–

November végén írtam ezt a történetet, mert akkor volt aktuális. Most szeretném megosztani másokkal is. Nem a szennyest teregetem, szándékosan nem is írok konkrétumokat. Csak szeretném megmutatni, hogy lám, így is lehet. Azóta eltelt másfél hónap. Szívszaggatóan fáj, és így is lesz még egy ideig, de azt kívánom, hogy soha ne legyen ennél rosszabb. 

Amikor elkezdünk egy kapcsolatot, jobb esetben nem az pörög a fejünkben, hogy vajon milyen lesz a vége. Jó, persze, lehet, hogy felbukkan a gondolat, de azoknál a történeteknél, ahol már az elején érzed, tudod, hogy ez hosszú távra fog szólni, nem gondolkodsz rajta. Azt hiszed, örökké együtt is maradtok, és együtt fogtok megöregedni.
Ezért fájnak annyira az első buktatók, az első veszekedések vagy kudarcok. De tudod, hogy ez a dolgok rendje, nem passzolhat mindig minden. És mentek tovább, hiszen ti mindent meg tudtok beszélni.
Aztán amikor néhány év múlva rájössz, hogy igazából többnyire csak te beszéltél, ő pedig hallgatott, és nem tisztáztátok a fontos problémákat, csak beszéltetek róla, az a pillanat... a ráébredés pillanata, az első igazi tragédia. Az első igazi, szívbe markoló fájdalom.
Tudtam, hogy beszélnünk kell róla. Nem tehetem meg vele, hogy albérletet keresek, és ő nem tud róla. Nem illene hozzánk. Reggel írtam neki egy üzenetet:
„Tudnál ma hozni dobozokat, kérlek? Haza akarok küldeni Öcsiékkel egy csomó cuccot (könyveket, stb)”
Tehát ő is tudja igazából, hogy mire számítson. Nem kellett volna ezt így megírnom, és azonnal meg is bántam, de már nem tudtam visszacsinálni.
Amikor hazaértem, üres volt a lakás, főtt a húsleves. Nemrég indulhattak el edzeni, még világított a bekapcsolva hagyott számítógép monitorja.
Leültem az ágy szélre, és elkezdtem olvasni. Aztán eldőltem, és ruhástól elaludtam. Egy óra múlva tértem magamhoz. Megnéztem a levest, meghámoztam a zöldséget, kiválogattam a szennyest. És közben azon gondolkodtam, amin már hetek óta:

Hogyan lehet lezárni nyolc közös évet, ha szereted a másikat?

Nem bírtam rájönni.
Amikor hazaértek, éppen a zöldséget tettem be a levesbe. Jó volt a kedvük, röhögcséltek, bejött a konyhába, köszönt, de nem adott puszit. Valódi csókról már hónapok óta nem beszélhettünk.
Tudom, hogy észrevette a tegnapi feszengésemet a puszi miatt, amikor hazaértem. Elkezdték mesélni, hogy mi volt edzésen. Aranyosak és viccesek voltak. Mintha lenne két fiam – nem pedig egy párom és egy lakótársam. Mesélt, de már nem úgy, mint a párjának, hanem mint egy számára fontos embernek. Hajszálnyi különbség, de már ott volt.
Aztán derült égből villámcsapásként ért a kérdés:
– Azt azért még megtennéd, hogy levágod a hajam? Mindent előkészítek.
Azt hittem, elbőgöm magam. Nem volt semmi gúny vagy fricska a hangjában, csak kedvesen megkérdezte.
– Persze – válaszoltam.

Levágtam a haját. Évekkel ezelőtt, amikor először csináltam, totál beparáztam. Semmi gyakorlatom nem volt benne. De ő rám bízta magát. Meglepően jól sikerült, és azóta is én csináltam. Mindig is szerettem ezeket az intim pillanatokat. Ezúttal különösen gondosan csináltam. Nem sajnáltam rá az időt. Amikor végeztem, és lesepertem az arcát, eszembe jutott: talán ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyet tettem. Meghatódtam és meginogtam.
Lemosta magát. Ahogy ott mászkált a szobába, odamentem hozzá, és megöleltem. Ő is megölelt. Így álltunk, percekig. Éreztem az illatát, a bőrét. Otthonos érzésem volt régen ebben az ölelésben. De ma már csak szívszaggató nosztalgia, és a ragaszkodás szikrája, egy valaha boldog élethez. Mikor elváltunk, kaptam a fejem búbjára egy puszit. Nagyon fájt. És tudom, hogy neki is.
Elpakolt, és feltette a vizet a levestésztának. Én leültem az ágy szélére olvasni.
Közben beszélgettünk pár szót, de nem volt feszültség. Ledőlt az ágyra, hogy mutasson valamit, és utána ott maradt. Félig rádőltem a karjára, és csak néztem rá. Megsimogatott, én pedig őt.

Én szólaltam meg, néhány másodperc múlva:
– Ezt jól elcsesztük.
– Ha valamit csinálunk, csináljuk jól, nem? – Mind a ketten halkan nevettünk, aztán csak hallgattunk. Megint én szólaltam meg előbb.
– Nem fogok veled hazautazni karácsonykor. Ugye, tudod?
– Igen, tudom – mondta, és közben újra megsimogatta az oldalam.
– Elkezdtem albérletet keresni.
– Sejtettem.

Ennyit mondott. De ebben az egyetlen szóban benne volt minden, ami mi voltunk, és ami már nem leszünk, mert már nem tudunk azok lenni.


– Megyek, megnézem a tésztát – felkelt, kiment a szobából.

Pár perc múlva megkért, hogy segítsek neki. Leszűrtük a levest. Elkészült. Ettünk. Külön szobában, ahogy már egy ideje.

Semmiségekről beszélgettünk, aztán ő készült lefeküdni. Tudtam, hogy már tisztáztuk, amit mára elbírtunk, de tovább kellett lendítenem. Elég volt az egy helyben toporgásból:
– Átbeszéljük majd valamikor?
– Persze. Nem baj, ha nem most?
– Dehogy – Felálltam, miközben lefeküdt az ágyban, és lekapcsolta a lámpát.
Odamentem. Megöleltem, betakargattam, és megpuszilgattam az arcát. Mert tényleg szeretem. Még most is. Csak már nem úgy, ahogyan arra szükségünk lenne.
Így ért véget nyolc év, miközben elkészült a húsleves.

A. L.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/aodaodaodaod