–

Kurucz Adrienn/WMN: Tőled tudom, hogy körülbelül heti 160 embert diagnosztizálnak tüdőrákkal Magyarországon, és a tüdőrákos betegek 80 százaléka dohányzik vagy dohányzott. Fordítva van erről statisztika? Vagyis a dohányosok hány százaléka lesz tüdőrákos?

Pataki Erika: Nincs ilyen adat – és nincs is igazán értelme a mérésnek: a dohányzás nagyon sok más daganattípusnál és a kardiovaszkuláris betegségeknél is kóroki tényező, ezért a folyamatok nem szálazhatók szét teljesen.

K. A./WMN: A dohányzáshoz rengeteg előítélet kapcsolódik: például, hogy „akaratgyengék” szenvedélye. Holott az emberek nagy része kapaszkodik valamibe, ami árt neki. Valaki cigarettához nyúl, más alkoholhoz, droghoz, maratoni sorozatnézéshez, végtelen munkához. Szinte mindenkinek megvan a maga addikciója.

P. E.: Igen, mindannyian érintettek vagyunk valamiképp. Az ember alapvetően addikcióra hajlamos lény. A függőségeket két nagy csoportra szokás osztani: az egyiknél van valamilyen bevitt szer (dohány, alkohol, drog), a másiknál nincs szer, mégis addikciót okoz – ezek a viselkedésfüggések: a social média, a játék- vagy vásárlási szenvedély, a munkaalkoholizmus. Ezek társadalmi megítélése nagyon különböző. Van, amelyik genderfüggő – nőknél kevésbé tolerált például az ital, a férfiaknál jobban. Van olyan függőség, amelyet még „pozitívan” is értékelnek: például a kőkemény sportfüggést. A munkaalkoholizmus is érdekes példa: a munkahely díjazza, az érintett családjának viszont nagyon nehéz.

K. A./WMN: Visszakanyarodva a dohányzáshoz: kérnek az emberek segítséget, mi a tapasztalatod?

P. E.: Kevesebben kérnek, mint kellene. A függőség stigma, szégyenérzet társul hozzá, és sokan azt hiszik, egyedül kell mennie a leszokásnak. Pedig nem.

A leszokást támogató munkámban mindig hangsúlyozom: a leszokás nem csak akaraterő-kérdés. Van egy sokkal fontosabb tényező: a motiváció. A leszokás olyan mint átkelni egy folyón. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma dohányzási szokás – és még az adott ember életében is változik ez a folyó. Van, amikor csak egy kis patak: hétvégén nem dohányzik, hétközben igen – simán át lehet lépkedni rajta. És van, amikor egy sodró, áradó Mississippi. Olyankor hiába próbálkozol: nem lehet könnyedén átkelni. De ha a túlparton van egy világítótorony, egy jelzőfény – vagyis egy erős motiváció –, akkor előbb-utóbb megtalálod a gázlót. Nem biztos, hogy elsőre, lehet, hogy második, harmadik, ötödik alkalommal, de át fogsz menni.

Ez a motiváció szinte mindig érzelmi. Nem racionális számolgatás, hogy majd mennyit spórolsz, vagy hogyan javul a tüdőkapacitásod. Sokkal inkább olyasmi, hogy: „csókolózni szeretnék a szerelmemmel, aki nem dohányzik”, vagy „szeretném látni felnőni az unokáimat.” Akinek nincs világítótornya, az csak a parton dagasztja a sarat.

Fontos, hogy ha valaki le szeretne szokni, akkor szüksége van egy tervre. Ha az egyik nem működik, nem az a válasz, hogy „gyenge vagy, ne is próbálkozz”, hanem az, hogy keresni kell B, C, D tervet. Ebben tud segíteni egy szakember: hogy együtt összerakjuk, milyen erőforrások mozdíthatók be.

K. A./WMN: Ha hozzád fordul valaki, mivel kezded a közös munkát?

P. E.: A miértek, az életút, a történet feltérképezésével. Vannak persze hosszú tesztek is – nikotinfüggésről vagy viselkedéstudományos kérdőívek –, de a következő három kérdésből már alapvetően látom, mire számíthatunk.