Szabó Anna Eszter: Itt élned, halnod kell. De milyen áron? És még meddig?

–

Úgy lennék hazafi!

A játszótéren ültem a minap – hol máshol –, és épp csak néztem ki a fejemből. Aztán megláttam egy anyukát, vadul nyomkodta a telefonját, és közben sírt. Összeakadt a tekintetünk, és azonnal magyarázkodni kezdett. „Csak ez a státusztörvény… Megbeszéltük, hogy ha megszavazzák, költözünk innen. És nem akarok.” Mondanám, hogy először hallom ezt, de az utóbbi hetekben ez volt az egyik uralkodó beszédtéma, bárhová mentem. Az elmúlt hetekben nem egy kisírt szemű anyával beszélgettem, akik azon görcsölnek, hogy vajon a maradással, vagy a költözéssel követnek-e el nagyobb hibát. A gyomrom összerándul, a tenyerem izzadni kezd, ha erre gondolok. 

Istenem, én úgy lennék hazafi! Annyira szeretném büszkén kihúzni magam, ha bárhol kérdezik, honnan származom. Szeretném, ha a gyerekeimnek azt taníthatnám, hogy ez a legjobb hely a világon. 

Ha hátradőlhetnék, mondván, itt biztonságban érezhetem magam. Én szeretném, ha a gyerekek itt járnák ki az iskolát, és itt tanulnának tovább, már ha akarnak egyetemre, főiskolára menni. Tisztelem és nagyra tartom a hagyományőrzést, de ezt is átitatta már a politika, és odáig jutottunk, hogy a gyerekeimen még soha nem volt kokárda. Talán majd egyszer. A francba is, hogy itt tartunk! Ösztönből megtenném, amit a lehető legrosszabb módszerekkel akarnak kisajtolni: tanítanám a hagyományok tiszteletére, a történelem ismeretére a gyerekeket, csak épp nem úgy, hogy közben folyton ellenségeket képzelünk (és generálunk!) magunk köré mindenhol. 

Túl sok lett az ellenség 

Nem lehet már így élni. Nem lehet így levegőt kapni.

Ellenség a pedagógus, a diák, a szülő. Ellenség az LMBTQ-közösség, ellenség a nyugati, az északi és a keleti, kivéve, ha a politikai érdek mást kíván meg. Ellenség az újságíró és bárki, akinek véleménye van. 

Ellenség a nő, aki abortuszra megy, de a civil szervezet is, ami megfelelő szexuális felvilágosítással esetleg csökkenthetné a nem kívánt terhességek számát. Persze, lehetne örökbe fogadni is, de az egyedülálló nő, vagy aki az LMBTQ-közösség tagja, szóval a potenciális örökbefogadók egy része is mind-mind ellenséggé vált. 

Ellenség a művész, ha nem népviseletben énekli a Himnuszt a pártrendezvényeken, és a zenekar, ha beszól a hatalomnak.

Ellenség, aki nem akar gyereket, de az is, aki akar, de csak a diploma után. 

Az a szülő pedig igazi ősellenség, aki liberálisan gondolkodik, hiszen megfertőzi a jövő nemzedékét. 

Én is az ellenség táborát erősítem, tudom. 

Nyilván egy libsi femináci vagyok, aki hamarabb tanítja meg a bugyiszabályt a gyerekeknek, mint a Himnuszt. Előbb beszélgetek velük a rasszizmusról, mint Trianonról. Utóbbiról amúgy azt is át kellett rágnunk, hogy ezt a szót nem mondjuk ki hangosan a buszon. 

Nem akarok darázsfészekbe nyúlni idegenek között, gyerekekkel. Egyszerűen vannak témák, amelyekről jobb, ha csak szűk körben beszélgetünk. Persze, kinek mi számít ilyen témának. Már ezen is lemérhető, ellenségnek számít-e az ember.

Én például ellenség vagyok már azért is, mert nem szeretnék kettőnél több gyereket, de sebaj, ilyen libernyákokból úgysem kell több. 

Közben megállás nélkül dübörög a szülésre buzdító gépezet. Minél korábban, minél többet, de mindenképp szüljük tele rendes magyar gyerekekkel az országot, hogy legyen, aki majd finanszírozza a felső egy százalék életét, vagyis, bocsánat, a nyugdíjunkat. Csakis azt. 

Cinikus vagyok? Lehet. De inkább mérges vagyok. 

Mi már egyszer hazajöttünk

A síró anya a játszótéren, az ismerőseim, a barátaim, mind-mind, akiknél eddig szóba se jött a külföldre költözés, most vadul bújják az internetet, hogy mégis hova tovább. Az állami oktatási intézményekbe járó (vagy készülő) gyerekek szülei közül sokan azt élték meg, hogy az ovikezdésnél a Covid, most, az iskolába készülésnél pedig a státusztörvény rondít bele az amúgy alapból várakozással teli, izgalmas időszakba. 

Mi már egyszer kiköltöztünk. Úgy éreztük, fogy körülöttünk a levegő. Ez volt nyolc éve. Hat éve, hogy visszajöttünk. Nem bírtam tovább, hazahúzott a szívem. 

Mi már megtapasztaltuk, milyen kimenni csak azért, mert itthon nem volt bírható a közhangulat. Most viszont csak állunk kukán, mert nekünk már nem kínálja magát üdítő alternatívaként a külföldre költözés. És mégsem vehetjük le a napirendről. 

Mert oké, hogy egyszer már földbe állt ez a próbálkozásunk, de ha nem tudjuk itthon megteremteni a nyugodt, békés légkörben nevelkedést, a szabadságot, a biztonságot, akkor le kell nyelni a békát és tényleg lépni kell. Nekünk több időnk van, talán, mert a gyerekeink Waldorf-intézményekbe járnak. De ki tudja, mikor ér utol a rendszer minket ezen a területen is? Voltak már rá próbálkozások, és nyilván lesznek is. Bármi megtörténhet, ezt már jól tudjuk. Nem kellene megvárni, amikor már muszáj lesz dobbantani. 

Őszintén, felfogni nem tudom, mire jó ez. Felégetni, sóval behinteni az oktatást, az egészségügyet, a kultúrát, a sajtószabadságot, a társadalmi diskurzust, az egyéni véleménynyilvánítást, mindent. Mintha az lenne a cél, hogy a végén ne maradjon senki, aki legalább a villanyt lekapcsolhatná.

Mi hazajöttünk, készen arra, hogy itt éljük le az életünket, itt neveljük fel a gyerekeinket. De azt nem kérheti tőlünk senki, hogy a hatalmon lévők ízlése, gondolkodásmódja alapján éljünk, mintha az lenne a hazafiság belépője.

Ha hazafinak lenni azt jelenti, hogy mindenhol ellenségeket látunk, akkor köszönjük, nem kérünk belőle. 

Kikérem magamnak, hogy a „menni vagy maradni?” kérdést eldöntik helyettünk. Hogy elszívják előlünk a levegőt, és kiűznek minket onnan, ami a paradicsom is lehetne. Mert Magyarország tényleg csodálatos. Amúgy.

Itt élned, halnod kell?

Próbálok turistaszemmel járni-kelni a fővárosban, és gyakran könnybe lábad a szemem, hát ez a világ legszebb városa! Nagyot dobban a szívem, ha magyar népzenét hallok, imádom a magyar konyhát, a kultúrát, az Alföldet csakúgy, mint a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes táját. 

De mire az egész, ha közben nincsenek tanárok, akik minderről taníthatnának a gyerekeinknek? Hogyan is szülje majd tele az országot a következő generáció, ha nem lesz szülészet, ahol világra jöhetnek a babák, de otthon szülni sem szabad, ha nincs a közelben kórház? Hogyan tartsuk itthon őket, ha valami kitekert szempontrendszer szerint ők is az ellenség táborába kerülnek? 

A hazaszeretet bizalmi kérdés. De úgy tűnik, egyre kevesebben bíznak. Még akkor is, ha négyévente látszólag ennek az ellenkezője derül is ki. A szomszédban még mindig háború dúl, a klímakatasztrófa turbósebességgel tolja az emberiséget a pusztulás szélére, de most, anyaként nem ezeket érzem a legfenyegetőbbnek. 

Bármelyik pillanatban meghozhatnak a fejünk fölött egy olyan döntést, amely után már nem marad más, csak a csomagolás. Pedig nem, én nem, tényleg nem akarok újra menni. 

Akkor sem, ha tudom, ha láttam már a két szememmel, mennyire szuper helyek vannak a világon. Nem elvinni akarom magammal a feldobott követ, a szentendrei HÉV-et, a Csokonai Vitéz Mihály-összest, hanem élni akarok, velük, bennük, közöttük, általuk.

Nem kérünk sokat. Nem törünk világhatalomra. Nincs hátsó szándék, főleg rosszat nem akarunk. Csak szabadon szeretnénk lélegezni. De nekünk már csak oxigénmaszk jutott, amit próbálunk a gyerekekre erősíteni, mint a zuhanó repülőn, csak fogynak a tartalékok, és vészesen közelítünk a föld felé. 

Nem akarunk menni. Sőt, sokan vagyunk, akik mindennél jobban szeretnének maradni, itt akarnak gyereket nevelni. „Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell” – ugye. Kivéve, ha már sem élni, sem halni nem lehet békében. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Anton Vierietin

Szabó Anna Eszter