A nők, akik elbírtak Hollywood legnagyobb szexuális ragadozójával

–

A világ egyik legnagyobb buktája – írják róla a szaksajtóban, és hogy hollywoodi stúdió akkorát még nem hasalt, mint a Universal az Azt mondtá-val, ugyanis mindössze 2,2 millió dollárt kaszált az első hétvégéjén. Érdekes ez? Elmond valamit arról, hogy jó film-e? Szerintem nem. Arról mond el sokat, hogy az embereket ma mivel lehet becsábítani a moziba, mivel lehet elcsalni a képernyők elől. Oknyomozó filmmel ezek szerint nem, pedig nem hazudok, amikor azt mondom: végigizgultam, és közben még könnyeket is hullajtottam, hol a megrendültségtől, hol a meghatottságtól.

Emberi történet – ki érti, miért nem hívószó ez manapság?

Kivételes emberi teljesítmények története, az emberi aljasság története, és az esendőség, elnyomottság, kiszolgáltatottság története – egyben. Azt hittük, nagyjából ismerjük, hiszen Harvey Weinstein nevét és tetteit nehéz volt elkerülni az utóbbi években, amióta cégére lett a szexuális visszaélésnek, és a metoo kialakulását is élőben követtük végig.

De ez a film most nem elsősorban Weinsteinről, és nem is a metoo-mozgalomról szól, úgyhogy aki már unja ezeket, az még ne adja fel.

Az Azt mondta azt mutatja meg, milyen emberfeletti munka és kitartást kell ahhoz, hogy egy megkövesedett, káros rendszer működését feltárjuk a maga teljességében, hogy a hibáit/bűneit leleplezzünk, és elindítsuk az igazságszoltáltatás felé – hiszen sokak (ezrek, milliók) életét teszi tönkre. És itt már persze nemcsak a Miramax stúdió működéséről beszélünk és egyetlen szexuális ragadozó gátlástalan ténykedéséről, hanem arról a (patriarchális) berendezkedésről, ami a piramis csúcsán állónak mindent, de mindent megenged, az alatta lévőket pedig megfosztja az alapvető jogaiktól és a méltóságuktól.

Két nőnek köszönhetjük, hogy ma már erről szinte mindent tudunk: két kisgyerekes anyának, és megfélemlíthetetlen, megvesztegethetetlen újságírónak: Jodi Kantornak (Zoe Kazan) és Megan Twohey-nak (Carey Mulligan), akik egy komplett paradigmaváltást hoztak el a világunkba, pedig a cikkük megjelenése előtt még attól rettegtek, hogy a nagy semmiért dolgoztak ennyit, hogy a munkájukat hallgatás és közöny fogadja majd. Hála istennek, nem így lett. Én már ettől elbőgöm magam. 

Mert mit látunk több mint két órán keresztül? Azt, hogy ez a két nő – a világ legrangosabb napilapja, a New York Times alkalmazottai – elindul nyomozni egy olyan ügyben, ami hiába tűnik első hallásra is igaznak és felháborítónak, míg bizonyítékot sikerül rá szerezni, míg hiteles megszólalókat találnak, akik a történetet a saját tapasztalataikkal támasztják alá és egészítik ki, míg rá is bírják őket a nyilatkozattételre, és míg a nagy kép darabkáit összerakják, hogy a nyomozásnak ne maradjon homályos foltja vagy támadható részlete, addig szinte rámegy az életük – és az idegrendszerük.

Igazi Dávid és Góliát-féle mese ez, még akkor is, ha a New York Times áll szemben a Miramaxszal, de igazából az egész hollywoodi hierarchia ellen indít támadást.

És amikor a hétpróbás, rangidős szerkesztők is beszállnak, majd tettetett magabiztossággal, remegő kézzel veszik kézbe a telefont, hogy kiálljanak az újságíróik – és az igazság – mellett, akkor te is megérzed, mekkora a tét. 

Mert ilyen ügyben nem lehet hibázni, nem lehet semmilyen (vissza)támadási felületet hagyni, főleg nem egy olyan bántalmazóval szemben, mint amilyen Harvey Weinstein volt, aki nem ismert se istent, se embert. Van egy részlet a filmben, az egyetlen, amiben nem színészek szerepelnek, és nem fikció: amikor csak egy hotelfolyosót mutatnak, és hangfelvételről játsszák be azt a párbeszédet, amely Weinstein és az egyik áldozata között hangzott el – a lány (Ambra Battliana Gutiérrez modell) ugyanis rögzítette. (Kicsit ironikus, hogy ezt a felvételt az a The New Yorker magazin tette közzé, amelyik a The New York Times-szal párhuzamosan végzett nyomozást az ügyben, Ronan Farrow újságíróval az élen – többször utalnak is rá a filmben, hiszen nem lehet figyelmen kívül hagyni.)

Ebből a rendkívül kínos, moziszékbe szegező részletből azonnal megértjük, milyen ember volt Weinstein: nem engedte, hogy bárki nemet mondjon neki, vagy akár csak kibújjon, elslisszoljon az akarata elől. Erőszakossága nem ismer határokat, így értelmet nyer az is, amikor Ashley Judd (aki saját magát alakítja a filmben) elmeséli, hogy körülbelül százszor mondott nemet a nyomulására, és mintha a falnak beszélt volna.

Weinstein közben a hazugság minden formáját bevetette, csak megkapja, amit követelt – mint egy ötéves gyerek, aki addig nem nyugszik, amíg ki nem vívja a szülei behódolását, csak épp egy százkilós, nagyhatalmú, fenyegető (és folyamatosan fenyegetőző) alak képében.   

Hát ezért van, hogy Kantor és Twohey hónapokig kutakodott, míg egy-egy részletre fény derült, ami aztán elvezetett a következőig, és míg rábírtak három áldozatot, hogy saját arcukkal és nevükkel vállalják a történetet – mindazokért, akik ezt nem merik megtenni, vagy nem tehetik meg, ugyanis Weinstein mögött addigra egész rendszere épült ki az elhallgattatásnak, amiben a cége vezető beosztottjai is aktívan közreműködtek. 

De az is kiderül a filmből – ami Kantor és Twohey könyvén alapszik, mely magyarul is megjelent –, hogy két újságíró nem is elég egy ilyen fajsúlyú nyomozás végig viteléhez. Rengeteg segítő kell hozzá, és mindenekelőtt egy olyan szerkesztőség, ami teljes mellszélességgel és anyagi forrással támogatja a munkát. Értsd: hónapokig nem kell mással foglalkozniuk, mint ennek az ügynek a felgöngyölítésével (igaz, ez is éjjel-nappali szolgálatot jelent), hogy ha valaki e-mailben vagy telefonon nem reagál nekik, akkor akár másik kontinensre is elutazhassanak egy személyes találkozóra; meg hogy amikor szorul a hurok a bántalmazó nyaka körül, és az fenyegető hangnemet vesz elő, akkor a lap jogászán túl a szerkesztőség senior kollégái is beállnak a nyomozás mögé, majd együtt fejezik be a munkát.

Mert ez közös ügy. 

Persze mondhatjuk, hogy a sikerhez kellett az is, hogy a két újságírónak olyan hátországa legyen, ahol nem veszekednek velük, ha este nincs az asztalon a vacsora, esetleg anya maga sincs otthon, mert egy hotelszobában görnyed a gép fölé, valahol Amerika másik csücskében (legalábbis a film szerint). Így

elég mélyen átérezhetjük, hogyan lehet egyszerre jó anyának és elhivatott, dolgozó nőnek lenni, és miért nem lehet lemondani egyikről sem, miközben a két szerep súlya alatt néha legszívesebben összerogyna az ember. Úgysem lehet.

Nagyon erősen érződik az Azt mondta minden kockáján, hogy nők készítették: a forgatókönyvíró (Rebecca Lenkiewitz), a rendező (Maria Schrader) és az operatőr (Natasha Braier) is nő volt, sőt a producerek között is csak egy férfit találunk: Brad Pittet, akinek filmgyártó cége, a Plan B a könyv jogait megvásárolta. És micsoda színésznők játszanak benne! Carey Mulligant még nem láttuk ilyen határozott, elszánt és erős karakternek (akin épp az anyaság ejt sebet), Zoe Kazan pedig tökéletesen egészíti ki a maga empatikus, finom érzékenységével, csendesebb kitartásával.

Nagyon érdekes látni, kinek milyen módszere van arra, hogy utat találjon mások (sebzett emberek) lelkéhez, és megnyissa azt – hogy  hogyan használja ehhez mindenki a maga eszközeit, a saját lelke húrjait. Hogy mikor kell rámenősebbnek lenni, hol kell megállni, hányszor lehet nekifutni, és mi mindent lehet bevetni a siker érdekében – miközben az etikai határokat sem szabad átlépni. Ez persze lehet, hogy csak engem izgat nagyon, de remélem, mégsem…

És a két főszereplő mellett még fantasztikus pillanatokat köszönhetünk Samantha Mortonnak, Jennifer Ehlének és Ashley Juddnak is – nem hiszem, hogy bárki szeme szárazon maradna egyik-másik jelenetüktől.

Fantasztikus, hogy mindazok a dolgok, amikről a filmben beszélnek, mára mennyivel közismertebb fogalmak és jelenségek, hogy mekkora utat tettünk meg azóta – még ha korántsem tartunk a végén. 

Weinsteint ugyan New Yorkban elítélték (és borzasztó érdekes hallani, ahogy érzi a vesztét, és átvált fenyegetőzésből meghátrálásba), de Los Angelesben például éppen ezekben a hetekben zajlik a pere – a filmben hallható Ambra Battliana Gutiérrez is nemrég tett tanúvallomást ellene. 

De azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hány nő állt mellette még akkor is: a jogi csapatában és a filmgyártó cégében is. Hogy mindig akadnak nők, akik úgy érzik, az elnyomó rendszert támogatni éri meg nekik jobban. És hogy amíg egy ilyen ügy nem tisztázódik, mekkora nyomás van azokon, akik a visszaélő hatalmat szeretnék lebontani.

Szóval hőstörténet ez, két olyan heroinával, akiből nem fognak játékbabát gyártani, akikről nem fog senki képregényt írni, akiknek a nevét sem fogják megjegyezni. De fogadjunk, nem bánják. Éppen elég nekik, hogy azóta hány hasonló ügy látott napvilágot, és hány szexuális predátor retteghet még otthon, hogy őt vajon mikor dobja fel valaki.  

Igen, ez a film nem robbant kasszát. Mert nem kínál autós üldözést, számítógépes trükköket, és igazán nagy sztárokat sem vonultat fel. És rossz a címe, a mai vizuális ingerorgiában nem valami erős a plakátja, és az előzetese sem hívogat ellenállhatatlan erővel a moziba. De én mondom, az év egyik legjobb filmje.

Gyárfás Dorka