Életem elmúlt négy éve dobozokba rendezve porosodik egy lakás nappalijában, ahol már nem lakom. Amit elhoztam magammal, azt sem igazán bírom elcipelni, de még mindig ez a legkevesebb, ami az elkövetkezendő néhány hónapban vár rám.

Amikor szembesültem azzal, hogy megint elő kell vennem az óriási, piros bőröndömet – és most nem a közös nyaralásunk miatt –, elszorult a szívem. Nem is azért, hogy vége lett, és végleg elmállott egy közös élet egyébként is ködös jövőképe, hanem mert féltem attól, mint mondanak otthon. Jönnek majd az „én megmondtam”, meg a „külföldön sem lesz sokkal jobb” jellegű hozzászólások, melyekben magukat próbálják meg igazolni azok, akiknek nem volt elég vér a pucájukban, hogy összepakoljanak, és menjenek az álmaik után. Én megtettem és pofára estem. Nem nagy ügy.

A külföldre szakadó magyarok nagy hányadával szemben, én nem csupán „a szebb jövő reményében” hagytam hátra a családomat és mindenemet. Őszintén szerelmes lettem valakibe, akiért bármit megtettem volna, mert hittem, hogy ő az Igazi. És mivel megszoktam, hogy az életben mindenért meg kell harcolni, úgy gondoltam, hogy az Igazival a párkapcsolat is olyan, hogy egyszerűen elindulsz, csinálod, és hiszed, hogy jobb lesz, mert a másik is ezt akarja. De a nagy „menésben” nem vettem észre, hogy már csak én akartam. Ő meg elfelejtett szólni.

Nincs jól kereső munkám, de szívesen csinálom, amit csinálok, és nagyon jó vagyok benne. Nem tudom, hogy otthon lenne-e ilyen lehetőségem. Állítólag igen, de ellentétben Csehországgal, otthon nem talált meg a lehetőség. Nincs nagy megtakarításom, lakásom, autóm, még egy biciklim vagy ágyam se, amit magaménak tudhatnék. De van rengeteg tapasztalatom a multikultival, emberekkel, megtanultam egy új nyelvet, letettem egy nehéz vizsgát azon az idegen nyelven, és nagyon jó barátokat, kapcsolatokat szereztem egy idegen országban. A laptopom egy régi HP, ami folyton lefagy. Egyébként is céges. Az okostelefonom sem iPhone, egyébként is anyámtól kaptam karácsonyra. A fizumból nem tudnék egy lakást sem bérelni Prágában, és most egy olyan ember lakásában lakhattam három hétig, aki nem is ismer.

Anyagi javakkal nem gazdagodtam, de nem is lettem szegényebb. Ugyanazon a színvonalon éltem itt, mint otthon, csak kevesebb fizetésből és több találékonysággal. De sokkal bátrabb, kitartóbb, tapasztaltabb és büszkébb lettem. Elsősorban arra voltam büszke, amit saját erőmből sikerült elérnem. Tudom, mennyit érek, és ezt itt kellett megtanulnom.

Úgyhogy most bepakolom a maradék néhány ruhámat abba az óriási, piros kofferba, és elindulok a pályaudvarra. Hadd legyen Anyukám is büszke. A dobozok meg még várhatnak egy kicsit.

 

Radmila

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Masson