„Utasítások vannak, megfélemlítés, zsarolás, besúgói rendszer” – Jocó bácsi körképe a közoktatásról

–

Nem tudjuk, mi az igazság

A felelősök (vagyis inkább felelőtlenek) mindent megtesznek azért, hogy lehetőleg ne derüljenek ki az igazi adatok, de akik a valóságban élnek, a saját bőrükön tapasztalhatják, hogy a helyzet már-már elviselhetetlen az iskolákban. A fővárosban ugyanúgy, mint vidéken.

Én személy szerint azt gondolom, hogy akár egyetlen ember felmondása is túl sok, ha azt egy értelmetlen törvény okozza,

hiszen sok diákot érint akár annak az egy pedagógusnak a távozása is. Nyilván nem reprezentatív ez a körkép, mégis úgy éreztem, hogy muszáj valamiképp tájékozódnom arról, mi a helyzet az iskolákban az őszi szünet után, ezért a közösségi médiában feltettem pár kérdést volt kollégáimnak. Nem én válogattam a személyeket, ők maguk jelentkeztek a vidéki és fővárosi intézményekből. Természetesen névtelenül, másként ugyanis nem nyilatkozhatnak.

Vidéki, városi kollégiumi pedagógus mondja:

„Az őszi szünet után nem változott a tantestület létszáma, de a tizenkét fős csapatból három fő hiányzik a tanév eleje óta. Ez jelentősen befolyásolja a mindennapokat, mert év eleje óta hatan helyettesítjük ezt a három női kollégát. A kollégiumban a lánycsoportokkal csak női nevelők lehetnek nappal és az éjszakai ügyeletekben is. Ez igencsak kimerít mindenkit testileg és lelkileg is.

Hetente kérdezzük, hogy mikor jönnek az új kollégák, de nem nagyon biztatnak minket, sőt a főnökök (mert nekünk nem vezetőink vannak) zaklatásként értelmezik ezeket a kérdéseket. »Talán decemberben, talán januárban.« Ilyen válaszokat kapunk. Kicsit sok a »talán«.

A tanáriban nagyon rossz a hangulat. Új főnökség van (még véletlenül sem szeretnék vezetőséget írni, mert főnök és vezető között hatalmas különbségek vannak), az igazgatóhelyettes például egy titkárnő, aki nem sokat tud egy kollégium működéséről, így szinte semmiben sem számíthatunk rá. Néz, mint Rozi a moziban, ha kérdezünk valamit, pillog kettőt, majd azt mondja: »Nem tudom.« Gyakorlatilag mi csináljuk az ő munkáját, sajnos zömében én, mert idén megválasztott a tantestület munkaközösség-vezetőnek.

Ezek a főnökök a régi rendszerben használt eszközöket alkalmazzák a pedagógusokkal szemben, például: besúgói rendszer kiépítése, megfigyelés minden szinten, az intézmény falain belül a demokratikus működés leépítése, nincs párbeszéd, utasítások vannak, szűk, sokszor teljesíthetetlen határidők, megfélemlítés, zsarolás – egyszóval aljas módszerek, amik a diákjainkat sem kímélik. Ez a legundorítóbb az egészben!

A diákok ezt a negatív hangulatot érzékelik, akkor is, ha nem beszélünk nekik erről. Próbálunk fenntartani egy normális hangulatot, de ez rengeteg energiánkat felemészti. Látják rajtunk a csalódottságot, az idegességet, a fokozatos kiégést, depressziót, és ez nincs rájuk jó hatással. Ők is kedvetlenebbek, szomorúbbak, én pedig irtó dühös vagyok, hogy ide jutottunk, és hogy felnőtt létemre nem tudok ez ellen mit tenni, hiába próbálkozom.

Van, aki mer kommunikálni a diákokkal erről, van, aki nem – és sajnos ez a többség.

Én speciel mindenről tájékoztatom őket, akkor is, ha ez a főnökség részéről meg van tiltva. Ez nálam elvi kérdés, mindig is így volt. A diákok partnerek ezekben a beszélgetésekben, jól átlátják a helyzetet, sokszor együtt ötletelünk, mit lehetne tenni. Aranyosak, kreatívak, hűségesek egyébként, kiállunk egymásért, sokat nevetünk, mert ezt máshogy nem is lehet kibírni, csak sok humorral, de kezdünk nagyon elfáradni. 

A szülők reakciói nagyon vegyesek. A többség nagyon is átlátja, mi történik, de vagy közönyös ez ügyben, vagy fél lépni, vagy elkötelezettje a hatalomnak, ezért huny szemet a lehetetlen állapotok felett. Vannak azonban aktív szülők is – egyikükkel pont e levél megírása előtt beszélgettem egy jót. Ők teljesen tisztában vannak a helyzettel, és tenni akarnak, segíteni akarnak, aktívak. Erőt merítünk egymásból. Sajnos az ilyen szuper szülők vannak kevesebben.”

Vidéki, városi gimnáziumi pedagógus írja:

„Az őszi szünet után egy kollégánk távozott, aki nem fogadta el az új jogviszonyt. (Egyébként a régi munkahelyemen is egy ember ment el.) Nálunk azért csak egy, mert a tanári kar hatvan-hetven százaléka egy-két-három éven belül nyugdíjba megy, azt mondták, hogy »erre a kis időre nekünk már mindegy«. Szintén többen vannak, akik pedig fiatalok, és Klebelsberg-ösztöndíjasok, abból van még nekik egy-egy évük.

Néhányan vagyunk úgy, mint például én, akik vállalkozást indítottak, és addig maradunk, amíg az el nem indul. Tehát nálunk egyelőre nincs nagy változás, de ez csak a vihar előtti csend, mert pár év múlva a tanári kar nagy része nyugdíjba megy, vagy elmegy, és nem lesz helyettük utánpótlás.

Az a kolléganőnk, aki felmondott, matematikaszakos volt, még nem találtak helyette mást (persze az is külön történet, hogy ő már szeptember elején bejelentette: menni fog, szeptember 14-én írásban be is adta a felmondását, ennek ellenére csak az őszi szünetben hirdették meg az állását), így azok helyettesítik, akik maradtak, illetve két nyugdíjas, 75 (!) éves tanár tartja néhány óráját, amíg nem találnak a helyére mást. (Egyelőre senki nem jelentkezett az állásra.)

Az egyik diák megkérdezte: »mi lesz, ha az egyik visszahívott nyugdíjas tanár meghal…« (!)

Sajnos más problémák is vannak nálunk, dolgozik velünk egy fizika–informatika szakos kolléga is, akinek nagyon nincs helye köztünk, mert szinte semmit nem tanít a diákoknak. Nagyon gáz, de nem küldik el, hisz nem találnak a helyére senkit. 

Így viszont elmondhatják, hogy »nem hiányzik tanár«. A gyerekek nagyon rosszul viselik a bizonytalanságot, de tudomásul vették a helyzetet.

A szülők örülnek neki, hogy itt legalább van elég tanár nagyjából, de látják, hogy akad olyan is, akinek nem igazán van helye köztünk. Ugyanazt érzem náluk, mint az országban mindenhol máshol: tudomásul veszik, hogy ez van, és nem nagyon foglalkoznak vele.”

Vidéki, városi általános iskolai pedagógus tapasztalatai:

„Változott nálunk a létszám, de »csak« ketten mentek el. A két távozó kollégát már most hiányoljuk. Szerves részét képezték a tantestületnek. Emlegetjük őket, jó szívvel gondolunk rájuk. 

Ezek a »csodálatos tanmenetek« most sem sérülnek jobban, mint eddig. Akik maradtunk, igyekszünk úgy helyettesíteni, hogy a srácok ne szenvedjenek hiányt. Belső átszervezéssel, illetve érkező kollégákkal nemsokára újra teljes létszámmal fogunk működni. Nálunk még nem vészes a helyzet.

Az alaphangulat a tanáriban… hm… összetartó… Próbálunk a szarból várat építeni. Minden tantestületben akad olyan, aki kívülálló, van, akinek így is jó, de azt mondom, hogy többségében egyetértünk a mostani kérdésekben. Egyelőre nincs széthúzás. A tanórai hangulat változatlan, bár az év közbeni tanítóváltást megérezték az érintett osztályok. Ha kérdeznek a gyerekek, márpedig kérdeznek, próbálunk életkori sajátosságnak megfelelő választ adni.

Hogy milyen visszajelzéseket kapunk tőlük? Szomorú, de érthető: ők tuti, hogy nem lennének most pedagógusok. 

A legtöbb szülőnél szerencsére támogató hozzáállást tapasztalok. Voltak, akikkel tüntetésen is találkoztunk. Na de mi sem mozdultunk meg igazán… Akkor miért tőlük várjuk el, hogy kiálljanak értünk, miközben mi magunk sem állunk ki magunkért?

Vacak helyzet a mostani, és valószínűleg még vacakabb lesz. Ilyenkor kicsit a jövőbe néznék. Hogy mi lesz öt–hét év múlva? Nem tudom, mitévők legyünk. Hogy lesz ez jobb? Tartsunk ki? Megépítjük azt a várat, vagy még most hagyjuk el a süllyedő hajót? Meglátjuk.”

Vidéki, falusi tagintézmény-vezető visszajelzése:

„Nálunk pici a közösség, nem ment el (nem mert elmenni) senki. Én kitöltöttem a lemondónyilatkozatot, de a szakszervezeti jogász még egy kis türelemre intett. Ketten vagyunk PSZ-tagok, mindketten adtunk be béralkura igényt, visszajött, ami visszajött, a jogász januárban új próbát javasolt. A kollégák fásultak, nem akarnak részt venni semmilyen megmozdulásban, hiába, hogy vezetőként erre ösztönözném őket. A szülők többsége a kisebbséghez tartozik. Fontosnak tartják, hogy a gyerekek járjanak iskolába, de semmit nem tesznek hozzá a mi munkánkhoz.

Elszomorító, nem véletlenül mennék el, ha rászánnám magam, akár külföldre is szobalánynak a három diplomámmal.”

Fővárosi, gimnáziumi pedagógus válasza:

„Nálunk nincs változás, minden szakos hiányt szakossal töltöttek fel, férfiak is jöttek, ami fura. Ami még furább, hogy maradtak is…

Most az új szabályozások miatt (a részmunkaidőt nem a 24-hez, hanem a heti 40 órához számolják… vagy mi) pár idősebb kolléga fizetése mégis csökkent, ami nyilván morgolódást okozott. Kár lenne értük, mert zömében hiányszakosak, nem kicsit borulna a minden, ha kilépnének. Szóval drukkolunk, hogy mindenki maradjon.”

Fővárosi, szakképzési intézmény pedagógusa írja:

„Nincs változás az iskolánkban, minden pedagógus maradt. Nálunk a túlórát kifizetik, az eseti helyettesítést nem. Mi inkább a diákokkal és a szülőkkel küzdünk sokat. A legfőbb probléma az intézményünkben a vezetőség teljes inkompetenciája, gonoszsága. Elég annyit elmondani, hogy átlagosan háromhavonta új iskolatitkárunk van, mert felmondanak, elmennek, nem bírják.” 

Vidéki, városi általános iskolai pedagógus mondja:

„Az őszi szünet után nálunk nem változott a helyzet. Akiknél a státusztörvény az utolsó csepp volt a pohárban a pálya elhagyására, azok már nem is kezdték el a tanévet. Így viszont az évkezdés volt nagyon nehéz. A környező iskolákban ugyanakkor nagyon sokan álltak föl, és ez komoly gondot jelent a napi munkában. Rengeteg a nyugdíjas kolléga.

A tanáriban elkeseredettek a kollégák, a tanórákon mindenki teszi a dolgát, de már senki nem hisz abban igazán, hogy jobb lesz a helyzet. Érződik egy nagyon erős reménytelenség. Hiányzik a korábbi évek minimális optimizmusa. Ez azért az általános hangulatra is rányomja a bélyegét.

Nincs tanulmányi verseny, nincs tehetséggondozás és nincs fejlesztés.

 A gyerekek is türelmetlenek, fásultak, mert sok helyettesített órájuk van, gyakran csak gyerekfelügyelet zajlik tanítás helyett, ami számukra is unalmas.

Most már a szülők is látják a helyzetet. A Krétából nem mindig derül ki a valóság, hiszen a bármilyen helyettesítést szakszerű helyettesítésként adminisztráljuk: ha a portás volt velük, akkor is egy szaktanár írja alá. Azok a szülők türelmetlenek, akiknek a gyereke felvételizik és érettségizik.” 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher

Balatoni József