Csak én érzem úgy, hogy a férfiak egyre kevésbé tudják, mit szeretnének a nőktől?

Most összekacsinthatnánk, hogy „na, persze, a szexen felül”, hisz azt mindig akarják, de mostanában az a tapasztalatom, hogy még ez sem mindig egyértelmű.

Hallottam már férfi szájából, hogy „inkább hagyjuk, mert csak bonyolítaná a dolgokat”... Eljutottunk, oké, ne általánosítsunk: eljutottam odáig, hogy néha arra eszmélek: én udvarolok, én ostromlok, én epekedem.

Ej, büszkeség, rég elvesztettelek már!     

Harmincnyolc éves vagyok. Igen, közel a negyven. Nem, még nem szültem.

Hogy pánikolok-e? Nem. Azt azért nem. De félek. Félek, hogy egyedül maradok, és nem lesz családom. Szeretnék gyereket. Nagyon szeretnék.

De az istennek se' találok olyan valakit, akivel klappolnának is a dolgok, és hajlandó is lenne megállapodni.

Nincsenek extrém elvárásaim, legalábbis nem hinném, hogy a földtől elrugaszkodott vágy lenne egy olyan pasiról álmodozni, aki biztos benne, hogy én kellek neki. Aki egyenesen megmondja, mit szeretne, nem köntörfalaz, nem kábít, nem beszél félre és nem keres kifogásokat.

Úgy, mint az eddigiek.

Miért ilyen bizonytalanok a férfiak? Vagy ez csak egy álca, és valójában biztosak abban, hogy nem akarnak komoly kapcsolatot, csak ezt nem akarják a szemembe mondani?

Netán megijednek egy csinos, eszes nőtől, hogy kevesek lesznek neki, vagy túl sokat vár majd cserébe azért, amit adni tud?

Bármely válaszkísérlet, tudom, durva általánosítás lenne. És az is lehet, hogy csak én vagyok különösen peches.

Már az első szerelmem is cserben hagyott.

Évfolyamtársak voltunk a gimiben. Két évig fűzött, vagánykodott, tette az agyát, a barátnőimet majd szétvetette az irigység. Aztán egy buliban megadtam magam, összecsókolóztunk.

Másnapra randit beszéltünk meg, izgatottan vártam. A mozi előtt, ahonnan késett vagy fél órát. Mondta, hogy az ősei tartották fel, de valahogy nem tűnt olyan lelkesnek, mint előző este, amikor le sem lehetett robbantani rólam.

A moziban volt némi matatás, amiből én, a buta liba, azt vontam le, hogy még érdeklem.

De nem hívott fel többet. Pedig úgy váltunk el, hogy majd jelentkezik. Basszus, hányszor hallottam azóta ezt a lepattintó mondatot, illetve a társait: a „még nem látom előre a hetet, de majd hívlak” illetve a „nem szoktam ennyire előre tervezni, majd visszatérünk rá” -féléket...  

Egy pár napig szenvedtem, aztán írtam neki egy levelet. Megkérdeztem, ez mi meg mi a franc volt köztünk szerinte? És mi történt vele, miért kerül?

Nem válaszolt, viszont elkapott a nagyszünetben az udvar sarkában. Flegmán odavetette, hogy tök jót buliztunk (buliztunk?), de a suliban ciki lenne járni, mindenki sasol minket állandóan, ő ezt így nem akarja.

Két hét múlva felszedte az egyik osztálytársnőjét. Majdnem belehaltam, amikor láttam, hogyan nyalják-falják egymást a suli előtt mindenki szeme láttára.

A húszas éveimet végigpörögtem. Egyetem, bulik, munkahely, bulik, vidám, felhőtlen facérság, bulik. De igazából mindig, minden találkozáskor beugrott: vajon ő lesz az?

Mindig az igazit kerestem. Még az egyéjszakás kapcsolatokba is beleálmodtam a folytatást. 

Nem tehetek róla, ilyen vagyok, nem tudom lazábban venni az ismerkedést. Nem is tudtam soha. És megjátszásnak érezném, meg totál nevetséges dolognak, hogy azt mutassam: nekem aztán mindegy, nekem nem fontos senki és semmi, ha engem akarsz, ha meg akarsz szerezni, akkor dolgozz meg értem, apukám.

Bizonyára sokszor bejön ez a stratégia, de én nem szeretek taktikázni, okoskodni! Szőjön hálót a pók! Én őszinte akarok lenni és egyenes. Ha ez nem kell a férfiaknak, akkor ne kelljen.

Volt olyan is, hogy én szakítottam, különben.

De ez is azért történt, mert a pasi totojázott. Nem volt biztos benne, hogy ez így elég jó neki, ami köztünk van, vagy inkább lépjen.

Elszarakodtunk vagy öt évet így.

Összességében jól megvoltunk, de tudod, milyen az, biztos (ha nem, akkor szerencsés vagy), amikor tisztában vagy vele, hisz mondja ezt is – ha nem is ezekkel a szavakkal – hogy talán (!) nem fog elvenni feleségül a büdös életben soha.

Mert fogalma sincs, mi lesz pár év múlva. Mert még önmagát kell kitalálnia. Meg mert nem olyan típus. Olyan nősülős. Mert nem igazán hisz a házasságban. A szülei is elváltak!

Amúgy nem csak velem kapcsolatban bizonytalankodott. Nagyjából havonta változtak a jövőre vonatkozó tervei. Hol külföldre akart költözni (nélkülem akár, vagy velem, ez különösebben nem számított a döntésben), hol állást keresett, hol céget akart alapítani. Az állandóságot az életében a macskája jelentette, és az, hogy folyton le volt égve.

Végül szakítottam vele. Feltettem mindent egy lapra, gondoltam, így át tudja gondolni, mennyit érek neki. 

Egy év múlva apa volt. Csak nem az én gyerekem apja. Fogalmam sincs, mit látott meg az új barátnőjében, amit bennem nem talált.

Volt még egy szerelmem, aki apa volt és férj.

Hasonlított az elődeire: ő sem tudott dönteni velem kapcsolatban.

Pedig szerelmesek voltunk egymásba, úristen, milyen szerelmesek. 

Volt egy időszak, amikor mindennap azzal búcsúztunk el, hogy „majd holnap tisztázza a dolgokat a feleségével, és új életet kezdünk”.

De erre sosem került sor.

Nyavalygott, nem tudja, hogyan mondja meg neki, hogy el akar válni. Aztán már azon nyavalygott, hogy megmondja-e egyáltalán. Van-e joga a saját boldogságát keresni. Aztán: vajon boldogok lennénk-e (!) mi ketten egyáltalán, vagy feleslegesen törné össze a neje szívét.

Egy idő után egyre többet nyaggattam, ki ne nyaggatta volna? Tudni szerettem volna, mire számíthatok, ki ne akarta volna tudni ebben a csiki-csuki helyzetben?

A nyaggatásnak viszont az lett a következménye, hogy felszívódott.

Konkrétan eltűnt az életemből, mintha ott sem lett volna.

Hét és fél év telt el azóta, és én még mindig egyedül vagyok. Azt hiszem, már a barátaim sem hiszik el, hogy mindig ilyen szerencsétlenül járok. Talán arra gondolnak, van valami nagy gáz velem, valami rejtett dolog, amit nem mesélek el nekik, de egy kapcsolatban persze kibukik. És ezért nem kellek. 

Esküszöm, tök normális vagyok kívül-belül. Semmi extra, de semmi extrém.   

Vannak amúgy randevúim, keresem a társam, nem adtam fel. De pár találkozás után kifullad valamennyi, ha egyáltalán sor kerül pár találkozásra.

Régebben próbáltam okosan csinálni, húzni az ismerkedést, nem ágyba bújni hamar. De ma már azt se bánom, ha szexbe torkollik az első közös vacsora vagy bulizás. De még ez sem jellemző, bár előfordult azért párszor.

Többször is éreztem, hogy egy férfi sokkal inkább a társaságomra vágyik, mint a testemre, arra, hogy mint haverok dumáljunk, odafigyeljek rá, röhögjek a poénjain, nézzek rá odaadóan, tutujgassam kicsit – és kábé ennyi.

Volt olyan is, aki szerintem azért vitt csak ágyba, mert nem akart megbántani.

Ez nem jelenti azt, hogy ne futottam volna bele csődörökbe, akik rám akartak mászni egyből, de ezt a „nárci, legyet is a röptében típust” sosem bírtam, az ilyet lepattintom, ha rám repül.

Sajnos kezdek nagyon cinikussá válni, és ez nem áll jól nekem.

És mind ritkábban próbálkozom, mert egyre védtelenebb vagyok a csalódással szemben, ahelyett, hogy edződnék.

Ha befut valaki, aki tetszik, és lelkes ő is, és elkezdődik valami – aztán az ígéretes kezdet után újra és újra megtorpan a dolog, akkor hiába próbálom elvicceskedni a helyzetet, kiakaszt.

Mert mindig ugyanaz a nóta, nem kellek eléggé. Nem kellek eléggé ahhoz, hogy elváljon, leváljon, felnőjön, kimondja, lemondja, feladja vagy egész egyszerűen csak eldöntse, hogy kellek vagy sem igazán.  

 Vargha Brigitta