–

Amikor hosszú évek hezitálása után elhagytam a férjemet, azt mondták a barátnőim: „végre új élet kezdődik”. Vége a ridegtartásnak, az állandó huzavonának, és ha most fáj is a szívem, hamarosan találok valakit, aki igazán szeret, és becsül. 

Nem úgy, mint a férjem, aki már azelőtt megcsalt, hogy összeházasodtunk volna. Kimagyarázta persze utóbb (vagy én mentegetettem magam előtt így, már nem emlékszem), hogy bepánikolt a házasságtól. Mintha a mumusa lettem volna, nem a kedvese, aki tűzbe ment volna érte. Mintha rettegni kellett volna tőlem. Mintha nem szeretett volna velem járni a fél iskola. Mintha nem ő kérte volna meg a kezem.

Milyen hülyék vagyunk mi, nők, istenem! Könyvek tucatjait vásároljuk össze, hogy valamelyikben megleljük azt az egy-két mondatot, amely valamiféle igazolást ad a férfinak, aki rosszul bánik velünk, de akit valamiért mégsem akarunk vagy tudunk elhagyni.

A fél életem azzal ment el, hogy magyaráztam magamnak, a barátnőimnek, az anyámnak, a kollégáknak, és később a lányomnak, mit miért csinál (rosszul) a férjem.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem voltak erényei is. Persze hogy voltak. Vannak. Ma is olyannak látom, mint harminc éve. Talán még sármosabb is lett, hogy öregszik. Baromi vonzó. Vicces. Okos. Művelt. Lehengerlő társasági ember. Csak éppen férjnek iszonyú.

Az a típus, akire igazából sosem számíthatsz. Aki akkor imád, amikor erős vagy, függetlenedni próbálsz, és akkor hanyagol, amikor törődésre lenne szükséged.

No, de nem róla akartam beszélni, hanem az újrakezdésről. Az újrakezdésről, ami – úgy tűnik – nekem nem sikerült.

Nyolc éve váltunk el. Negyvenöt éves voltam akkor. A gyerekünk már felnőtt addigra, külföldre ment a barátjával dolgozni. Abban, hogy ilyen sokáig kitartottam a férjem mellett, benne volt az is, hogy nem akartam a kamaszkorát egy válással terhelni, nagyon kötődik mind a kettőnkhöz. (És titokban abban is bíztam, ha megint ketten leszünk, ki tud alakulni valamilyen újfajta, késői intimitás közöttünk. Hogy lehiggad a korral, és rájön, milyen fontos vagyok neki, talán bölcsebb is lesz, felfogja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megtenni a másikkal. De nem így történt. Persze… lehet, ha várok még egy évtizedet, akkor tényleg javul a kapcsolatunk, de már nem maradt erőm kitartani.)

Szóval ott álltam negyvenöt évesen egy világrengés kellős közepén, mégis bizakodva. Talán az a sok bugyuta, romantikus film hitette el velem, hogy kellhetek még én is valakinek, hogy egy idősödő nőbe is bele lehet szeretni annyira, hogy jövőt tervezzenek vele.

Azt hallottam valakitől, hogy a középkorú, jól szituált, értelmiségi nőkkel nem lehet mit kezdeni, akkora elváráshalmazzal vágnak bele az ismerkedésbe. Biztos van alapja ennek, mégsem érzem, hogy túl magasra tettem a mércét.

Sőt, igazából jóval alacsonyabbra, mint fiatalabb koromban.

Akkoriban a legjobb kellett nekem, a falkavezér, a leghangosabb kutya. Ilyen pasi volt a férjem. És ilyen pasi ma is. Egy évvel a válásunk után már együtt élt valakivel. Három éve pedig elvett egy nőt, és gyerekük született. Sosem okozott neki gondot az udvarlás. Megvesznek érte a nők.

Ehhez képest én, hasonló kondíciókkal, bocsánat, hogy ezt mondom, a férjeménél sokkal könnyebb természettel, és sokkal kevesebb elvárással, valamint óriási szívvel, még mindig egyedül élek, és bár nem divat ezt beismerni, de én nem félek a szavaktól: iszonyú magányos vagyok.

Mondhatjátok, hogy foglaljam el magam, annyi jó dolog van még az életben a párkapcsolaton kívül. És erre én azt mondom: pontosan ezt teszem, elfoglalom magam, hogy kibírjam valahogy egyedül.

Amikor elváltam, mindenki azzal biztatott, hogy „ilyen csinos nő biztos talál társat pillanatok alatt”. Csak anyám hümmögött, szerinte őrültség volt elhagyni az „én koromban” az ugyan csapodár és rideg, ám jól kereső, menő orvos férjemet. (Rettegek, hogy egy nap az jut eszembe majd: igaza volt…)

Aztán ahogy teltek az évek, és panaszkodtam, hogy csak nem jön az igazi, vagy jön, de nem vesz észre az istennek sem, az ismerősök lamentáltak, hogy biztos a diplomáim meg a jó állásom ijeszti el őket, illetve nem akarnak beköltözni egy nő gyönyörű, budai lakásába, mert félnek, hogy dirigálni fogok nekik.

Úristen, hány közhelyet, buta általánosítást hallottam milliószor az utóbbi időben…

Pedig tudom, hogy van egy csomó férfi, aki eszményi társ lenne, és ijedősnek sem ijedős, csak az a baj, hogy egyiknek sem kellek, mert örül, hogy végre megszabadult egy rossz házasságból, úgy akar élni, mint egy fiatal agglegény, fiatalabb társat keres, vagy egyszerűen csak rosszkor találkoztunk.

Nem emlékszem, mikor váltam láthatatlanná. Érinthetetlenné. (Persze az internet segítségével lehet találni olyat, aki megérint, és nem hazudom azt, hogy sosem éltem ezzel a lehetőséggel, de az efféle „kapcsolatok” több fájdalmat okoztak, mint jó élményt.)

Amikor még házasságban éltem, lett volna lehetőségem dobbantani. De méltatlannak éreztem lelépni valakivel. Úgy éreztem, csak akkor szabad valami újba kezdeni, ha a régit lezártam.

De miután sikerült, egyszerre nem adódott több lehetőség.

Miért van ez vajon?

Pedig nem élek kolostorban. Helyes, okos pasik vesznek körül a mindennapokban a munkám miatt, a barátok is próbálnak össze-összehozni valakivel, internetes párkereséssel is próbálkoztam, de az a néhány randevú, ami összejött, katasztrofális volt. Egyet kivéve, vele végül barátok lettünk, a szikra ugyanis nem lobbant lángra, bár próbálkoztunk egy ideig.                

Peches vagyok?

Vagy a társkereső férfiak vannak úgy kódolva, hogy akárhány évesek legyenek is, a termékeny nőket preferálják, akkor is, ha nem akarnak már gyereket? (Ez a barátnőm elmélete, ő is facér különben.)

Nem mondom, hogy feladtam, de 53 éves vagyok, és egyre nehezebb remélnem. Pedig nem irreálisak a vágyaim, egy kedves-rendes férfit szeretnék magam mellé, olyat, aki tud és akar igazán kötődni, szívesen „elkényelmesedne” egy (felvállalt!) összetartozásban, elege van a kései randevúzgatásból (úristen, nekem mennyire elegem van ebből), hagyná magát szeretni, és viszontszeretne. Nem érdekel már a macsóság, a kaland, a rózsa a fogak közt, a veszély. Hülyén hangzik, tudom, de olyan jó volna valakivel kimenni hétvégén a telekre. Átültetni a virágokat. Venni egy kutyát. Kirándulni. Koncertre járni. Jókat enni. Szeretkezni! Az idő szemébe röhögni, ami múlik, persze, a francba, de még csomó jó dolgot tartogathatna nekünk.

Nem hiszem el, hogy a szerelem csak a fiataloknak jár.

Olyan jó volna hinni, hogy csak pechem van. Mert ha ez igaz, akkor még lehet szerencsém is.            

Kalász Elvira    

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ sturti