A Magyar Labdarúgó Szövetség azonnali vizsgálatot rendelt el Véber György október eleji verbális ámokfutása kapcsán.

A megyei futball közegében nőttem fel, nehéz meglepni alpári megnyilvánulásokkal, ugyanakkor épp a megyei futballközegből tudom, hogy a meccs közbeni (gyakran egyébként inkább rendkívül leleményes humorú, semmint aljasul bántó) bekiabálás és a játékosok módszeres megszégyenítése között igen nagy a különbség.

Egy kis ízelítő Véber György produkciójából:

„K*va életbe, ereszd már el, kerüld ki körbe, b*d meg! Beleül az öledbe! Ez nem igaz, hogy nem jössz rá, egy hónapja ugatom! Egyszerűbb, ha rúgsz egy öngólt minden meccsen. Buta f*sz! B*szájba az összes a k*va anyját! Neked eszed annyi van, b*meg, mint annak a bábunak ott, vitted ki a raktárba, b*d meg… A f*omba kerültök ti ide, b*d meg, Újpestre, ilyen tudással. Vak g*ik gyülekezete, b*d meg. Goldballba, meg ott kéne, a f*om tudja, hol lennetek. Falutokba… Senkiháziak…”

Van ebben minden: a másik szellemi és testi képességeinek becsmérlése, vidékizés, meg persze egy jó adag narcizmus. (Véber korábbi nyilatkozatait, melyek alapján ő makulátlan edző, aki megállná a helyét a topligákban is, most inkább nem taglalnám, igaz, nem függetlenek ettől az ügytől, hiszen remek karakterrajzot adnak.)

Másik példa ugyancsak Vébertől, 2013-ból, amikor épp az Újpest játékosait fenyegette az öltözőfolyosón, akkor még a Mezőkövesd edzőjeként:

„Le foglak vadászni, és az újpesti piac hűtőházában egyesével akasztalak fel titeket.”

Gondolom, az ilyesmi is csak a játékos testi-szellemi épülésére szolgál.

Az index.hu szavazásán az emberek egyharmada szerint simán beleférnek a fentiek a meccs hevében. Ez már önmagában is eléggé elgondolkodtató, az igazi hideg zuhany azonban akkor ért, amikor a Trollfoci posztja alatti kommenteket kezdtem olvasgatni.

Az ott író emberek jelentős hányada ugyanis névvel, arccal vállalta, hogy

  • megérdemlik, túlfizetett kis rohadékok
  • megérdemlik, nem kell focizni, ha nem bírják a strapát
  • aki nyávog emiatt, az nem ért a focihoz
  • ez igenis kell a jellemfejlődéshez
  • ő még fel is pofozta volna némelyiket, hátha abból szót ért és végre normálisan játszik
  • Véber óriási forma, hogy így beszél

A „kedvencem” meg egyértelműen az a kommentelő, aki büszkén odatoldotta: ő bizony szaladt már be a fia meccsén, hogy kiosszon egy taslit. Nem, nem a vállalhatatlanul beszélő edzőnek. A saját gyerekének, mert az rosszul játszott.

Szerencsére sokan vannak, akik kiakadtak az újabb ügytől, és kommentekben is hangot adtak abbéli véleményüknek, hogy ez nem szolgálja a gyerekek fejlődését, és kimeríti a verbális bántalmazás kategóriáját. 

 

Miközben roppant dicséretes, hogy végre előkerülnek ezek a kifejezések még egy olyan toxikus maszkulin közegben is, mint a labdarúgás, azt azért gyorsan hozzátenném: azzal sem vagyunk beljebb a nagy egészet illetően, ha valaki erre részletezi, miként törné el kezét-lábát és ontaná ki a beleit Véber Györgynek. A John Lennon-klasszikussal élve: mintha a békéért háborúznánk.

Hát akkor ezredszer is leírom

Nem, nincs rendben, ha megaláznak. A másik földbe döngölése NEM a fejlődés kulcsa. Ha akad is ember, akit a megalázás fölött érzett düh átmenetileg előrébb visz, elég csak ránéznünk a társadalmunk mentális állapotára, hogy felfogjuk: a többség számára mindez kontraproduktív, és egy sor lelki tünetet okoz.

Nem arról van szó, hogy „aki nem bírja a keménységet”, az gyenge.

Nem arról van szó, hogy ne lehetne obszcén kifejezéseket használni. Én is használok, a káromkodás – írtam is róla – felszabadít.

Ám a csúnya beszéd és a másik módszeres gyalázása nem ugyanaz. Az előbbi ízlés dolga, a másikat meg senki nem köteles elviselni – akkor sem, ha az őt gyalázó hatalmi pozícióban van.

Míg az első akár erősítheti is a kötődést a csapat tagjai között (hiszen ilyesmit csak informális helyzetben engedünk meg magunknak, tehát bizalmat feltételez a csúnya szavak használata), az utóbbi szimplán csak toxikus.

Nem mentség rá, hogy az edzőnek „ilyen a stílusa”

Nem mentség rá az sem, hogy „együtt él a mérkőzéssel” (Véber ezzel védekezett) – azoknak, akikkel így beszél, a szavai hatásával kell együtt élniük, és nem csak a lefújásig.

Sem a meccs heve, sem más nem adhat arra felmentést, hogy valakit megfélemlítesz vagy megsérted emberi méltóságában.

És kérem, azzal se jöjjön senki, hogy „ez kell a tekintély megszerzéséhez”. Tucatjával tudom sorolni azokat az edzőket a legmagasabb színvonalon, akik sohasem engednének meg maguknak effajta viselkedést, és mégis a legmélyebb tisztelettel beszélnek róluk a játékosaik – meg a vitrinjük is azt mutatja, hogy nem a másik megalázása a siker kulcsa. 

 

Poén, nem poén

Még mielőtt valaki betámadna: tisztában vagyok azzal a speciális humorral, amely a szurkolói rigmusok lényegét, s ezáltal a sportág szubkultúrájának alapvetését jelenti. Tudom, hogy néha egészen kegyetlen poénok is lehetnek viccesek – a közönség számára. Mert ne legyünk álszentek (én legalábbis nem leszek az): egy-egy vereség vagy bírói ítélet fölötti elkeseredésünkben többségünk óbégatott már nyomdafestéket nem tűrő dolgokat a pályára, és röhögött már olyasmin, amin egyébként nem jófejség röhögni. (Itt természetesen nem a gyűlöletkeltő, rasszista, stb. dolgokra gondolok, az, remélem, világos, hogy az ilyesmi se nem vicces, se nem való sehová.)

Ugyanakkor ha valaki azt hiszi, a sportolók lelkében nincs nyoma az olyasfajta bántásoknak, mint a kockacukorral hajigálás (nevet direkt nem írok, de maradjunk annyiban, hogy a hozzá tartozó rigmusban szerepel a „lófejű” is) vagy az olyan aljas szurkolói nóták, mint, mondjuk, hogy valakinek annyira kiállnak a fogai, hogy azok miatt van lesen – nos, az téved.

Ezek a rigmusok fájdalmasan kegyetlenek, miközben annyira groteszkek, hogy óhatatlanul is értjük, mi a vicces bennük.

A Véber-féle esetekben viszont még csak nem is a fentiekről van szó, hanem vegytiszta verbális bántalmazásról. Az ilyen stílus és hangnem egyszerűen nem fér bele egy egészséges közegbe, hiába is szeretné bárki úgy beállítani, hogy „de hát ez velejárója a futballnak”. Ez legfeljebb annak a velejárója, hogy a hasonló stílusban működő edzőknek soha senki nem mondta azt, hogy „na, ezt ne”.

És hol voltak addig a szülei?

Ez a kérdés rendre felvetődik mindenfajta bántalmazási ügyben. Belátom, néha nekem is nagyon nehéz választ adnom rá, ugyanis a bántalmazásnak is vannak szintjei. Ha az elejét bagatellizálja is valaki, mondván, hogy „teher alatt nő a pálma”, meg „az edzőnek hadd legyen csak tekintélye”” – akkor is eljön az abúzusnak az a nyílt, mások számára is egyértelmű fokozata, amikor egyszerűen már felfoghatatlan a kívülállók szemében, miért nem lép közbe a szülő.

És ehhez nem verés kell, elég az is, ha azt hallom, valaki ilyen hangnemet üt meg a gyerekemmel. Gondoltam legalábbis én – egészen eddig a kommentfolyamig. Most azonban egészen világossá vált számomra, hogy a verbális bántalmazások esetében gyakran nem azért nem lép közbe a szülő, mert a tréner sunyin, titokban, csak a gyerekek előtt fenyít, aláz, félemlít meg. Hanem mert sok szülő szerint ez egész egyszerűen rendben van.

A számomra legijesztőbb kommentben egy édesanya részletesen ki is fejti, hogy „nekik azt tanították”, hogy az edző munkájába nincs beleszólásuk. Nincs és kész, tiszteletben kell tartani a módszerét, és ha az éppen azzal jár, hogy a gyereket lelki nyomorékká teszi, akkor azzal jár. Nyilván azt is a „siker” érdekében teszi a szakember.

Természetesen nem gondolom, hogy egyetlen ilyen kirohanástól lesz valaki egy életre sebzett, de sejthető, mi megy zárt kapuk mögött edzésen, ha nagyközönség előtt ilyenre ragadtatja magát Véber. És akkor körbeértünk: ez a stílus azért maradhat fenn, mert a közeg engedi. A közeg pedig azért engedi, mert az ilyen stílusú emberek elhitették velük, hogy ez rendben van. Aki nem élvezi, hogy fenyítik, az gyenge. Aki visszaszól, az nem elég alázatos. Aki rosszul viseli, annak nincs helye ebben a sportágban.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Ismerve a magyar statisztikákat, azoknak a szülőknek, akik szerint mindez tök rendben van, de legalábbis indokolt, esetleg bocsánatos bűn, hiszen a gyerek fejlődése a cél – nos, ezeknek a szülőknek ijesztően nagy hányada maga is bántalmazott ember.

Épp ezért ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra felszámolható legyen a bántalmazás (meg a bántalmazók piedesztálra emelése) a sportban, első körben azt kellene velük is megértetni, hogy amit kaptak

  • azt nem érdemelték meg;
  • az nem az ő hibájuk volt;
  • nem attól lettek jobbak, sikeresebbek, nem amiatt lett belőlük ember, hanem annak ellenére;
  • ez a láncolat pedig megszakítható, és mindenki érdeke az, hogy megszakítsuk

Ha ez az üzenet átmegy, akkor következhet az, miként kell egy ilyen helyzetben kiállni magunkért, a gyermekünkért, vagy akár egy másik ismeretlenért. Ha pedig a közeg eljutott ide, akkor majd automatikusan kiveti magából azokat a magukat szakembernek nevező bántalmazókat, akik nem képesek megérteni, hogy a tekintélyt nem kierőszakolni kell, hanem kiérdemelni, a hatalom pedig csak átmeneti állapot.

 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/BraunS

Csepelyi Adrienn