Az önmagában még nem gyermekvédelem, hogy nem bántjuk őket

–

Kit érdekelnek a gyerekek?

A bicskei ügy egyértelműen rávilágított: strukturális változásokra lenne szükség.

„Ha valódi súlya lenne a hazai gyerekvédelemnek, akkor ez nem történhetett volna meg”,

mondta Szilvási Léna, majd hozzátette, mélységesen megdöbbenti az a közöny, amit az állam és a döntéshozók tanúsítanak a gyerekek ügye iránt. Holott érdemben kellene beszélni arról, mit jelent ma Magyarországon gyereknek lenni.

„Mindenki volt gyerek, de nem mindenkinek volt azonos gyerekkora, és nem feltétlenül találkoztak hasonló problémákkal” – jegyezte meg Pető Attila (ő az az első férfi Magyarországon, aki arccal és névvel vállalta, hogy gyerekkorában egy pap több évig zaklatta).

Gyurkó Szilvia elmondta, számára igazán felemelő érzés volt látni, hogy a bicskei ügy kapcsán milyen sokan kezdtek el foglalkozni ezzel a témával. Ebből azt érezhette, hogy igenis van értelme a munkájuknak, és azt is jó volt megtapasztalni, hogy nem lehet mindent büntetlenül megúszni – ezzel kapcsolatban a társadalom részéről is nagyon erős elvárás fogalmazódik meg. Ezzel együtt a szakértők egyetértenek abban, hogy innentől nem a médiában kellene megtárgyalni a folytatást, ezek az ügyek ugyanis szakmai vitákat igényelnek. „Van a narratíváknak, érzéseknek helye az utcán, de a legfontosabb kérdés most az, hogy szakmailag mi lesz a következő lépés” – mondta Gyurkó Szilvia, aki úgy érzi, megint csak maszatolás folyik az ügyben, abból pedig nem lesz változás, és ez végtelenül szomorú.

Immoralitás mindenütt

Szilvási Lénát az is elkeseríti, hogy miközben a felső vezetésben keresztény értékekről, a hit fontosságáról papolnak, mély morális válságban van az ország.

„Moralitás nélkül azonban nincs fejlődés, változás, nincs értelme semminek.”

Pető Attila károsnak tartja azt is, hogy túl sok szó esik K. Endréről, miközben inkább arra kellene koncentrálni, hogy hogyan lehetne elkerülni a hasonló eseteket a jövőben. Ennek kapcsán elmondta, úgy látja, az utóbbi időben jó pár pozitív elmozdulás történt katolikus körökben is, a szemináriumokba beépítettek olyan képzéseket, amik kifejezetten gyerekbántalmazásokkal foglalkoznak, az áldozatok kapnak pszichológiai támogatást, de bejelentőrendszert is kialakítottak, ahol az ügyeket egy független bizottság vizsgálja ki. Azt viszont problémásnak tartja, hogy nem transzparensek ezek a bizottságok, nem lehet tudni, hogy kik vannak benne. „Sok tennivaló maradt még, az igaz, de vannak pozitív változások” – hangsúlyozta. 

„Nem túl kevés ez, túl későn? 

Kimondható, hogy Magyarországon vészhelyzet van? – kérdezte a moderátor, Békés Gáspár, a CEU Bibó István Szabadegyetem vitasorozatának koordinátora, mire Szilvási Léna megosztotta letaglózó véleményét, miszerint: „Ez a rendszer már rég összedőlt.” Gyurkó Szilvia sem sokkal derűlátóbb. „Ki lehet mondani, hogy a magyar gyerekvédelmi rendszer egyszerűen nem létezik.”

A szakemberek szörnyű helyzetben kénytelenek működni, olyan hiányok vannak a rendszerben, hogy képtelenek a jogszabályok által előírt dolgokat teljesíteni, még úgy is, hogy a többszörösét látják el azoknak a feladatoknak, mint amit kellene. Ezért a döntések sem szakmai szempontok alapján születnek sokszor, hanem a lehetőségek alapján. A szakemberek pedig abban a kényszerhelyzetben vergődnek, hogy gyakran két rossz döntés között kell választaniuk. Felhozták példának azt a jelenleg hatályban lévő, ám sokszor abszolút megvalósíthatatlan jogszabályt is, miszerint a gyerekeknek 12 éves korig családokban kell nevelkedniük kiemelés után is. Ám ez már vagy tíz éve nem működik, ugyanis nincs annyi nevelőszülő Magyarországon, mint amennyire a gyerekeknek szükségük lenne.

„1997 óta egy folyamatosan deficitesen működő rendszerhez próbálnak alkalmazkodni a szakemberek”

– árulja el Gyurkó Szilvia, aki nagyon fontosnak tartja kiemelni: a gyerekvédelemben dolgozó szakemberek között igazi hősök is vannak, akik ezt a rettentő rosszul működő rendszert cipelik nap mint nap a vállukon. „Ezért mi végtelenül hálásak vagyunk, nagyon köszönjük. A lehetetlenséggel határos módon dolgoznak.” 

Leépülés évtizedek óta

De ebben sajnos semmi új nincsen, és nem azért nem született eddig változás, mert ne tudnák egészen pontosan, hogy mit kellene csinálni, és ez nagyon megrendítő. „A gyereknek nem jogszabályokra van szüksége, hanem hogy működjön a gyerekvédelmi rendszer. Hogy ne a túlélés legyen a cél. Az önmagában nem elég, hogy nem bántjuk őket. Arra az útra kellene rásegíteni a gyerekeket, ami a legjobban támogatja őket 18 éves korukig, és amihez egyébként minden egyes gyereknek joga van” – mondja Gyurkó Szilvia. Vagyis… joga lenne, ha működne még Magyarországon a gyerekvédelmi rendszer.

Szilvási Léna elmondta, a rendszerváltás óta a társadalmi egyenlőtlenségek felerősödtek, és nem a gyerekek kerültek középpontba, de arra sem lát semmiféle szándékot jelen pillanatban, hogy ez változzon. „Lassú és konstans leépülés van évtizedek óta a gyerekvédelemben, amit részben a politikai akarat hiánya okoz. És ez nem pénz kérdése.”

Kenderes Lilla szerint nagyon toxikus az a közkedvelt felfogás is, miszerint, „ha mi kibírtuk annak idején, akkor a mai fiataloknak is ki kell bírniuk”. Csakhogy ők nem „kibírni” akarják az életet.

„Ha csak kibírni lehet, akkor azon változtatni kell.”

Pető Attila olyan nyugati példákat hozott fel, ahol akár hetven évre visszamenőleg is megnézik, mi az, amit rosszul csináltak. Szerinte a múlttal való szembenézés is hiányzik itthonról. Ezzel kapcsolatban Szilvási Léna is kiemelte, a szembenézés mennyire fontos lenne, csakúgy, mint a bocsánatkérés is minden fél számára. Elárulta, az SOS Gyermekfaluban is voltak olyan múltbeli esetek, bántalmazásos ügyek, amikért akkor is felelősséget érez, ha abban az időben ő még nem is dolgozott ott.

„Szembe kell nézni, és bocsánatot kell kérni. Nálunk 10 év volt, amíg mindenki megértette, hogy a személyes bocsánatkérésnek mi a lényege, és mekkora a súlya.” Ez egy lassan épülő folyamat, és amíg ez nem történik meg, addig nem lesz változás. Szerinte a magyar közigazgatás tudatlan, és nem képes fejlődni. „Születtek ugyan jó törvények az elmúlt években, ám csak lógnak a levegőben, mert a felelősséggel nem nézett senki szembe, nem hajlandók tanulni a hibákból.” A sajtó foglalkozik ugyan vele (bár gyakran csak bulvárszinten), aztán elül az ügyek felkavarta por, és mindenki megfeledkezik róluk anélkül, hogy bármi megváltozott volna. 

Mi lehetne a megoldás?

Gyurkó Szilvia szerint alapjaiban kellene átgondolni a gyerekvédelem struktúráját. Sokan abból indulnak ki, hogy ez egyedül az állam feladata (azt viszont látjuk, hogy milyen rosszul teljesít ebben), ezért a közösségi gyerekvédelem kiemelten fontos. Legyenek ott a családok, a mikroközösségek, a szomszédok, a pedagógusok a gyerekek védelmében.

Meg kellene tanulnia mindenkinek, aki gyerekekkel foglalkozik, hogyan lehet érzéssel, empátiával odafordulni a bántalmazott gyerekekhez.

Az is elengedhetetlen lenne, hogy minden olyan intézménynek legyen gyerekvédelmi irányelve, ami gyerekekkel foglalkozik a szakköröktől az iskolákon át a gólyatáborig. És ezeket az alapelveket ismerje meg minden résztvevő. Legyen preventív a szemlélet, ne utólag kelljen tüzet oltani, hanem tegyünk meg mindent azért, hogy senki ne bánthassa a gyerekeket.

Pető Attila szerint ehhez képest most ott tartunk, hogy a legtöbben nem mernek szólni, ha a szomszédjukban bántanak egy gyereket. Kenderes Lilla ezzel egyetért: szerinte olyan mélységes társadalmi apátiában élünk, hogy kevés dolog lépi át egyáltalán az emberek ingerküszöbét, és nincs felelősségvállalás. Ezért kér arra mindenkit, hogy járjon nyitott szemmel és füllel, legyen vele tisztában, mi folyik a környezetében.

Töröld el a vakfoltjaidat!

Szilvási Léna ennél is tovább ment: nem elég azt tudni, hogy mi folyik a közvetlen környékünkön. Óriási hibának gondolja, hogy nem érintkeznek a különböző társadalmi csoportok egymással, ami aztán hatalmas tudáshiányba torkollik. Igenis, lépjen mindenki ki a komfortzónájából, és tegye bele magát olyan helyzetekbe, amiben vakfoltjai vannak – mondja. Menjen el egy gyerekotthonba, látogasson el Borsodba, beszéljen olyanokkal, akik abúzus áldozatai voltak.

Az is végtelenül elkeserítő, hogy ma Magyarországon egy újszülött lehetőségeit alapvetően meghatározza, hogy mi az irányítószáma, ezen is múlik, hogy milyen hozzáférése lesz az oktatáshoz, egészségügyhöz, vagy mennyire lesz képes a véleménynyilvánításra.

Egy olyan országban, amelyben nem járnak mindenkinek ugyanazok a lehetőségek, ott sürgősen változtatni kell.

Pető Attila, aki elsőként állt ki névvel, arccal a nyilvánosság elé a maga abúzustörténetével, azt is elmondja, mennyire fontos, hogy megszólaljanak az áldozatok, hiszen ezzel erőt adnak másoknak is. Őszintén reméli, hogy a sok kicsivel át lehet majd törni a falat. A társadalom a bicskei ügyre egy tüntetéssel reagált, ami nem oldott meg semmit, de a szándék legalább már ott van. A döntés, a változtatás lehetősége azonban a parlament kezében van. „Az ellenzéki pártokat meg tudják kerülni, de az áldozatokat nem” – teszi hozzá.

A jövő a gyerekekre épül

Ha a közgazdaság nyelvére akarnánk lefordítani a kérdést, magyarázza Gyurkó Szilvia, akkor ez így hangzik: minél kisebbek a gyerekek, annál jobban megéri rájuk pénzt költeni. Ehhez képest rengeteg adat van arról, mondja Szilvási Léna, hogy a magyar gyerekeknek milyen rossz az egészségi állapotuk. Már a hároméveseknek is rosszak a fogaik, és nincs megfelelő fogorvosi ellátás, sok fiatal el vannak hízva, rossz a mozgáskultúrájuk is. Pedig a társadalom hatékonysága és a jövő a gyerekekre épül.

„Miért nem divat a gyerekek elkeserítő helyzetéről beszélni? Diplomás, olvasott emberek miért nem szólalnak fel, miért nem kiabálnak?” 

– kérdezi. Ezeket a problémákat igenis számon kell kérni a felelősökön. A közügyeink szerves része a gyerekvédelem. Így a közös ügyünk az is, hogy a Magyarországon élő egymillió-hatszázezer gyerek milyen körülmények között él. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / mrs

Fiala Borcsa