Miklya Luzsányi Mónika: Rabszolga-e a pedagógus?

–

A focin kívül talán a gyereknevelés az, amihez Magyarországon mindenki ért

Ha van gyereke, azért, ha nincs, akkor meg még inkább tudja a tutit. Kisgyerekes anyaként ezt számtalanszor átéltem, elég volt csak sétálni vinni a kicsiket, máris jöttek a beszólások, hogy miért nincs rajtuk sapka/miért van rajtuk sapka, miért tologatok ekkora gyereket babakocsiban, vagy miért engedem szabadon „rohangálni” a nagyobbakat, ahelyett, hogy szépen libasorban vonulnák, és egyébként is, minek van ennyi gyerekem, ha nem tudom őket megnevelni?

Nagyon hasonló a helyzet a pedagógusokkal is: a tanításhoz Magyarországon mindenki ért. Erre jócskán rátett a Covid is. Egyik napról a másikra át kellett, hogy álljanak az iskolák a távoktatásra, ami látensen azt kommunikálta, hogy nincs is szükség pedagógusokra, a gyerek magától, vagy némi segítséggel meg tudja tanulni a tananyagot. Hogy ez mennyire nem igaz, azt mindenki a saját bőrén tapasztalta meg. 

Hogy milyen a jó pedagógus, arról is mindenkinek megvan a maga véleménye. Ám abba bele sem gondolunk, hogy ez a kép sokszor köszönőviszonyban sincs a mai magyar valósággal: mert rég lejárt, jobbára múlt századi sztereotípiák alapján ítéljük meg (esetleg: ítéljük el) a pedagógust.

A sztereotípiákkal az a baj, hogy csak a felszínt érintik: bizonyos sajátosságokra, elemekre erősen ráfókuszálnak, ezzel torz képet alakítanak ki, rossz beidegződéseket mozgósítanak. A pedagógusokkal kapcsolatban van jó néhány olyan sztereotípia, amelyen már rég túl kellett volna lépni, ám úgy berögzültek, hogy sajnos még ma is meghatározzák a pedagógusokkal kapcsolatos közgondolkodást. Ezekre a sztereotípiákra erősen épít a státusztörvény, egy olyan helyzetbe (státuszba) betonozva be mind az egész pedagógus szakmát, mind az egyént, amely jócskán idejétmúlt, és mint ilyen, teljesen szakmaiatlan.

A pedagógus rabszolga

Persze ezt nem szó szerint értjük, de a közgondolkodást jócskán meghatározza az az információ, hogy az ókori görög pedagogosz (akinek a nevéből a pedagógus szó ered), rabszolga volt, igaz, a feladata nem egyezett meg a mai pedagógusokéval. A pedagogosz ugyanis csak az iskolába kísérte el a gyerekeket, a valódi oktatói, nevelői munkát nem ő végezte. A görög paidagogosz szó (παιδαγωγός) konkrétan utal a rabszolga feladatára, ugyanis a „gyerek” szó birtokos alakjából és a „vezető” szóból adódik össze, tehát a jelentése: a gyerekek vezetője, kísérője.  

Mégis a pedagógus „rabszolgaléte” – természetesen csak átvitt értelemben – a mai napig megmaradt, és a státusztörvényben, még inkább a tervezetében is visszaköszönt. A rabszolga ugyanis az a személy, akinek nincs önrendelkezési joga, azt teszi, amire a gazdája utasítja, és nem rendelkezik a saját magánéletével sem, abba is beleszólhat az ura. 

Minderre jól rímel, hogy a pedagógusok egyik legnagyobb félelme a státusztörvénnyel kapcsolatban éppen az önrendelkezési jog elvesztése, szakmai-, és bizonyos értelemben magánéleti szinten is.

A nyolcvanas-kilencvenes évek nyitása után a pedagógusok egyre inkább elveszítették a módszertani szabadságukat

Szépen lassan beszűkült a szabadon választható módszerek és tankönyvek skálája, és kialakult egy olyan helyzet, hogy mostanra gyakorlatilag csak a tankönyvlistán szereplő könyvekből lehet tanítani. Bár léteznek alternatív tankönyvek és módszerek, de azok nagyrészt nem tartoznak bele az ingyenesen rendelhető segédanyagok körébe. Kevés az olyan iskola és szülői gárda, ahol kemény tízezreket tudna minden egyes szülő kifizetni évente a gyerekek tankönyveire. Az önrendelkezési jog korlátozásáról a későbbiekben is írok még. 

A törvénytervezet szerint a pedagógusok naponta akár 12 órára is kötelezhetők lettek volna úgy, hogy a heti munkaidő 32 óráról 48 órára emelkedik. Laikusként erre legyinthetnénk, hogy másutt is heti 40 óra a kötelező munkaidő, és végül is a 48 óra nem sokkal több (De az! Egy teljes munkanap.)

A pedagógus munkaideje felét kötetlen időbeosztásban kell(ene), hogy végezze. Ez az az idő, amikor az óráira készül, dolgozatokat javít, keresi a megfelelő módszertani segédanyagokat, ne adj' isten, utánaolvas a tanítandó anyagnak, szakmailag képezi magát, egyszóval olyan szellemi munkát végez, ami ahhoz kell, hogy magas szinten tudja az óráit megtartani. 

Klasszikus felállásban a pedagógus ahány órát tanít, ugyanannyit készül is (és ez valóban így van, ha becsülettel végzi a munkáját). Tehát ahhoz, hogy minőségi oktatásban részesülhessen a gyerek, a tanárnak napi négy-öt órát lenne szabad maximálisan tanítania. Az OECD javaslata is ez a tagországai számára. (Az Organisation for Economic Co-operation and Development egy nemzetközi gazdasági szervezet, amelynek 1996 óta hazánk is a tagja, nevét talán leginkább a PISA-tesztek kapcsán ismerhetjük.) 

Végül is – vélhetően a pedagógus tiltakozások hatására – a heti kötelező óraszámot az OECD javaslatának megfelelően, heti 22-26 órában szabták meg a törvényben, ám a heti munkaidőt nem maximalizálták, így az akár több is lehet 48 óránál. És akkor valójában megint csak ugyanott vagyunk: egy pedagógus akár két ember munkáját is köteles elvégezni, ha utasítást kap rá. 

Meg is érkeztünk a parancsuralmi rendszerhez, aminek most csak egy részéről, a „vezényelhetőségről” beszélek

Jelen helyzetben a pedagógusokat akár 90 napra is átvezényelhetik egy másik iskolába, és csak tiltakozások eredményeként vették bele a törvénybe, hogy a vezényleti hely azonos vármegyében kell, hogy legyen, és az oda-vissza út nem lehet több három óránál (!). Magyarán, a pedagógus kötelezhető arra, hogy napi három órát ingázzon, ami természetesen nem számít bele a munkaidejébe, és valószínűleg saját zsebből kell fizetnie az útiköltséget. 

Egy ilyen elvezénylés igencsak beleszól a családok hétköznapjaiba, ám a magánélethez, a gondolat-, és szólásszabadsághoz való jogot a törvény(tervezet) sokkal mélyebben is megsérti, amiről majd később szólok. 

A pedagógus „hitből” tanít

Nemrégiben, szülői körben hallottam egy megjegyzést, hogy „az igazi pedagógus hitből tanít és nem pénzért”.

Alapvetően a hivatás és a munka közötti különbségre utalt a szülő, ami minden szakmánál megjelenik. Mindegy, hogy valaki orvos, kőműves vagy pincér, végezheti a munkáját belülről fakadó lelkesedéssel, úgymond hittel, és végezheti egyszerű pénzkeresetként. Az is nyilvánvaló, hogy alapvetően olyan orvos/kőműves/pincér szolgáltatásait szeretjük igénybe venni, aki nemcsak a pénzért dolgozik, hanem hivatásának érzi a feladatát. Ám a dolog nem kizárólagos, mert lehet valaki jó szakember attól, hogy első sorban pénzkeresetként tekint a munkájára. 

Mondjuk, a mai pedagógusbérek mellett eleve nehéz elképzelni, hogy bárki is a meggazdagodás reményében választja ezt a szakmát. Ám a sztereotípia valójában nem a meggazdagodásról szól, hanem arról a látens elvárásról, hogy a pedagógust ne érdekelje az, mennyit keres, hanem kizárólag a munkájának éljen. Ez a ma már teljesen idejét múlt gondolkodás a XX. század első felének pedagógusmodelljét idézi, amikor a néptanítói szerep általános volt.

Klebelsberg Kunó politikai pályafutását, pedagógiai gondolkodását sokféleképpen meg lehet ítélni, ám az bizonyos, hogy az ő oktatásügyi reformja kellett ahhoz, hogy a XX. század elején-közepén Magyarország elkezdjen kilábalni az analfabetizmusból, és széles néprétegek, közöttük a lányok is iskolába járhassanak. Klebelsberg nevéhez köthető ugyanis a népiskolai rendszer kiépítése: a tanyai körzetekben három-öt kilométeres körön belül lennie kellett egy elemi iskolának, ahova fiúk és lányok vegyesen járhattak. A tankötelezettség hattól-tizenkét éves korig terjedt, ami akkoriban Európában is ritkaságszámba ment.

Az úgynevezett néptanítók valóban az életüket tették fel arra, hogy a tanyasi, falusi gyerekeket megtanítsák írni-olvasni, hogy a tehetségeseket felkészítsék a későbbi városi iskolába való továbbtanulásra. Jó esetben mindenük az iskola volt, valóban nulla–huszonnégy órás szolgálattal, és maximális szakmai hittel, valamint… valós megélhetési lehetőséggel. 

Az első világháború és Trianon után, a nagy gazdasági világválság idején a tanítói állás nemcsak egy jól fizető munkakör volt, hanem ennél sokkal több. Valódi, kényelmes megélhetést biztosított a pedagógusnak, természetesen a kor viszonyainak megfelelően. 

Klebelsberg azzal kezdte az oktatáspolitika megreformálását, hogy egyrészt új, modern iskolákat építtetett, másodszor rendezte a pedagógusok fizetését, felemelte az értelmiségi átlagbér fölé. A néptanító munkabérét az állam állta, ám ezen túl egy háromszobás, teljesen korszerű szolgálati lakást is kapott, amiért nem kellett bérleti díjat fizetnie. A pedagógus létbiztonságát az is fokozta, hogy idős korára nyugdíjra is számíthatott, ami a korban ritkaságszámba ment. 

Az állami juttatásokon túl, a tanító jólétéért a lakóközösség felelt. Hasonlóan a falu orvosához, papjához, a tanítók státusza és tisztelete is kiemelt volt a falusi-, tanyasi közösségben. A lakók sajátjuknak érezték a tanítójukat, és szó szerint gondját viselték. Törvényileg is meg voltak határozva bizonyos juttatások, például a tanítói földek (mert az is volt) használata, vagy a tűzifa-ellátmány. Ám ha a falu szerette a tanítóját, akkor pluszban minden jóval ellátta, nem szűkölködött semmiben, a tojástól, tejtől kezdve a húsig mindent biztosított számára a szülői közösség. 

Tehát a néptanító valóban hitből tanított, minden idejét és energiáját a gyerekekre fordította (nyilván itt is voltak kivételek), és fordíthatta, mert a legnagyobb válságok idején sem kellett a megélhetése miatt aggódnia.

Amikor ugyanis a pedagógus azon agyal, hogy ki tudja-e fizetni a gázszámlát, akkor igencsak álságos dolog azt követelni, hogy fontosabb legyen számára a „hit”, mint a pénzkereset. 

Mert az köztudott, hogy a mai pedagógusbér szó szerint éhen halni se elég, hiszen még a lakhatási költségeket sem fedezi. Pedig az OECD javaslatai szerint akkor lesz motiváló a pedagógusi pálya, ha a magasan kvalifikált értelmiségiek bérének legalább 80 százalékát eléri a pedagógus illetménye (tehát a bér a különböző pótlékokkal kiegészítve). A 2025-re beígért 800 ezer forintos bér közelíti ezt a szintet, ám a kormány a béremelés kérdését áttolja az EU-ra: „ha kapunk pénzt Brüsszeltől, lesz béremelés, ha nem, akkor sajnáljuk, de nem”.

Ez az indoklás világosan megmutatja, hogy a kormány nem hajlandó saját erőből megoldani a pedagógusok siralmas bérhelyzetét, magyarán: nem tekinti saját problémájának a pedagógusok bérrendezését. Pedig ennek nagyon nem így kellene lennie, mert ha az első világháború után, a gazdasági világválság idején volt a magyar kormánynak pénze a pedagógusbérek rendezésére, akkor ma is kellene, hogy legyen.

Ugyanis Klebelsberg tisztán látta azt, amit a mai politikusok nem akarnak: a gyerekek jelentik a jövőt, a minőségi oktatás pedig a jövő gazdaságát és gazdagságát alapozza meg. 

Tehát jelenleg csak az ígéretek szintjén van szó lényeges béremelésről

Ám a pedagógusok bére immár teljesítménybér lesz, jelentsen ez bármit is. És éppen ez a „bármit is” a lényeg, mert a pedagógiában igen nehéz eldönteni, hogy mit jelent a „minőség”. A tanári pályán nem „eladható” piaci termékeket gyártunk. Az elsajátított tananyag is csak részben mérhető, ám a személyiségben végbement változások mérhetetlenek. Éppen ezért nagyon ingoványos ez a terület, ráadásul a megadott, választható indikátorok önmagukban is sokféleképpen érthetőek és értelmezhetőek. A helyzetet súlyosbítja, hogy sajnos nincs garancia arra, hogy valóban a szakmaiság döntsön. Így jogosan félnek a pedagógusok attól, hogy a béremelés szubjektív alapon fog megtörténni. 

Ilyen viszonyok között, nem meglepő, a jelen pillanatban a pedagóguspálya nem vonzó a fiatalok számára. (Többek között erről is írtam ITT) Így a pedagógusszakma elöregszik, és tény az, hogy néhány év múlva elképesztő tanárhiánnyal kell majd szembenéznünk. Mert bizony csak hitből és lelkesedésből nem lehet megélni. A pedagógus sohasem lesz milliárdos, de annyit jogosan elvár egy mai fiatal, hogyha elvégzi az egyetemet, és az életét felteszi a gyerekek nevelésére, akkor az állam egy élhető, értelmiségi életszínvonalat biztosítson számára a bérén és egyéb juttatásain keresztül. Amíg ez nem válik realitássá, addig bármilyen törvényeket hozhatunk, a pedagóguspálya csak párialét marad az értelmiségi foglalkozások körében, amit igen kevesen választanak majd. 

Az az elvárás, hogy a pedagógus pusztán hivatástudatból tanítson, azért is idejétmúlt, mert az ezredforduló környéktől a szülők is úgy tekintenek a pedagógusokra mint szolgáltatókra. Ez a fajta piaci szemlélet gyűrűzik be a státusztörvénybe is a minőségalapú bérezés által, ám csupán az elvárást fogalmazza meg, valódi hajlandóságot nem látunk a pedagógusbérek értékállóvá tételére. 

A pedagógus jó pártkatona

Az ötvenes-hatvanas években az ideológiai nevelés volt a legfontosabb az iskolákban, a szocialista emberfők, sőt, szocialista embertípus kiművelése jelentette a fő csapásvonalat. Ehhez természetesen olyan pedagógusok kellettek, akik (ha sokan látszatra is), de a kommunista párt nézeteit vallották, annak elkötelezett hívei voltak. Ebben az időszakban nem is igen lehetett pedagógus az, akinek nem volt párttagsági könyve, vagy ha mégsem lépett be a pártba, akkor ott keserítették meg az életét, ahol csak tudták. 

Az iskolákat államosították, a pedagógiai szabadság teljesen eltűnt, kizárólag állami tankönyvekből lehetett tanítani. A tanterv utasítás jellegű volt, amelynek betartását a tanfelügyelet ellenőrizte. Ők minősítették a tanárokat, és akár fegyelmi-, vagy egyéb büntető eljárást is kezdeményezhettek ellenük. 

A szocialista érában valódi szakszervezet sem működött, szakmai érdekképviseltre esély sem volt, a sztrájk, a tüntetés pedig bűncselekménynek számított. A besúgórendszer miatt még otthon vagy baráti körben is ügyelnie kellett a pedagógusnak arra, hogy mit mond, mert a „rendszerellenes beszéd” vagy a „lázítás” elég volt ahhoz, hogy elveszítse a szakmáját, vagy akár a diplomáját is bevonják.

Akármilyen fájdalmas is ezt kimondani, de a státusztörvény (tervezete) tartalmaz olyan elemeket, amelyek azokat az időket idézik meg, amikor csak az volt jó pedagógus, aki jó pártkatona volt, aki a regnáló kormánnyal azonos véleményen volt, aki nem „lázított”, nem sztrájkolt, nem tüntetett, hanem elfogadott mindent, amit a hatalmon lévők rákényszerítettek.

A sztrájkjogot természetesen nem lehet megvonni, ám a státusztörvény olyan helyzetet teremt, amiben igen nehéz ezt a jogot érvényesíteni, hiszen a tanítás valójában nem szünetelhet. Márpedig a tanár úgy sztrájkol, hogy szünetelteti a tanítást. Másrészt a tanárok számonkérhetők a munkabeszüntetés miatt, és akár retorziók is érhetik őket. A sávos bérezés pedig a tanárok szolidaritását hivatott szétrombolni, hiszen a „rosszul teljesítőktől” elvont bért kapják meg a „jól teljesítők”. Ha valamivel, akkor ezzel el lehet hinteni a gyűlölködés magját a tantestültben, főként, ha nem is a valós szakmai teljesítmény alapján, hanem más szubjektív szempontok (akár a politikai álláspont) szerint határozzák meg a vezetők a juttatásokat. 

Az iskolák szakmai munkáját és önrendelkezését, már rég a KLIK alá vonták, ám a státusztörvény bebetonozza azt az álláspontot, hogy az iskolák nem dönthetnek a „belügyeikről”, mint például az igazgatóválasztás, és a saját munkatervükről sem. Az igazgatóválasztást nem kell túlmagyarázni, valószínűleg mindenki számára érthető, miért problémás, ha egy tantestület nem maga választhatja meg a vezetőjét, hanem valakit a nyakára ültetnek. Az pedig, hogy a szakmai programról a fenntartó dönt, a nevelőtestület csak véleményezheti, nemcsak felháborító, hanem teljességgel szakmaiatlan is.

Normális esetben minden tantestület – a tantervi keretek között – maga alakíthatja ki a pedagógiai programját. Ugyanis minden iskola más, mások az erősségei, más a tanári gárdában lévő potenciál, mások a gyerekek, a szülői igények… és még sorolhatnám. Hogy ebben a pedagógiai helyzetben, mi a leghatékonyabb és legcélravezetőbb fejlesztési program, csak az tudja, és látja át igazán, aki nap mint nap benne van ebben a pedagógiai folyamatban. Kívülről meghatározni ezeket a célokat egyszerűen lehetetlen, még akkor is, ha egyébként jó szándékú a fenntartó. A szakmai felügyeletnek maximum véleményezési joga lehetne, amit vagy elfogad a tantestület, vagy nem. A státuszörvény szerint azonban megfordították a rendet: a fenntartó fogadja el a szakmai programot, a tantestület pedig maximum véleményezhet. 

A pedagógusok szólásszabadsága is erősen korlátozódik.  Az rendben van, hogy a tanár nem beszélhet a gyerekeknek a politikai álláspontjáról az iskolában, de az már nagyon nincs rendben, hogy számonkérhető azért is, ha magánemberként kritikát mer megfogalmazni az oktatáspolitikai helyzetről. Ha megteszi, csakúgy, mint az átkosban, fegyelmit kaphat, és hogy éljünk a piaci retorziókkal is, a fizetése 20 százalékát is megvonhatják.

Ez gyakorlatilag a pedagógusréteg társadalmi elnémítását jelenti erőszakos eszközökkel.

Nem beszélve arról, hogy a pedagógus most már törvényesen is megfigyelhető, és akár saját technikai eszközeit (laptop, mobiltelefon) is átvizsgálhatják. Hogy ezek a tervek bekerültek-e státusztörvénybe, a cikk írásának pillanatában (2023. 07. 04. 17 óra) még nincs pontos információm. Ám a törvényerőre emelkedéstől függetlenül, a tervezet tökéletesen rávilágít arra, minek szeretné látni a kormány a pedagógust: parancsuralom alatt élő, vezényelhető elemnek, ami gondolkodás nélkül „letanítja” azt az anyagot, amit a kezébe adnak. Az, hogy ez a pedagóguskép mennyire messzire áll a XXI. századi elvárásoktól, egy új cikk témája lenne.

Források: mek.oszk.hu, mek.oszk.hu, www.statusztorveny.hu, oecd-ilibrary.org

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ C.J. Burton

Miklya Luzsányi Mónika