Ég áldjon, drága Mama! Köszönök neked minden jót!

–

Szia, Mami! Ez a lelet most elég rémesen néz ki. Nagyon nem erre számítottunk. Ez a rohadt rák szanaszét ment a testedben. Azt hittük, hogy a kemoterápia meg a sugár meg az étrend meg a sztóma, szóval, hogy ezek majd együtt megfordítanak mindent. Szépen megszoktad a sztómát, pedig mennyire féltél az elején. Aztán nézd, milyen ügyesen mindent meg tudsz vele csinálni. És igen, az onkológus tényleg azt mondta, hogy annyira gyenge vagy, hogy nem lehet folytatni a kemót. Te is ezt mondtad neki, és így is van. Sokat alszol, inkább csak fekszel, és elég döcögős már minden nap.

Mami, nem maradhatsz egyedül. Velünk kellene jönnöd, hátha nálunk megerősödsz! Mert tudod, ha nem erősödsz meg, akkor esély sincs a kemóra, anélkül pedig még tovább fogsz gyengülni, mert ez a rohadt rák ez már csak ilyen.

Drága vagy, Mami, de tényleg nem leszel a terhünkre. Hidd el, nekünk nem az a jó, ha nem vagy velünk, amikor ekkora a baj, nekünk az a teher, ha egész nap dolgozunk, és közben nem tudjuk, mi is van veled. Nem akarjuk, hogy egyszer csak az legyen a hír, hogy kórházba kerültél. Te sem akarsz kórházba kerülni! Oda te csak szülni jártál, meg most egy kicsit sztómázgatni. Nem kell ez most neked.

Na látod, ilyen a szobád. Éppen üres volt, tudod jól, a lányok most is külföldön vannak, mostanában nem jönnek haza. Ha meg majd hazajönnek, bemennek a régi szobájukba. Ők is nagyon örülnek, ha nálunk lehetsz! Nem, tényleg soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer ide kell költöznöd, mert ismertünk annyira, hogy te soha nem leszel elesett. Ahogy Papa a világ legerősebb embere volt, úgy voltál te a legstabilabb nekünk. De most más a helyzet, most nekünk kell téged ápolnunk. Hidd el, hogy itt még nagyobb biztonságban leszel, mint a nyugdíjas otthonban, a kis garzonodban. Itt van ez a drága falusi doktornő, ő szívesen segít majd mindenben, megvizsgál, receptet ír, beutal, ha kell. Ugye, milyen kedves? Na látod, milyen jó itt!

Nagyon jó, hogy itt vagy. Már nem állunk rá mindennap a mérlegre, mert ahelyett, hogy azt mutatná, elkezdtél hízni, egyre kisebb számok vannak rajta. Lehet, hogy ki fogjuk dobni ezt a vackot! Csak egyél rendesen. Értem én, hogy már utálod ezt a tápszert, pedig ez a vaníliás volt az egyetlen íz, amit le tudtál nyelni. Felütjük egy kis kávéval, hátha annyira rémes lesz a keverék, hogy észre sem veszed, hogy lenyelted.

Itt vagyunk veled, egész nap és egész éjjel. Váltogatjuk egymást. Ne félj, minden családtagod olyan, hogy tudja, mi a fontos. És mindenkinek a munkahelyén megértették, hogy most van, ami fontosabb, mint hogy ott legyen a testünk minden pillanatban.

Ezért váltjuk egymást, mert persze nekünk is rendszeresen be kell mennünk, és nekünk is jó, hogy tudunk azért dolgozni is, meg hát melletted is lehet dolgozni itthonról, olyan sokat alszol már.

Igen, Mami, az éjszakák egyre nehezebbek, mert sokszor elindulsz, mert pisilni kell, és 80 éve azt gyakorlod, hogy ilyenkor ki kell menni. De csak támolyogsz, jártányi erőd sincs, mi pedig ugrunk, óránként, ha kell, hogy nehogy eless.

Lehet, hogy lassan pelenka is kell majd. Ne aggódj, elég jól megtanultunk pelenkázni. És nem kell szégyellned magad, én sem szégyelltem magam annak idején, mikor te pelenkáztál engem. Ilyen ez az élet, a bepisilés egy ilyen fura zárójelbe teszi az egészet.

Igen, itt van az oxigénpalack is, felírta a tüdőgondozó, amikor meglátta, hogy mi van a mellkasodban. Nem kérdezett sokat, csak azt, hogy tudom-e, hogy miben vagyunk. És hát tudom, hogy a fenébe ne tudnám. Szóval itt áll a palack, amit annyira utálsz, mert ezt csak beteg és öreg embereknek szokták az ágya mellé tenni. De most neked is van egy, hátha segít. Próbáljuk ki, csak pár percre! Látod, milyen klassz! Azonnal látszik a pulzoximéteren, hogy sokkal több az oxigén a véredben! Na ugye! Van ebben valami jó is! Csak rá ne szokjon itt mindenki a családból, megannyi Michael Jackson a nap végére.

Már alig használod a telefont, pedig pár hete még a generációs szakadékokról beszélgettünk, mert annyi podcastban hallhattad ezeket. Meg a Szentesit a Fábián Tomival. Ugye, milyen jó volt az is! Hogy küzd az a nő, micsoda beszélgetés volt, ugye?

Már nem tudsz olvasni semmit. Olvassak neked valamit? János vitézt, vagy Arany-verseket, mit szeretnél? Ja, hogy inkább Bödőcsöt hallgatnál? Igen, Mami, ő tényleg egy zseni. Nem, nem tudom, hogy csinálja, utánozhatatlan. Nyuszimotor! Egy szóban benne van minden, amit az életről tudni kell, és amin csak röhögni lehet. Milyen jól választottál!

Mami, nagyon jó, hogy ma nem hánytál, de hát nem is ettél semmit. Kérlek, próbálj meg, legalább egy falatot! A doktornő is azt mondta, hogy így nagyon nem tud segíteni. De hát azt is mondta, hogy annál többet, amit most itt kapsz, nem kaphatnál. Nagy szerencse, hogy nincsenek nagy fájdalmaid, de ez a zihálás mutatja, hogy egyre nehezebben kapsz levegőt. Látod, milyen jó az oxigén! 

Olyan jó nekünk, hogy tudunk simogatni, hogy még te is simogatod a kezünket! Ugye jó neked is, hogy itt vagyunk melletted? Mert nekünk ez egy ajándék! Hidd el, csoda klassz, hogy etethettünk, itathattunk, totyoghattunk melletted!

Mami, ez már nem nagyon megy. Úgy néz ki, hogy már nem érvényes a nyugdíjas bérleted ebben az életben, csak azt nem látjuk, hogy mikor jön a kalauz. Már nem tudsz beszélni, ez egészen drámai. Látszik, hogy nagyon nem vagy jól, de hát mitől lennél jól? Folyton kitakarózol, forgolódsz, fészkelődsz, ahogy szoktad mondani. Csak most már nem tudod mondani.

Dehogy bánjuk, életünk legjobb döntése volt, hogy magunkhoz vettünk!

Nem, már nem félünk a haláltól. Látjuk, hogy milyen nagy csoda az élet! Hogy az, amit olyan magától értetődőnek veszünk, hogy enni tudunk, hogy van pulzusunk, hogy járni tudunk, beszélni, örülni, szeretni, hogy ez mind-mind egészen elképesztő. Ahogy napról napra tűnik el mindez, az torokszorító, de az élet rendje. És milyen szerencsés, aki otthon, szelíden születhet meg, és milyen szerencsés, aki otthon, szelíden halhat meg!

Mami, ez most már nagyon közel van. Már nem tudod mozgatni a karodat, a lábadat, már csak a levegőt veszed. És lassan a zihálás is csendesedik. Már alig pihegsz. Aztán egészen lelassul a légzés, és egyszer csak megáll az idő, kimerevedik a pillanat. Amit már te is vártál. Mi az ágyad mellett ülve fogjuk egymás kezét, és szorítunk neked, hogy szép legyen az utad. Már nem teszel semmit. Már elköltöztél. Már csak ott vagy, ahol eddig is ott voltál: a lelkünkben. De most már csak ott vagy, legbelül.

És lám, azóta ott élsz tovább. Könnyedén, puhán, fájdalom nélkül, végtelen örömet adva minden pillanatnak, amikor eszünkbe jutsz. Persze néha sírunk. De hidd el, ha már ezt adta a sors, akkor ez volt mindenkinek a legjobb. 

És képzeld, ma megint tudtam nevetni. A temetkezési vállalat nagyon kedves ügyintézőjétől búcsúztam, de nem jött a számra az, hogy: viszontlátásra! Ő látta végtelen zavaromat, rám mosolygott, és csak ennyit mondott: „Minket senki nem akar viszontlátni. Ezért mi úgy köszönünk el: Minden jót!”

Ég áldjon, drága Mama! Köszönök neked minden jót!

WMN szerkesztőség