Nem szeretem a „mi a baj a férfiakkal/nőkkel/mai fiatalokkal/kutyásokkal/környezetvédőkkel/feministákkal/politikusokkal stb. ” kérdést taglaló cikkeket, és akkor is ideges leszek, ha valaki szóban kezdi jellemezni (általában felülről pillogva) bármely „csoport” működését – úgy általában.

Őszintén szólva meg is döbbent, ha valaki bizonyos benne, tudja, milyenek „ezek” vagy „azok”. Mit gondolnak, mit éreznek, mitől ilyenek vagy olyanok… Úgy en bloc.

Visszatetsző ez nekem, még akkor is, ha hozzáteszi: „szerintem”.

Ha valaki saját bevallása szerint nem szeretne általánosítani, akkor ne tegye. Kicsit se.

A cikk maga egy „szerintem-levélre”, pontosabban posztra reagált, amelyben egy férfi arról beszél, milyenek vagyunk mi, nők, illetve milyenek ne legyünk.

Tökéletesen értem, hogy sokaknál kiverte  a biztosítékot az iromány – ahogy az erre születő cikk egyes mondatai nálam is ezt tették.

Leginkább az alábbi bekezdéssel nem tudok mit kezdeni: „Mondom mindezt úgy, hogy egyáltalán nem vagyok feminista. Engem nem érdekel, ha ugyanazért a munkáért kevesebbet kapok, mint egy férfi. Nem küzdök az egyenlőségért, mert szerintem nem vagyunk egyenlők, igenis szeretnék felnézni a férfira és bátorítást nyerni már csak a tekintetéből is… ”

Nem vagy feminista. Értem. Illetve nem értem. Mit jelent ez? Azon túl, hogy nem akarsz annyit keresni, mint egy férfi… (Ezt sem értem, de természetesen elfogadom, hogy így gondolod.)

Azt írod, szeretsz felnézni egy férfira, ami nem lehetséges, ha egyenlők vagyunk. Úgy érted, ha egyforma magasak vagyunk? Mert akkor értem az összefüggést, amúgy nem.

Feminizmus.

Elszomorít, feldühít és lelomboz, hogy – bár 2018-at írunk – még mindig sokan szitokszóként használják a feminizmust, a feministát pedig negatív jelzőként, és számtalanszor tapasztalom, hogy nők mentegetőznek előre a mondandójuk miatt efféle felütéssel: „nem vagyok feminista, de”.

Könyörgök, lányok, gondoljátok át: mitől határolódtok el voltaképp?

Mit akartok valójában mondani azzal, hogy „nemvagyokfeminista”? Hogy nem vagyok férfiellenes? Hogy nem vagyok leszbikus? Hogy akarok gyereket szülni? Hogy nőiesen öltözködöm? Hogy csípem, ha kinyitják előttem az ajtót, és udvarolnak nekem a férfiak? Hogy borotválom a lábam?... – Ha így van, az azt jelenti, hogy szerintetek a feminista utálja a pasikat, felsőbbrendűnek hiszi magát, nem szaporodik és tenyeres-talpas-szőrös, mint egy favágó? Ugye, nem hiszitek ezt?!

Vagy attól féltek, ha feministának valljátok magatokat, hogy elriasztjátok a férfiakat?

Vagy azt akarjátok mondani: „nem vagyok feminista, mert nem vagyok egyenlő a férfiakkal, és nem is akarok egyenlő lenni” ?

Nos, ha ezt gondoljátok, akkor tényleg nem vagytok feministák.

És ezt is tiszteletben kell tartani, ahogy az is, ha valaki nem szeretne szavazni, egyenlő elbírás alá esni, és egyenlő esélyekkel indulni az életben a férfiakkal, egyenrangú társ lenni egy kapcsolatban, nem pedig szolgálni valakit egy életen át.

Nem lehet, hogy a „nem vagyunk egyenlők” alatt igazából azt értitek, hogy nem vagyunk „egyformák”? Mert ezzel még egyet is értek, hisz tényleg nem egyforma férfi és nő.

Ahogy nő meg nő sem egyforma, meg férfi és férfi sem.

Ha valaki megkérdezné, milyen ember az apám vagy a férjem – őket ismerem talán legjobban a férfiak közül – hát, esküszöm, bajban lennék. Abban, mondjuk, biztos vagyok, hogy nem „szoknyapecér csúcsmacsók vagy teszetosza balfékek” – ez a kétféle aktuális férfimegnyilvánulási forma jelent meg az említett cikkben – de hogy pontosan milyenek, azt nem tudnám megmondani, mert annyifélék, többek közt szitu- és partnerfüggő mikor, ki, mit hoz ki belőlük.

Lehet, hogy mákom van, de én nem tapasztalom a jelenséget, miszerint a férfiak „devalválódnak, vagyis értéküket vesztik a hatalmas konkurencia miatt”, sem pedig azt, hogy „a férfianyag romlik, elkényelmesedik, mert (…) minden „használható” férfire jut körülbelül öt »használható« nő?”

Mindenekelőtt: a „férfianyag” szót pont úgy utálom, mint a „gyerekanyagot” az iskolában vagy a „beteganyagot” a kórházban. Fúj!

Nem vitatom, hogy több nő van, mint férfi, ez statisztikai tény.

Viszont az idősebb generációkkal folytatott beszélgetéseimből azt szűrtem le (a magam számára), hogy régen sem volt egyszerű igazi párt találni. Sőt.

Hogy arányaiban többen éltek párkapcsolatban?

Bizonyára, hisz nem volt egyszerű elválni, tiltott volt a terhességmegszakítás, és nem díjazták a vadházasságot. Többek közt.

A kérdésem: vajon jobb világ volt? Élhetőbb?

„Méltatlan kapcsolatok, magányukba süppedő nők”, „hazug házasságok, pornóba vagy kurvázásba menekülő családapák…” – szólt az ítélet a cikkben a máról.

Vajon dédanyáink mit mondanának erre? Hogy „ők bezzeg milyen boldogok voltak”? Vagy azt, hogy „a nő köténye az ő idejükben is sok mindent eltakart”? Dédapa vajon nem múlatta soha bordélyban vagy kaszinóban az időt? Vajon mi nem történt meg régen, ami most megtörténik, és ami valószínűleg még meg is fog sokszor… miközben tudható, hogy ez valakit csúnyán földbe döngöl?

„Valós kiegyensúlyozottság, tartós megnyugvás, egyensúly és szelíd boldogságpillanatok nélkül.” Ez a mondat is a máról szól.

Érdekelne, hogy a szerző szerint ezen idilli létállapot melyik korszakban volt az emberek életére jellemző „úgy általában”?

Vigyáznunk kell a nosztalgiával, mert torz tükör, és voltaképp mindig a jelent látjuk benne, a sajátunkat.

Ja, meg a szavakkal is vigyázni kell. 

Kurucz Adrienn