–

Két gyermekem van, a lányom tizenhárom éves, a fiam most lesz tíz, ő autista. A Vince körüli helyzet feje tetejére állította a családi életünket. Végzettségemet tekintve közgazdász vagyok, regionális marketing területen dolgoztam egy nagy multinál hosszú évekig, amíg be nem láttam, hogy az autizmus okozta otthoni feladatok mellett sem idegileg, sem fizikailag nem bírom a benti mókuskereket. Felmondtam, és harmincöt évesen beiratkoztam az ELTE gyógypedagógia szakára (nappalira), és az első két félévet az évfolyamelsők között végeztem. Sajnos második évtől az órarend nem volt vállalható a család mellett, ezért először halasztottam, aztán levelezőre váltottam, de azt sem tudtam csinálni a Vince körüli egyre nagyobb nehézségek miatt. A bennem dolgozó tenni akarás azonban nem csökkent, továbbra is keresem azokat a lehetőségeket, ahol a magam módján segíteni tudok, és egy nemes célért dolgozhatok!

A jelenlegi általános helyzet és a mi speciálisabb körülményeink között felfedeztem némi párhuzamot, elmesélem, hogy látom, hátha ez minden irányba segíti az érzékenyítést. 

1. Nincs választási lehetőség

Bumm! A helyzet adott, kész tények elé vagyunk állítva.

A tudomány jelenlegi állása szerint már rég a kezünkben tartjuk gyermekünket, amikor megjelennek az autizmusra utaló jelek, amik alapján a diagnózis megszülethet. A szülőknek nincs választásuk.

A koronavírus se kérdezett – jött, tarolt, és tarol még ki tudja, meddig. Ráadásul hozott magával számtalan olyan helyzetet, amire nem voltunk felkészülve: a többi között a digitális oktatást.

2. „On the job” kell beletanulni

Nincs felkészülési időszak, a helyzet adott, csinálni kell, nincs mese.

Menet közben rázódunk bele, jó esetben tanulva a saját hibáinkból. Eleinte vért izzadunk – van, hogy később is –, aztán szép lassan rájövünk, hogy mi az, ami működik, és mi az, amit el kell felejteni. Sok a kudarc, sok a pofon, de nem lehet kiszállni. Kialakul a napi rutin, gyűlnek a jó gyakorlatok, segítő közösségek jönnek létre, amikhez csatlakozhatunk. Ugye érezni a párhuzamot?!

3. A másik ember fejével kell gondolkodni

Ahhoz, hogy a rendszer – családi vagy virtuális iskolai – működhessen, meg kell tanulnunk a másik fejével gondolkodni.

Kooperáció nélkül nem megy, ehhez pedig tudni kell belehelyezkedni a másik gondolataiba, életébe. Lehet megmakacsolni magunkat, és mindent ugyanúgy csinálni, mint eddig, de az csak szakadékot hoz létre, és elnyújtja a hasztalan szenvedés időszakát.

Ahhoz, hogy egyáltalán működtetni tudják a családi rendszert, a szülőknek meg kell tanulniuk, hogy autista gyermekük mit hogyan értelmez, és miért.

Ugyanez vonatkozik a jelenlegi digitális oktatásban a pedagógusokra is: aki csak kiadja a feladatot és az egyedül feldolgozandó oldalakat a tankönyvből, aztán az első héten már online dolgozatot írat, az csak késlelteti a tényleges alkalmazkodást, amit úgysem fog tudni elkerülni. Most különösen igaz: nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy milyen otthoni körülmények között próbálnak a diákok boldogulni.

Merjünk segítséget kérni, másoktól tanulni, kísérletezni, és meglátjuk: meglesz a sikerélmény!

4. Átlagon felüli igénybevétel

Speciális szükségletű gyermeket nevelni nonstop extra pszichés és fizikai igénybevétel. A Wisconsini Egyetem kutatása alapján az autista gyermeket nevelő szülők stressz-szintje a háborús veteránokéhoz hasonlítható.

A jelenlegi helyzet a szokásosnál jóval nagyobb terhet ró különösen az egészségügyben és a kereskedelemben dolgozókra, de mindenkire ebben az új felállásban. Ez nagyon megterhelő, mégsem opció, hogy összeroppanjunk.

Vegyük észre, ha valaki segítségre szorul, és ne hagyjuk magára; tanuljunk meg lazítani kicsit és semmiképp se veszítsük el a humorérzékünket!

5. Megtanuljuk, hogy mi az, ami igazán fontos

Ez az egyik legfontosabb dolog, amit az autizmus megtanított nekem, és most a koronavírus okozta helyzet megtanít sokaknak.

Az ember erőforrásai (fizikai, pszichés, anyagi) minden szinten végesek. Tudni kell priorizálni, tudatosítani, hogy mi az, ami igazán fontos, és oda koncentrálni.

Nem kell szétszakadni. Nem kell mindenkinek megfelelni. A saját boldogulásunkért és boldogságunkért mi vagyunk felelősek!

Amikor a járvány és a vele járó szigorítások már a múltéi lesznek, jó lenne, ha az ítélkezés helyett megmaradna egymás segítése, a piszkálódás helyett az empátia, és senki sem felejtené el, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben!

Imre Barbara

Kiemelt képünk illusztráció