Szerettük, de fájt: vége a Stranger Thingsnek, és egy nagy gond van a befejezéssel

–

Senki nem utál úgy egy sorozatot, mint a saját rajongói

Nem tudom már, hol olvastam ezt a mondatot, de jól jellemzi, hogy mi történt a Stranger Things utolsó évadával. Ez persze nem csak a fanok hibája. A maratonira nyúlt forgatás (a járványnak és a hollywoodi sztrájknak is köszönhetően), a készítők nyilatkozatai, miszerint gigantikus, epikus, minden várakozást felülmúló befejezést láthatunk majd, a Netflix hókamókázása az epizódok megjelentetésével és a kultúrharc is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen vegyes legyen a fogadtatás.

Na meg a puszta tény, hogy egy ekkora rajongótáborral rendelkező szériát, amiben ennyi elvarrandó szál van, egyszerűen nem lehet úgy lezárni, hogy mindenki elégedett legyen.

Félreértés ne essék: ezzel nem azt mondom, hogy a Duffer-testvérek sorozata a körülmények áldozata lett, és a készítők nem követtek el hibákat. De a nagy képhez és az éppen tomboló hisztériához ez is hozzátartozik.

SOK

Én is nehezen tértem magamhoz az utolsó rész stáblistája után – egyszerűen mert túl sok volt ez az egész. Talán azoknak van igazuk, akik azt mondják, túl hosszúra nyúlt már a sorozat – és bizonyos tekintetben valóban ráfért volna a tömörítés.

Karakterek terén biztosan. Ennyi embert egyszerre mozgatni önmagában veszett nehéz meló, hát még akkor, ha ilyen nagy ívű történetet kanyarítanak köréjük. Minél több szereplő rohangál a képernyőn, annál több szálat kell elvarrni, ezt pedig kivétel nélkül mindenki esetében az utolsó (amúgy maratoni hosszúságú, 2 órás) záróepizódra hagyták – innentől borítékolható, hogy marad hiányérzet a nézőkben.

De a történetet is akkorára fújták a legvégére, amiből már nagyon nehezen lehetett jól kijönni úgy, ahogy a Duffer-tesók akartak.

Egy nagy hiba

És akkor most térjünk vissza a már emlegetett Trónok harcához – ez a párhuzam nem nekem jutott eszembe, Matt és Ross Duffer emlegették fel az interjúk során, amikor arról kérdezték őket, vajon mely fő karakterek fognak fűbe harapni a végső leszámolás során. A készítők hangsúlyozták: ez nem a Trónok harca, itt nem fognak csak úgy főszereplőfejek hullani, ami több, mint oké.

Ami viszont nem oké – és elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami a legnagyobb szívfájdalmam az egész befejezéssel kapcsolatban –, hogy egy dimenziók közötti háborút, amit egy csapat tinédzser meg néhány felnőtt szedett-vedett csapata vív egy olyan gonosz ellen, aki a tudatával gyilkol, úgy nyer meg, hogy senkinek még egy haja szála sem görbül. 

Ne értsetek félre: nem akartam, hogy bárki meghaljon. Nagyon szeretem ezeket a karaktereket, miattuk lett ez az egyik kedvenc sorozatom. De konkrétan a világ vége fenyegetett, egy kicseszett dimenzió igyekezett a mi világunkban csapódni, az ellenfelek minden eddiginél erősebbek voltak, és bár a jó oldalon is akadt három olyan erejű harcos, akik felvehették a kesztyűt az ellennel, de egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyi robbanás, lövés, csata, kőomlás, törés és zúzás között basszus még a lába sem tört el egyiknek sem.

Ez így zárójelbe teszi mindazt, amit az életveszély mértékéről sugalltak két évadon keresztül, és ez nagy baj. Emiatt ültünk a maradék ötven percben gyomorideggel a képernyő előtt, hogy mi fog még elszaródni, vártuk a csavart, ami nem jött. Ezért sem éltem meg a végén a várva várt katarzist úgy, ahogy azt kellett volna.

Minden más hibát, logikai bukfencet, elvarratlan szálat, a sztorin tátongó lyukat el tudok nézni és meg tudok bocsátani, egyrészt, mert ezekből eddig sem szenvedett hiányt a sorozat, másrészt meg értem, hogy a történet jellegéből ezek szinte elkerülhetetlenek.

De azt, hogy a belengetett életveszélyt a végkifejletben nem akarták bevállalni, érzékeltetni, azt nagyon nehéz megemésztenem.

Hellfire lives!

Mindez nem jelenti számomra, hogy a Stranger Things utolsó évada megy a levesbe. Rengeteg adott ez az évad is, amik miatt nagyon hálás vagyok, hogy elkészült.

Will képességeinek kibontakozása és az előbújása olyan pillanatok voltak, amiktől most is libabőrös leszek, ha rá gondolok – a jó értelemben (és akik szerint az LMBTQ-kvóta miatt került csak bele ez az elem a sorozatba, és feleslegesnek tartották az egészet, azok nézzék meg még egyszer a szériát úgy, hogy nem a zsigeri reakciójuk kerekedik felül, mert nagyon is helye volt ott ennek a jelenetnek és ennek a történetszálnak).  

Steve és Dustin (mindenki örök kedvenc párosa – az enyém is) kapcsolata tovább mélyült, ahogy Robin és Will barátsága is igazán szívmelengető része lett a történetnek.

Tizenegy önfeláldozása, és Mike annak valódiságát megkérdőjelező története szintén szép ívet és lekerekítést adott, és az is remek döntés volt szerintem, hogy a készítők ránk bízzák, vajon Mike teóriája helyes-e.

Összességében, ha már úgy kellett lennie, hogy minden érintett tovább folytathatja az életét, akkor én együtt tudok élni azzal a befejezéssel, amit a fő karakterek kaptak. Kerek lett, szép lett, volt időnk elbúcsúzni.

És bár most nagyon vegyesek az érzéseim, egy dolgokban biztos vagyok: az, hogy a vége hagyott némi keserű szájízt is, nem veszi el azt a sok jót, amit ez a sorozat adott az öt évadon keresztül az elmúlt kilenc évben. Továbbra is az egyik kedvenc sorozatom, amihez vissza-vissza fogok térni.

Sőt, ezt ajánlom mindenkinek, aki nem teljesen elégedett a befejezéssel: nézzük meg újra néhány hónap múlva. Nem gondolom, hogy attól bármi jobb lesz, hogy jobban fog tetszeni, de azt igen, hogy a felhajtás, hisztéria és év végi–eleji őrület elültével kicsit könnyebb lesz ezt is feldolgozni.

Dián Dóri