Újra menő lett magyarnak lenni – Olvasói írás

–

Olyat azért nem sokszor látsz az életben, hogy komplett városok dudálva közlekednek, spontán idegenek nevetve és ragyogva ölelgetik egymást, emberek a boldogságtól ordítva sétálnak az utcán, és reggelig fesztiválhangulat van. Ahogy a rendszerváltás óta olyat sem sokat láttunk, hogy egy formálódó kormányzat körül olyan szimpátia-felhő, bizalom, és szurkolás lenne, mint amit most látunk. És emellett még további ezer ponton találkozik az ember olyan visszajelzésekkel, mint amikor fellélegzik egy fél ország, sőt. 

Nemzetközi irodákban itthon dolgozó, meg külföldön dolgozó családtagok, barátok mesélik két-három hete folyamatosan, hogy gratulálnak a külföldi kollégák, meg taps volt az irodában, meg hatalmas szimpátia. A nemzetközi sajtó egyértelmű hőstettként, mintaként mutatja a magyar rendszerváltást. Az EU-tól kezdve számtalan diplomáciai kapcsolat javult, és néhány probléma egy csapásra megszűnt, megoldódott. Emellett a választások éjszakáján felhívott a 21 éves lányom, aki szintén elérzékenyülve azt mondta nekem a telefonban.

„Mi, akik beleszülettünk ebbe, Papa, mi ma este érezzük azt először, hogy jó magyarnak lenni. Most először nem kell szégyenkeznünk, magyarázkodnunk, most először vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok.” Micsoda döbbenetes gondolatok, micsoda megkönnyebbülés, milyen árulkodó jelei annak, hogy ez a fiatal generáció min ment át ezalatt a 16 év alatt!

Magyarország ugyanis, ennyi sok idő után újra lehetőséget kap arányos, nyugodt, jól szervezett, tisztességes és profi országgá válni.

Őszintén szólva, ha belegondolok, miket sikerült túlélni, és milyen sorsokat választott és/vagy szenvedett el az ország csak az utóbbi 150 évben, arra gondolok, hogy talán ideje volna egy időre kipróbálni, hogy milyen normális, prosperáló, elfogadó, kulturált, és empatikus polgári demokráciaként folytatni, mármint TÉNYLEG.

Békén hagyni egymást, együttműködni, szorgalmasan dolgozni és arányosan adózni, elvárni és megélni, ahogy egy önkormányzat és egy kormányzat valóban fejleszt, gondolkodik, épít, működtet, és emellett felelősséget vállal, gondos és gondoskodó, takarékos, és tisztességes, kulturált és iránymutató. Nem szétszakít, megoszt, fröcsög és gyűlöl, hanem együttműködik és segít. Kiteszi az EU zászlót, igazságot és elégtételt szolgáltat – illetve teszi a dolgát, és mindig teszi. Nem csak dumál, nem úgy csinál, mintha, nem mellébeszél – csak teszi a dolgát. Erre nyílt most minden korábbinál nagyobb esély, és az volt a választások után kirobbant boldogság egyik fő oka, hogy mindez elérhető közelségbe került, sőt nem is olyan lehetetlen és álomszerű mindezt létrehozni és fenntartani, mint ahogy azt most sokan érezzük. 

A boldogság másik oka pedig az, hogy ennek az országos méretű gyűlöletnek vége van. Többet nem mondhatja egyik magyar a másiknak, hogy ő nem magyar, vagy nem jó magyar.

Nincs többet az a fajta intézményesített kirekesztés, amiben valakik soha nem nyerhetnek állami tendereket, nem mehetnek nyilatkozni állami tévében, és nem játsszák a zenéjüket semmilyen állami csatornán, és amiben emberek millióit nevezi árulónak, selejtnek és nyomorultnak az állami gépezet. Amiben a büntetésre, gyűlölködésre, megosztásra építjük egy ország erkölcsi alapjait. Amiben nem szeretheted, akit akarsz, és nem lehetsz az, aki akarsz.

Ehelyett most felhatalmazást adtunk egy új kormánynak arra, hogy legyen becsületes, vegye komolyan, legyen transzparens, és elszámoltatható, vállaljon felelősséget, és indítsa el az országot végre egy emelkedő, javuló lelkiállapotú, kedvesebb és vidámabb irányba. Ahol mindenki megtalálja a számítását, aki tartja magát a közös szabályokhoz, és szorgalmas.

Ahol vannak úgynevezett Nemzeti Minimumok – azon dolgok gyűjteménye, amiket mi magyarok, nem csinálunk. Az a határvonal, ami alá nem megyünk soha, vagy kíméletlenül kiközösítjük magunk közül azt, aki ilyet tesz. Gyerekek. Sérültek. Idősek. Elesettek. A „nehogy már erről beszélni kelljen, baszdmeg” szintű ciki-listánk.

Hogy 2026-ban van még magyar gyerek, aki napi szinten éhezik. Meg nem is sorolom. 93000 nm-en, ahol a drónok, a minden korlátlanság, és a mindent és mindenkit látás korszakában kis túlzással nincsenek távolságok. Olyan minimumokra van szükség, ami minden magyar számára egy erkölcsi viszonyítási pont, egy alsó, nagyon szigorú határ, ami alatt a közös döntés alapján elfogadhatatlan dolgok vannak. És ahogy az előző rendszer még nagyon nem sokkal ezelőtt megdönthetetlennek látszott, úgy mostantól szabad a vásár, közösen bármi máson is tudunk változtatni. Nem 1 vasárnap alatt, de eldönthetjük, hogy innentől ciki nem adni számlát. Vagy nem kérni. Vagy hogy a jólelkű, szakértő, nélkülözhetetlen civil szervezeteket közösen a méltó helyükre emeljük, mert ezer éve ott (volna) a helyük. Vagy hogy a nőket ért egyenlőtlenségeken, vagy a 19. századi rosszul berögzült, de még mindig általános nézeteinken modernizálunk egy évszázadnyit. 

A mintát magunk teremtettük, elég külföldi sajtót nézni egy órán át, ott mutatják, mire voltak képesek 2 hete és az elmúlt két évben a magyarok. Politikai pártoktól szociológusokon át csapatépítő cégeknek és annyi, de annyi reménykedő embernek mutattunk mintát. Adtunk erőt és lettünk példái annak, hogyha letesszük a gyűlöletet, oldalra és magunk mögé fordulunk nyitottan, ha tényleg képesek vagyunk beszélni, összefogni, alsó határokat szabni nagyon-nagyon sokan együtt, akkor megálljt parancsolni is képesek vagyunk még egészen hatalmas, még egészen fenyegető, még egészen régóta tartó dolgoknak is.

Tök jó lenne, ha ebben is változtatnánk a történelmünkön, és kivételesen nemcsak a világ többi része csodálna minket, meg tanulna tőlünk, hanem mi magunk is. Mert tökre bírom ám azokat a sztorikat, hogy a Metro-Goldwyn-Mayerből kettő magyar volt, meg egész Hollywood magyar volt, meg a Szilikon-völgyben is volt belőlük néhány, de

most teremthetünk egy olyan közeget, és csinálhatunk egy olyan országot, ahonnan nem lelépni lesz ajánlott és menő, hanem hazajönni ide, vagy eleve itt maradni. Tudom, hogy ma még utópia, de képzeljük el, hogy lehetséges lesz itthon újra szeretetben, békességben, közösségekben élni egy tervezhető színvonalas életet.

Az egyetemista lányom szerint nagyon is reális alternatíva lett rengeteg fiatal számára, hogyha most elkezdenek úgy alakulni a dolgok, akkor nekik nem kell konkrét és részleges, vagy végleges elköltözésben gondolkodniuk. Erre adnék egy kis időt, hogy mekkora jelentőségű dologról (nem) beszélgetünk. Hogy mit is jelent ez valójában. Meg hogy miért is vagyok sok százezernyi hasonlóan érintett szülővel együtt választási eufóriában…

WMN szerkesztőség