Szigorítás itt, szigorítás ott, szigorítás mindenütt

Van ez a tradicionális gondolat, hogy a gyerekeknek szigorúságra van szükségük. Engem is így neveltek. Kell valaki a családban, akitől a gyerek „tart”, de például a jó tanárnak is az a legfontosabb klasszikus ismérve, hogy jól tud fegyelmezni.

És ez a szigorúság nemcsak a családban meg az iskolában, hanem az egész társadalomban „jól eladható”.

Amióta gyermekjogokkal és gyermekvédelemmel foglalkozom, gyakorlatilag nincs olyan fontos jogszabály, amit ne szigorítottak volna. Ez volt az indoka a büntethetőségi korhatár 14-ről 12 évre való leszállításának (mert: szigorúan kell fellépni a gyerekkorú bűnelkövetőkkel szemben). A szigorúság miatt emelték meg a büntetési tételeket a szexuális bűncselekmények elkövetőinél, emiatt vezették be az úgynevezett pedofil-regisztert, ezért lett komolyabb következménye annak, ha a gyerek lóg a suliból, ha a szülő nem működik együtt a védőnővel, ha nem kapja meg a gyerek a kötelező védőoltásokat.

Nagyon sok szigorú felnőtt van a gyerekek körül az iskolaőrtől a hatóságokig.

És megérte? (Nem.)

De hogy valójában ez segít-e, azzal ritkábban szembesül a társadalom. Merthogy úgy tűnik, ennek a nagy szigorúságnak nem igazán lett meg az eredménye.

Nem lett kevesebb azoknak a gyerekeknek a száma, akik lógnak, akik büntetendő cselekményeket követnek el, vagy rosszalkodnak az iskolában, ahogy a szülők együttműködési hajlandósága sem lett őszintébb, mióta jogszabály írja elő nekik. De még csak a szexuális bűnözők vagy gyermekbántalmazók száma sem lett kevesebb. 

Hiába mutatják azt az adatok, hogy a „szigorúság” önmagában nem gyermekvédelmi eszköz, és hiába növeljük a kötelezettségeket, szabjuk egyre szűkebbre a mozgásteret. Az egyik oldalon marad a gyerekek sérülékenysége, a másikon pedig az elkövetők motiváltsága a gyerekek bántására. 

A szigorítás eddig sem oldotta meg a gyermekvédelem problémáit, és a jövőben sem fogja.

Egyrészt amiatt a kriminológiai alaptétel miatt, hogy a potenciális elkövetőket nem a kiszabható büntetés súlya tartja vissza az elkövetéstől (ez a halálbüntetés elleni egyik legerősebb érv), hanem ha azt gondolják, hogy nagy esély van arra, hogy elkapják és felelősségre vonják őket. 

De ha nem a szigorítás, akkor mégis mi védené meg jobban a gyerekeinket?

Ha csak a gyerekekkel szembeni szexuális visszaéléseket nézzük, nem a magasabb büntetési tétel vagy egy cizelláltabb „pedofil-regiszter” szorítaná vissza az elkövetést az elkövetők nagy halmazában.

Hanem az, ha jobban működne a gyermekvédelmi jelzőrendszer, a felderítés és az igazságszolgáltatás. Ha biztosabb lenne, hogy lebukik az elkövető, elkapják, bebizonyítják a bűnösségét, és elítélik.

Ehhez nem szigorúbb jogszabály kell, hanem minőségbiztosítás, erőforrás és kapacitásbővítés, érzékenyítés és képzés.

Ha az áldozattá váló gyerek és családja biztosabb lehetne abban, hogy érdemes jelzést tenni, beszélni arról, ami történt, mert nem fogják a gyereket hibáztatni, hazugsággal vádolni, az ügyet szőnyeg alá söpörni, és minden érintett szakember tudná, mit jelent a bántalmazás, és hogyan ismerhető fel, miként lehet kezelni, akkor tényleg elérhető lenne az ügyek visszaszorulása.  

 

Ha valakinek örömet okoz a kifejezés, és nehezére esik elengedni, akkor akár ezt is lehetne „szigorúságnak” nevezni. Mondjuk, a minőség, a felelősségvállalás, az odafigyelés és a törődés szigorúságának.

Ez persze nem megy egyik pillanatról a másikra. Rendszerszintű változtatásokra lenne szükség, következetes szakpolitikai vezetésre és rengeteg pénzre, na meg szakemberre. De olyan nyolc-tíz év alatt azért már kimutatható eredményeket lehetne elérni. Néhány milliárd forint erre való átcsoportosításával és átgondolt elköltésével. 

Szigorúság helyett felelősség: a szülők az állam előtt járnak

Ahogy a családok szintjén is látjuk, hogy a szülői szigorúság narratívja lassan átadja a helyét a szülői felelősségnek, ugyanúgy lenne szükség arra, hogy az állam ne fenyegetéssel és a szigorúság narratívája mentén lépjen fel a gyerekek biztonságát veszélyeztető problémákkal és kihívásokkal szemben, hanem valódi felelősségvállalással.

Ma már tudjuk, hogy a szülői szigortól tartó gyerek engedelmes ugyan, de ez nem az ő belső motivációja, ezért, amikor csak lehetősége lesz rá, megpróbálja majd magáról ezt a béklyót levetni, vagy (például kamaszkorban) hazugságokkal kivédeni. A szülők célja valójában nem lehet az, hogy a gyerekük féljen tőlük, vagy ne lehessen velük őszinte. 

Abban kell példát mutatnunk, és arra érdemes nevelnünk a gyerekeket, hogy a szabályokat és kereteket felismerjék, és ezeken  belül szabadon mozogjanak. Arra van szükség, hogy a gyerek megbízzon a szülőben, és biztonságban érezze magát vele.

Ebbe betartozik, hogy teszteli a kereteket, határokat, szabályokat. Ez természetes. Erre válaszul pedig az a jó, ha megtapasztalja ezek stabilitását; tehát azt, hogy vannak keretek. A gyereknek nem használ, ha bármit megtehet vagy ha nincsenek szabályok. Tehát az elég jó szülőségnek is megvan a maga alapértéke akkor is, ha kivesszük a büntetést, a félelemkeltést, az elrettentést, a gyerek testi fenyítését, vagy más olyan magatartást, amelyeket a szigorúsággal azonosítunk. 

Az elég jó szülők következetesek, felelősek, odafigyelők, a gyereket bevonják a rá vonatkozó döntésekbe, miközben ezzel nem a felelősséget hárítják át, hanem a közös szabályalkotás erejét mutatják meg, és így arra tanítják a gyereket, hogy a saját jóllétéért ő is tehet. Az így nevelt gyerekek megtanulják, hogyan tudnak felelősséget vállalni magukért. 

Az a gyerek, akit a szó hagyományos értelmében szigorúan nevelnek, csak azt tanulja meg, hogyan tud megfelelni a felnőttnek. Meg azt, hogyan tudja a szabályokat kikerülni és kijátszani. Valahogy így vagyok azzal is, amikor az állam szigorúsággal akar gyerekeket megvédeni.

Egy potenciális elkövetőt nem lehet pusztán szigorúsággal elrettenteni, ezt tudjuk. A gyerekkori devianciákra szintén nem válasz – hiába szigorítjuk a büntethetőségi korhatárt, a fegyelmi vétségekre adható válaszokat meg a lógás következményeit, ezeknek nem lesz valódi visszatartó ereje. És sajnos azt is tudjuk, hogy önmagában egy szigorúbb büntetés lehetősége az áldozatokat sem motiválja abban, hogy segítséget kérjenek vagy jelzést tegyenek.

  

2014 óta nem évülnek el a gyerekekkel szemben elkövetett szexuális bűncselekmények. Ha tippelni kellene, mit mondanátok, hány ilyen ügy indult azóta? Hány bántalmazó személyt vontak felelősségre azért, mert korábban szexuális erőszakot követett el egy gyerekkel szemben? Nem kell hozzá a két kezünk, hogy összeszámoljuk. De még egy sem. Pedig szuper szigorú szabályunk van. Mégse megyünk vele semmire. 

Szóval a helyzet társadalmi és családi szinten is ugyanaz.

Le kellene cserélnünk a „szigorúság” múlt századi, meghaladott ideológiáját a (személyes, stratégiai és erőfeszítésekben is kifejezhető) felelősségvállalásra, a következetességre és az odafigyelésre. Ezek mentén jobban lehet gyerekeket védeni.

Sőt, ők maguk is jobban tudják így megvédeni magukat. És a nap végén valahol ez kell hogy a célunk legyen.

Olyan gyerekkort biztosítani annak az 1,8 millió velünk élő gyereknek, ami biztonságos, amiben tiszta és átlátható keretek vannak, és felelős felnőttek. Ennek következtében pedig idővel olyan felnőttek alakíthatják a társadalmunkat, akik nem a másoknak való megfelelés, a szabályok megkerülése és kijátszása, a megjátszás és a hazugság „értékei” mentén boldogulnak, hanem maguk is felelős felnőttekké válnak. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/aywan88

Gyurkó Szilvia