Így kapcsolnak le a józan eszünkről és az együttérzésünkről – Az igazságtalan rendszerek lélektanába vezet Melanie Joy új könyve

–

Sokféle bántalmazás, azonos hitrendszer

Általános tendencia, hogy az elnyomás különböző formáit egymástól eltérőnek észleljük: azt hisszük, a szexizmus, a rasszizmus, a korizmus (ageizmus) vagy a transzfóbia nagyon más jelenségek, holott a valóságban rengeteg a közös bennük. Hajlamosak vagyunk arra is, hogy életünk három kapcsolati dimenzióját elszigetelten kezeljük: ne lássuk meg az összefüggéseket aközött, ahogyan saját magunkhoz és a közvetlen környezetünkhöz viszonyulunk, illetve ahogyan a társadalomban létezünk. 

Pedig „ugyanaz a diszfunkcionális dinamika alapozza meg az összes problémás kapcsolatot mind a három szinten” – mutat rá a Harvardon végzett pszichológus, Melanie Joy legújabb, Hatalomarchia című könyvében. A professzor szerint az elnyomás és a bántalmazás egyik fő mozgatórugója az erkölcsi érték hierarchiájába vetett hit: az a tudatos vagy tudattalan meggyőződés, amikor valaki „egyes egyéneket vagy csoportokat erkölcsi szempontból érdemesebbnek tart másoknál”. 

Ez a hiedelem húzódik meg minden előítélet-rendszer mélyén, és amíg ezzel nem kezdünk valamit, addig óhatatlanul reprodukálni fogjuk a hatalom igazságtalan elosztását, bármennyire is jót akarunk.

Ahhoz, hogy szabadon és egyenlően éljünk, nem elég felelősségre vonni az autoriter vezetőket és eltörölni az antidemokratikus törvényeket, hanem a „gondolkodásunkat kell átformálni, és azt a módot, ahogyan kapcsolódunk egymáshoz”.  

Fejlesztenünk kell a kapcsolatiságot

Bár vannak egyéni különbségek, „a kapcsolati műveltség kollektív szintje feltűnően alacsony” – hívja fel a figyelmet Joy. A legtöbb embernek sajnos alig van lehetősége – akár az iskolában, akár a későbbi élete során – megismerni és begyakorolni a kapcsolódás egészséges módjait. Nem tanul önismeretet, éber jelenlétet, erőszakmentes kommunikációt. Nem sajátít el olyan magatartásformákat, amelyek a kapcsolódást erősítik, a biztonság és a kölcsönös felhatalmazás érzését táplálják, integritást tükröznek (vagyis az értékeinkkel összhangban történnek), és tiszteletben tartják minden résztvevő méltóságát. Utóbbi pont azt jelenti, hogy átérezzük és elismerjük a másik ember vagy élőlény eredendő értékét, és úgy bánunk vele, ahogy szeretnénk, hogy velünk is bánjanak. 

Joy ezzel szemben nem kapcsolati magatartásformáknak nevezi azokat, amelyek a bizonytalanság, a hatalomtól való megfosztottság, az elválasztottság érzését keltik, sértik az integritást és rombolják a méltóságot. Olyan mentalitásról van szó, amelynek során anélkül szerezzük meg azt, amit akarunk, hogy tekintettel lennénk a többiekre. Ebben a dinamikában merev kategóriák képződnek, nyertesek és vesztesek lesznek, a csoportok pedig egyre különbözőbbnek látják magukat. 

Ha nem vagyunk tisztában ezekkel a folyamatokkal, ha nem ápoljuk a kapcsolati műveltségünket, akkor azt kockáztatjuk, hogy belecsúszunk a nem kapcsolati magatartásformákba: a bennünk lévő együttérzés részekre bomlik, és egyre szűkül azoknak a köre, akiket részesítünk belőle.  

Létezik pozitív hatalom!

A legtöbb emberben negatív érzések keletkeznek, amikor meghallja azt a szót: hatalom. Rögtön tekintélyelvűségre, visszaélésekre, leigázásra, kihasználásra gondol. „Ez azért lehet, mert a hatalomhoz való diszfunkcionális viszonyulás a norma” – magyarázza a szociálpszichológus. Pedig alapvetően a hatalom nem más, mint az arra való „készség vagy képesség, hogy egy vágyott kimenetel elérése érdekében befolyást gyakoroljunk másokra, magunkra vagy eseményekre.” Ez kell tehát a változáshoz, az életünk kézben tartásához, a céljaink megvalósításához. 

A hatalmat nemcsak kisajátítani lehet, hanem megosztani is. 

„Amikor hatalmunkat az együttműködő hatalom modellje szerint használjuk, figyelembe vesszük döntésünk másokra gyakorolt hatását, és a nagyobb egész legjobb érdekét szem előtt tartva cselekszünk.” Nyertes-nyertes helyzeteket hozunk létre, növeljük a kapcsolódást, tetteinket az együttérzés és az igazságosság vezérli. Mivel ebben a szemléletben mindenki ugyanolyan értékes és egyenlő, a szégyent és a fölényt fel tudja váltani az egészséges önbecsülés. Ahelyett pedig, hogy a múltban lennénk (traumatizáltság) vagy függőségekbe menekülnénk, megtanulhatunk a jelenben lenni.  

 

Jól hangzik. Akkor miért olyan nehéz?

„Az életünkre legnagyobb befolyást gyakorló rendszerek gyakran azok, amelyeknek a szerepeit és szabályait nyíltan soha nem is tanították meg nekünk, mégis tudattalanul és teljes mértékben magunkévá tettük azokat. Olyan dalokra masírozunk, amelyeket nem hallunk, olyan társakkal, akiket nem látunk, életben tartva olyan táncokat, amelyeket szívünk szerint soha többet nem járnánk” – írja Joy arra utalva, hogy a nem kapcsolati magatartásformákra, illetve a hatalom diszfunkcionális használatára egész rendszerek épültek fel. Ezeket nevezi hatalomarchiáknak. 

A hatalomarchiák legfőbb ismérve, hogy a benne résztvevő egyének vagy csoportok között nem egyszerű, hanem igazságtalan hatalmi egyensúlytalanság áll fenn. Mi a különbség? Egyszerű hatalmi egyensúlytalanság például (jobb esetben) a szülő-gyerek viszony. Nincs köze a felek erkölcsi értékéhez, hanem funkciója van: a szülő gondoskodik a gyerekről, védelmezi, ellátja a fizikai, érzelmi, társas szükségleteit. Idővel viszont a gyereknek egyre több hatalma és felelőssége lesz, változnak a szerepek. Az igazságtalan hatalmi rendszerek szerkezete viszont olyan, hogy „fenntartja vagy tovább növeli az egyensúlytalanságot”, igazából „azt biztosítja, hogy a hatalom soha ne egyenlítődhessen ki”.  

„Segíthet, ha úgy gondolunk a hatalomarchiára, mint egy túlélési ösztönnel rendelkező élőlényre. Ahhoz, hogy önmagát táplálni tudja, egy »másikra« van szüksége: egy másik, kevésbé értékesnek tekintett egyénre vagy csoportra. Nem számít, ki az a másik; az csak azért létezik, hogy életben tartsa a túlhatalmi dinamikát, fenntartsa a hatalmi egyensúlytalanságot, illetve a hatalmat birtokló egyén vagy csoport felsőbbrendűségének érzését. Így, amíg a hatalomarchia egy rendszer normája, az mindig talál magának utat a megnyilvánulásra. A rendszer áldozatai változhatnak, a hatalmi dinamika azonban érintetlen marad.” 

Ismerős? 

Eddig ott tartunk tehát, hogy a hatalomarchiákat azért nehéz felszámolni, mert egyrészt alacsony a népesség körében a kapcsolati műveltség (nem ismerünk, nem gyakoroltunk be egészséges alternatívákat), másrészt maga „a rendszer arra kondicionál minket, hogy ott is fenyegetést észleljünk, ahol nincsen, és akkor is védekező üzemmódba kapcsoljunk, amikor nincs rá szükség.”

Mivel nem érezzük magunkat biztonságban, harcolunk, menekülünk vagy lefagyunk – olyan állapotba kerülünk, amelyben nagyon nehéz empatikusnak vagy racionálisnak lenni.

Ez azt is jelenti, hogy a nem kapcsolati magatartásformák fognak dominálni, ami hozzájárul a hatalomarchia fenntartásához. 

De ha ez nem lenne elég, a rendszernek vannak további biztosítékai. 

A torzítások távolságképző mechanizmusként működnek

„A hatalomarchia kognitív torzításai elferdítik érzékelésünket, és eltompítják érzéseinket, így olyan dolgokat teszünk, amelyeket egyébként mélységesen visszataszítónak találnánk.[...] úgy alkotják meg a torzításokat, hogy azok blokkolják a cselekedeteink következményeivel kapcsolatos tudatosságunkat, és csökkentsék a mások felé irányuló természetes empátiánkat. Lekapcsolnak bennünket [...] a józan eszünkről, az együttérzésünkről, és végső soron az integritásunkról” – figyelmeztet Melanie Joy. De milyen torzításokról beszél? 

Ezekre szép számmal hoz példákat a könyv.

A hatalomarchia gyakran tagadja az elnyomás létét, vagy egyre rejtettebb utakon valósítja meg azt. Igazolásokat gyárt: azt akarja elhitetni velünk, hogy a túlhatalom normális, természetes (tudományosan vagy történelmileg megalapozott), netán szükséges (például „nincs más választásunk, ha meg akarjuk védeni magunkat”).

A külső csoportot tárgyiasítja, a tagjait pedig megfosztja az egyéni vonásoktól (sztereotipizálja). Az ellenrendszereket (társadalmi egyenlőségre irányuló mozgalmakat) igyekszik érvényteleníteni, vagy akár egész csoportok létezését kétségbe vonni („ez csak egy trend”). Úgy tesz, mintha csak akkor lehetne kritikát megfogalmazni, ha az ember rögtön teljesen kidolgozott alternatívával áll elő. Az aktivistákat érzelmileg túlfűtött, irracionális egyéneknek állítja be.  

Harc a valóságért

Gondolj bele, „mennyivel nagyobb hatása van annak, ha a szülő mondja a gyermekének azt, hogy »buta vagy«, mint fordítva” – veti fel a szociálpszichológus. Egy hatalomarchia hasonlóan működik: a kevés hatalommal rendelkezők hajlamosak „magukat a túlhatalom birtokosainak szemén keresztül nézni és elhinni a domináns narratívákat”. Belsővé teszik és magukra vonatkoztatják az őket érő előítéleteket: hogy alacsonyabb rendűek, betegek, deviánsak, és emiatt szégyenkezni fognak. Megtanulják „a saját szükségleteiket leértékelni és elvetni, még a szükségleteik felismerése is gondot jelenthet számukra vagy bűntudatuk lehet kifejezni azokat”.  

 

A hatalomarchia számos narratívát létrehoz, hogy biztosítsa magát. Tekintélyesebbnek látjuk a domináns csoport tagjait, „a nem domináns csoport tagjainak haragjával kapcsolatos érzékelésünk torzul”. Az igazságtalanság miatti jogos felháborodásról gondolhatjuk, hogy egyfajta jellemhiba. Amint elkezdjük fenntartani magunknak a jogot, hogy a valóságot egyes egyedül mi határozzuk meg, az „azt jelenti, hogy egy másik ember megéléseinek igazságát is mi diktáljuk”. Ez viszont meglehetősen abuzív és „alapjaiban érvénytelenítő jellegű” (például, amikor kétségbe vonod valakinek a nemi identitását, vagy azt, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy nemi identitás).  

„Ha hozzászoktunk a kiváltságainkhoz, az egyenlőséget elnyomásnak érezzük” 

– idéz egy ismeretlen eredetű mondást Joy. A torzításokon és a narratívákon kívül a privilégiumok a hatalomarchiák további támaszai. Olyan „előnyök, amiket a többlethatalommal rendelkező egyének csoportjának biztosítanak, míg másoktól megtagadnak”.

Az az érdekes bennük, hogy nemcsak fenntartják „bizonyos emberek érdekeltségét abban, hogy mások felett túlhatalmat gyakoroljanak”, hanem meg is könnyítik a túlhatalom gyakorlását, hiszen a kiváltságok megnövelik annak esélyét, hogy sikeres legyél az életben.

Legalábbis, ha a sikert a domináns narratíva szerint értelmezzük, azaz a diplomák számában, a megszerzett pozícióban vagy pénzben mérjük. 

Bár a privilégiumokról sokan anyagi javakra asszociálnak, nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire jelentős a lélektani vonatkozásuk. A szociálpszichológus ezt így fogalmazza meg: „a társadalmi hatalomarchiák narratívái megtanítanak minket például arra, hogy magunkra mint vonzó vagy visszataszító, mint erős vagy gyenge, mint érvényes vagy érvénytelen szükségletekkel rendelkező, mint értékes vagy értéktelen emberként tekintsünk – másokhoz képest »jobbként« vagy »rosszabbként«”. 

És persze az sem mindegy, hogy akár az oktatás, akár a média mennyire tükrözi vissza, mennyire árnyalja, érvényesíti a tapasztalataidat. Vagy az identitásodról való beszéd ki van tiltva az iskolából? Kamaszként nem láthatsz hozzád hasonló embereket a tévében?

Az elnyomáson túl

Melanie Joy két külön fejezetben, inspirálóan tárgyalja a hatalomarchiák felszámolásának lehetőségeit. Az eddigiekből következik, mennyire fontos a rendszer működéséről való tudás, a kapcsolati műveltség és az önreflexió fejlesztése. Lényeges továbbá, hogy elköteleződjünk a kiváltságainkkal való szembenézés mellett. De az is, hogy „miközben tanulunk, ne várjuk el az elnyomott csoportok tagjaitól, hogy a tanáraink legyenek. Gyakran úgy érezhetjük, hogy pusztán kiváltságunk megismerésének szándéka egyfajta hőstett, ezért azoknak, akiket kiváltságunk hátrányosan érint, hálásnak kellene lenniük a lehetőségért, hogy taníthatnak bennünket”. De ez nem így van. Fogadd el, ha nemet mondanak neked, kérj olvasnivalókat, vagy önállóan keress rá fogalmakra a neten, hogy a másikat tehermentesítsd.  

Arra is érdemes felkészülnöd, hogy a privilégiumaidról való beszélgetés során jó eséllyel megtámadva érzed majd magad. Ez teljesen természetes, így működik a hatalomarchia. Előfordulhat, hogy túlzásnak tartod majd mások igazságtalanságra adott haragját, kisebbíted a kiváltságok okozta szenvedést, vagy azt feltételezed, hogy „a saját, domináns narratívád érvényesebb, mint az alárendelt narratíva, pedig valószínűbb, hogy ennek pont az ellenkezője igaz”. Ahelyett, hogy az ördög ügyvédjét játszod és kérdésekkel bombázod (még ha valós kíváncsiság is vezérel), vagy magadról beszélsz túl sokat (ami rád fordítja vissza a figyelmet), csak hallgasd meg őt: együttérzéssel, empátiával, ítélkezés nélkül. Ne az legyen a célod, hogy igazad legyen, megnyerd a vitát, vagy hipp-hopp, megoldd az életét – arra törekedj, hogy minél jobban megértsd a megéléseinek igazságát. 

Könnyen azzá válhatsz, ami ellen küzdesz

Számtalanszor megesik, hogy egy rendszer a hatalom kiegyensúlyozását és az integritás növelését tűzi ki célul, a szerkezete, dinamikája mégis a hatalomarchiát idézi. Ezeket hívja Joy pszeudo-együttműködő hatalmi rendszereknek. Honnan lehet felismerni őket? 

Érdemes látni, hogy minden egyes interakció két részből áll: a tartalomból és a folyamatból. Tehát nemcsak az számít, mit üzen egy párt, csoport, szervezet, egyén, hanem az is, hogyan működik, és ez a kettő mennyire van összhangban egymással. Demokráciát hirdet, miközben a vezető egy személyben dönt mindenről?

Sokszínűségről papol, de csak fehér férfiak vesznek részt a kerekasztalon? Egyetlen fogyatékossággal élő embert sem hívnak el az inklúzióról szóló tévéműsorba? Vedd észre, hogy valami nem stimmel! 

Ez azt is jelenti, hogy ha úgy küzdünk a társadalmi igazságosságért, hogy átvesszük az elnyomók eszközeit és narratíváit, az jó eséllyel a hatalomarchia újratermeléséhez fog vezetni. „Tedd fel magadnak a kérdést: úgy kommunikál az adott személy vagy csoport, ami integritást tükröz és tiszteletben tartja a méltóságot? Beleértve azok méltóságát is, akiknek a politikáját és gyakorlatait vitatja?” – javasolja a szociálpszichológus. „Felelősségre lehet és kell is vonni azokat, akik visszaélnek a hatalommal. Ez nem kérdés. Azonban ügyelnünk kell arra, hogy közben ne használjuk ugyanazokat a nem kapcsolati magatartásformákat, mint az elnyomók.” 

Mindezekkel együtt Joy arra is kitér, mennyire fontos elkerülnünk az erkölcsi perfekcionizmus csapdáját. A hatalomarchiákkal szembeni küzdelem fárasztó és veszélyes munka, és aki ezt vállalja, hajlamos irreális vagy igazságtalan elvárásokat megfogalmazni saját magával szemben.

„Nem kell és nem is lehet minden pillanatban tökéletes összhangban lenni az értékeinkkel. Rengeteg hibát el fogunk követni, miközben igyekszünk a világ néhány problémáját orvosolni, és ez így van rendjén, mert esendő emberek vagyunk.”

A magyar aktivistáknak is üzent

Míg 2012-ben az ILGA-Europe nevű szervezet az LMBTQ-jogok tekintetében negyvenkilenc európai ország közül a kilencedik helyre sorolta Magyarországot, addig 2019-re a huszonnyolcadik helyre zuhantunk vissza – és csak ezután jött a java: a nem jogi elismerésének és az azonos nemű, egyedülálló szülők általi örökbefogadásnak az ellehetetlenítése, a „gyermekvédelminek” nevezett törvény, a pedofíliával való rendszeres összemosás, a népszavazási kérdések… Fájdalmas megélni, hogy itt tartunk, hogy ilyen jogfosztások megtörténhetnek és meg is történnek. 

  

„Ha aktivista vagy, legyél nagyon együttérző magaddal: tudd, hogy egy olyan rendszer megváltoztatásán dolgozol, amely nemcsak mélyen rögzült, de hatalmas erővel vissza is csap. Ha erkölcsi felháborodást, szorongást, frusztrációt, zavart, gyászt és kétségbeesést érzel, az teljesen normális pszichológiai válasz, amikor ennyire lenyomnak. Légy együttérző más aktivistákkal is. Néha, amikor egy mozgalmat ekkora mértékű stressz ér, az a szokásosnál is több belharcot válthat ki az aktivisták között, és a mozgalom végül elvégzi az elnyomó rezsim munkáját azzal, hogy önmagának árt.”

Az egymásra való odafigyelés és az öngondoskodás gyakorlása elképesztően fontos. Ennek egy módja lehet, ha olyan gondolatébresztő és sokat adó olvasmányokkal töltődsz, mint Melanie Joy Hatalomarchia című könyve. Mindenkinek ajánlom, nem csak aktivistáknak. 

Milanovich Domi