–

Leparkolok, kiszállás előtt óvatosan körülnézek, nehogy meglásson valaki. Bár még a kerületben sem lakik egyetlenegy távoli ismerősöm sem, de fene tudja, hátha erre kanyarodik munka előtt, mert remek szarvasgombás szalámit lehet kapni a piacon, vagy a dugó miatt erre gyorsabb átérni Zuglóból Budafokra.

Több hónapja azzal a tudattal indulok el otthonról, köszönök el a gyerekektől, hogy hozzá jövök. Persze ők nem tudják, nyilván a feleségem sem. És több hónapja köszönök el tőle azzal a tudattal, hogy a családhoz megyek haza. Persze ő tudja. De soha nem látom rajta, hogy fájna neki, hogy szeretné, ha maradnék még. Nyilván tudom, hogy igen – de csak néha mertem belegondolni, mennyire, és azonnal elhessegettem a gondolatot, mert „elég nekem a saját nyomorom”. Amit persze csak és kizárólag magamnak köszönhetek.

A földszinten óvoda van, ahogy hallom a kiszűrődő gyerekzsivajt, eszembe jut, hogy most az enyémek is már suliban, és ugyanígy játszanak boldogan, biztonságban a többi gyerekkel. Fasza – az apjuk meg éppen egy másik nőhöz jár. (Aztán persze este az ölembe ültetem őket, és mesélek nekik az igazságról, és hogy miért becstelen dolog hazudni azoknak, akik szeretnek minket. És közben folyamatosan az jár az agyamban, hogy mekkora büdös nagy rongyember vagyok, a jóéjt-puszit pedig magamban csak Júdás-csóknak hívom már.) Nem kell csöngetnem a kapun, mert már a második alkalom után adott kulcsot ehhez és a lakáshoz – amit persze a cégnél tarthatok csak, nem vihetem magammal haza.

Soha nem vágytam arra, hogy legyen valakim a feleségem mellett – de most nem mellette, hanem helyette van valakim.

Teljesen banális a történet – munka, gyerekek, nincs idő, aztán nincs kedv sem, és ami marad, az szélcsendben még működik, de érezhető, hogy az első nagyobb fuvallat darabokra szedi. És persze nem fuvallat jött, hanem tornádó, és még ha akarnék se tudnék kitérni előle. De nem is akarok – mert évek óta először érzem azt, hogy élek. Hogy férfi vagyok, társ, barát, hogy figyel valaki a mondataimra, nevet a vicceimen, főz nekem, és alig várja, hogy megcsókoljam és lehúzzam magamhoz az ágyra – kanapéra, szőnyegre, zuhanyzóba.

Bemegyek, telefon rezgőre (frászt kapnék, ha megszólalna, hiszen tilosban járok, mindegy, ki hív. Ha az asszony, ha a főnök, ha csak egy barát), lelkiismeret a fogasra, és igyekszem úgy élni a következő három órában, mintha ez a hatvan négyzetméter lenne az életünk. Szexelünk, ölelkezünk, nevetünk, eszünk, beszélünk a gyerekkorunkról nagyokat nevetve, a munkáról panaszkodva – és óvatosan, szorongva, egymást szorosan ölelve, a jövőről. Ő nem akar siettetni, én nem merek semmit megígérni, de azt tudjuk, hogy nálunk boldogabb pár nem létezne a világon. Az ágyon heverészve nézem, ahogy fél óra alatt az asztalra tesz egy háromfogásos isteni ebédet, közben folyamatosan dumál, én meg csak hallgatom, és tudom, hogy nemsokára indulnom kell, ma sem mondom el otthon, és holnap sem fogok itt aludni.

Miért nem félek? Mert hat éve mindennap a halálra gondolok – Koronanaplók

VIM – 2020. április 30. – WMN

Dehogyis ezt kerestem – mert nem is tudtam, hogy létezik. Csak egy impulzus kellett volna, egy visszajelzés, hogy igen, még létezem, még észrevesz valaki, még kellenék valakinek. Gyorsan nekidurálom magam, a lelkiismeretet majd utána intézem, és aztán legalább lesz mire gondolnom, amikor megint unottan kifordul az asszony a szobából a mondatom közepén. És hogy én ezt abszolút kézben tudom tartani, ez a férfi léttel együtt jár, mindenki ezt csinálja amúgy is. „Ne nyavalyogj, hanem vedd el, ami neked jár! Mindkettőből kiveszed a jót, ne szarj be, nem fogod megbánni. Eleinte nekem is nehéz volt, de bele fogsz jönni!” – mondja Feri, és ha neki megy, miért ne menne nekem is?

Zuhanyzom, a törülközőmet öblítő nélkül mossa, hogy ne legyen „idegen szagom”, parfümöt ilyenkor nem tesz fel.

Öltözés közben mindketten próbálunk úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, hogy ez most egyelőre így mehet csak, de simán kibírjuk, és amikor majd évek múlva erről beszélünk, elnéző mosollyal nézünk össze, cinkosan. Együtt indulunk, a lépcsőházban végig fogja a kezem, mielőtt kilépünk, hosszan csókoljuk egymást, de közben már fél szemmel azt nézem, ki látott meg minket esetleg. Szinte rohanok a kocsiig, gyorsan elő a telefont, remélem, senki olyan nem keresett, akinek magyarázkodnom kellene, aztán elindulok – és szép lassan megnyugszom. Mert már nem járok tilosban, már nem vagyok hazudós üzemmódban, és amikor a lámpánál átnéznek rám egy másik autóból, már csak egy átlagos, becsületes családapát látnak, aki éppen az irodába tart, hogy kissé unalmas, de jól fizető munkáját elvégezze.

Tulajdonképpen folyamatosan hazugságban élek. Otthon, hogy milyen unalmas volt a „céges vacsora”. A munkahelyen, hogy milyen meetingem lesz délután valahol máshol. És nála is, mert nem merem bevallani (magamnak sem), hogy nem vagyok képes leülni és elmondani a gyerekeimnek, hogy apa máshol fog lakni. Kompember – ingázom a hazugságok partjai között, de kikötni véglegesen sehol sem tudok.

Akkor nem hazudok, ha az autóban ülök egyedül. Akkor lehetek egyedül őszinte – és ez a legszarabb mind közül.

Mire beérek a céghez, már üzenetet küld, hogy mennyire jó volt ma is, és alig várja, hogy szerdán megint lássuk egymást. És hogy tudja, hogy nehéz így, de akkor sem bánja, és megint elkezdené, mindennek ellenére. Visszaírok, hogy én is ugyanígy gondolom, és miközben már az e-mailjeimet olvasom a gépnél, rájövök, hogy tényleg elkezdeném én is, akár századszor is. Hátradőlök, felidézem, ahogy néztük egymást ebéd közben, és elmosolyodom. A kollégák kérdőn pillantanak rám, én pedig zavartan visszazökkentem magam a kilenctőlötigbe.

Csak én hívom, ő soha – és mindig betartja. Soha egy hívás, egy üzenet, nagy ritkán e-mail, de azt sem olvasom el otthon. Ha elmegyek egyedül valahova, egyből hívom, és ő mindig felveszi, ő mindig elérhető, neki mindig alkalmas. Soha nem szomorú, örül, hogy beszélhetünk, megkérdezi, hogy jól vannak-e a gyerekek, nemsokára találkozunk, és én ne kattogjak ezen, ő jól van, és addig legalább halad a melóval, meg tud kicsit barátnőzni. Mert ha majd együtt leszünk, úgyis kevesebb ideje lesz ezekre.

Hazaindulok, a kocsiból hívom, végig telefonálunk. Ma péntek van, jön két nap kommunikációs blokád. Ilyenkor a legrosszabb, mert most nem fogunk találkozni, beszélni, de még üzenni sem nagyon. Részletesen elmondja, mit csinál majd a hétvégén, hogy legalább tudjam, éppen hol lesz majd, meg hogy ne érezzem rosszul magam amiatt, hogy amíg én a családdal vagyok, addig ő biztosan egyedül lesz és szomorkodik. Én pedig valamit motyogok, hogy semmi különös programom nem lesz, mert nem akarom elmondani, hogy szülinapi gyerekzsúr lesz nálunk, és moziba is megyünk együtt.

Nem egy pillanat, nem egy hirtelen felismerés. Szép lassan alakult ki bennem, és egyszer csak biztosan tudtam, hogy az életem véglegesen kettévált. És ebben a két félben, külön-külön, egymástól nagyon határozottan, hermetikusan elválasztva ott vannak, akik nélkül nem akarok már élni: a gyerekeim – és ő.

Az is ugyanilyen szisztematikusan, lépésről lépésre lett világos, hogy a két oldal között most nincsen átjárás, hogy a kettőt nem tudom most összekapcsolni.

És innentől belém ette magát a tudat, hogy vagy egyiket, vagy másikat előbb-utóbb el kell hogy engedjem – de semmivel sem kerültem közelebb a megoldáshoz egyik irányba sem. Aztán rájöttem, hogy ennek így csak az lehet a vége, hogy mindkettőt el fogom veszíteni.

Két sarokra a lakástól félrehúzódom, hogy be tudjuk fejezni a beszélgetést, de nehogy valamelyik szomszéd meglásson a kocsiban telefonálva. Elköszönünk azzal, hogy a hétfő reggel igazából nagyon gyorsan itt lesz, és különben is neki végre lesz egy laza hétvégéje, és nevetünk is ezen elköszönéskor. Aztán letesszük, ő szerintem most kicsit sír, nekem nem lehet, kell a partyface, mindjárt hazaérek. Mielőtt leparkolok, gyorsan végignézek magamon, nincs-e rajtam hajszál, megszagolom a gallérom, hogy csak az én parfümöm van-e rajta, a biztonság kedvéért még egy rágót is beveszek. Belenézek a tükörbe. „Ezt kurvára benéztem, Feri!”

Görög Artúr

Kiemelt képünk illusztráció