egyszerre (családot és állást, kötöttséget és jövés-menést, pihenést és pörgést, otthont és utazást, állandóságot és izgalmat...) és mindent nagyon akarok?

És hogy mit tennék, ha nem kellene dolgoznom, ha a pénzkeresés nem lenne szempont, mert lenne nagy családi vagyon, vagy egy kereset is elég lenne az élethez, és, mondjuk, lehetne csak passzió az írás számomra, tiszta szerelem, ahogy régen, diákkoromban?

Hú, de nehéz erre egyértelműen felelni önmagamnak

Steigervald Krisztián mondta a sajtótájékoztatón, hogy az én generációm, az a bizonyos X, tehát a negyven körüliek, a munka megszállottjai. Bölcsődében eszméltek, aztán kulcsos gyerekek voltak, nem féltették őket (n)agyon (ha elestek a bringával, azt mondták nekik, katonadolog, úgyhogy tekertek tovább vérző sebekkel), szóval szívósak és hajtósak. Nehezen engedik ki a gyeplőt a kezükből, kontrollmániások, és hajlamosak mások helyett is lapátolni, mert nem bíznak benne a lelkük mélyén, hogy más is rendesen megcsinálja a feladatot, így inkább beelőznek.

Maximalisták, és hajtják magukat végkimerülésig, és még azon túl is.

Míg a nálunk fiatalabbak elsősorban önmagukhoz hűek, az én generációm a csapatához.

Még azt is mondta Krisztián, és ezen nagyot nevettem, hogy az X generációsok olyannyira összekeverik a munkahelyüket az otthonukkal, hogy beviszik a gyerekeik fotóit meg a szobanövényeiket az irodába. (Meg a kóstolót a tegnapi vacsorából, a problémákat és az örömöket… teszem hozzá gondolatban.)

Most fordult a kocka: az irodából költöztek haza a számítógépek, meg minden más, ami kell az otthoni munkavégzéshez, sajnos a munkatársak csak videócseten elérhetők.

Hiányoznak. A barátaim ők, igen, az X generáció mintapéldánya vagyok.

Az életformát, amit a tradwife-ok önként választottak (home office nélkül), azt a karantén ránk kényszerítette

Le kellett lassulni, nem pedig fel kellett pörögni, hogy mindenre jusson idő, emellett azért nehéz szó nélkül elmenni.

Ahová a hét nagy részében aludni jártunk haza, most a kizárólagos életterünk lett, amelyet magunk takarítunk, amelyben felügyeletünkkel (vagy aktív közreműködésünkkel) tanulnak a gyerekeink, amelyben fő az ebédünk, és amely időnként iroda, máskor tornaterem vagy vetítő.          

Az első hetek jetlegje után eszmél az ember, és rádöbben: működnek a dolgok így is. A munka készül, a leves fő, a hivatalos ügyek intéződnek online szépen időponthajsza, munkahelyről elkéredzkedés és sorban állás nélkül, a lecke alakul, a lakás tiszta, a kutya sétált, és még egy filmre is van idő este – vagy szexre, ha van kivel, mert nem kell hatkor kelni reggel.

A világnak pedig baromira nem hiányzunk, lássuk be.

Leszámítva pár embert, akivel tényleg nagyon jó volna találkozni, és akivel a csetelés fájdalmas űrt hagy maga után: kellene az az ölelés, kellene az a 3D rohadtul.

Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz „azután”?

Ha kiszabadulunk.

Ha megint bezáródunk a mindennapokba, és menni kell valahová, leginkább mindenhová.

Milyen következtetéseket fogunk levonni?

Változtatott-e rajtunk ez az időszak?

Felfogjuk-e végre a sokk hatására, mennyire pici pontok vagyunk a világban, és mennyire groteszk a zsizsegésünk?

Tudunk-e mit kezdeni önnön jelentéktelenségünkkel és törékenységünkkel, amelyre a járvány olyan élesen rávilágít?

Megízleltük, milyen rohanás nélkül élni egy sokkal egyszerűbb és szerényebb életet: vásárolgatás, utazgatás, millió találkozás nélkülit.

Vajon vissza tudunk, akarunk térni oda, ahonnan indultunk, a mókuskerékbe konkrétan, a fontoskodó rohanásba, az egymásra licitálásra, a tipró versengésbe, hogy bizonyíthassuk és megvehessük és befizethessük mindazt, ami nélkül most legalábbis el vagyunk?

Vagy behúzva hagyjuk a kéziféket?

Megtehetjük majd egyáltalán ezt a gazdasági válság közepette?

Aztán használjuk-e majd okosan azt a sokféle, kényszerűség alakította kommunikációs csatornát, praktikus megoldást, amikre a járvány alatt rászoktunk, és amelyekkel órákat nyerünk naponta, vagy visszarendeződünk?

Adunk-e több szabadságot majd magunknak és másoknak?

Netán hajszoljuk, űzzük tovább egymást?

Vagy: nem kényelmesedünk-e attól, hogy házhoz jön minden: a kenyértől a tornaóráig, és ha igen, az jó vagy rossz nekünk?

És végül: otthonra találunk-e az otthonunkban végre valahára, vagy ha egyszer vége lesz a járványnak, megint csak vendégségbe járunk majd önmagunkhoz?

Kurucz Adrienn