„Három gyerekkel és öt bőrönddel költöztünk Katalóniába” – egy magyar család újrakezdése

–

Mostanában számos cikk és videó jelent meg arról, hogy milyen sok magyar költözött Spanyolország déli részére, és hogy milyen jó ott nekik. Kevesebb szó esik Katalónia tartományról, annak ellenére, hogy a főváros, Barcelona az egyik legnépszerűbb úti cél a magyarok számára is. Mi a katalán „Etyeken” élünk, azaz a tartományi fővárostól egy nagyobb kőhajításnyira, a helyi pezsgőgyártás központjában, és spoiler: nagyon szeretjük!

Szeptemberben lesz kilenc éve, hogy mindent hátrahagyva megérkeztünk egy olyan kisvárosba, aminek a nevét még hetekig nem tudtam megjegyezni. Öten mentünk, egy-egy bőrönddel, mint Mézgáék, és az első napjaink is hasonlók voltak. Ugyan mi nem hombárhotelben aludtunk, mint Géza és családja, de viszontagságban bőven volt részünk.

A kiköltözés ötlete a férjemtől jött, ő kezdett el spanyolul tanulni, ő kereste a bérelt lakást is – és ő mondta, hogy nem kell semmit magunkkal vinni, mert a lakások jól felszereltek. Nos, a lakások tök üresek voltak, így a kis megtakarított pénzünket az első héten elköltöttük a barcelonai Ikeában székre, asztalra, matracra, villára, tányérra – hogy tudjunk enni, aludni, élni. Persze, nem hibáztathatom, én is utána nézhettem volna a dolgoknak, de mivel az egész kiköltözés, újélet-projekt az ő ötlete volt, mindent ráhagytam. Hála Istennek, van egy család a mi kis városkánkban, akik minden segítséget megadtak a kezdetekkor és azóta is bármikor számíthatunk rájuk. Király Levente, Orsi, Lehel és Dalma a Kolozsvár melletti Gyaluról származnak, az első napokban náluk szállhattunk meg, kocsit adtak alánk a vásárláshoz, és az irgalmatlan spanyol bürokráciában is segítettek.

Miért pont oda?

Nekem remek állásom volt, szerettem, bár éreztem, hogy 12 év egy munkahelyen lehet, hogy elég. Az is közrejátszott, hogy a cég, egy ismert magazinkiadó egyre több olyan kormányközeli megrendelést kapott, amivel nem igazán tudtam azonosulni. Az első házasságomból származó két tizenéves gyermekem is azt mondta, hogy miért ne, menjünk világgá, éppen ideje. Ekkoriban hívott el minket a spanyol borok importjával foglalkozó ismerősünk Barcelonába, és ő vitt el minket Sant Sadurní d'Anoiába is, a nevezetes kisvárosba. Az ő egyik partnerénél szólalt meg Dalma, a kolozsvári család leánytagja a kacagó hangján, és mesélte, hogy itt mindenki pezsgőt iszik, vizet alig, és hogy a munkahelyeken nyáron már háromkor elengedik a dolgozókat, hogy mehessenek a tengerpartra. Hát ennyi elég is volt, felmondtam, pakoltunk. Bár a fentiek szerint a pakolásunk nem tartott sokáig, a valóságban sokkal nehezebb volt minden otthoni ingóságtól megszabadulni. Olyan házibulikat tartottunk, ahová nem kellett hozni semmit, de muszáj volt valamit elvinni, legalább pár cuki csészét...

A mediterrán skótok

Dalma mondta, hogy a katalán egy külön nyelv, de megvallom, nem hittem neki. Biztos csak parányi különbségek vannak, igazából spanyol, gondoltam, bár spanyolul sem tudtam. Minimum kilencszer 40 óra katalán nyelvtanfolyam után ma már nem vitatom, hogy a katalán bizony egy külön nyelv, és kegyetlen nehéz megtanulni.

Az emberek itt a spanyolokkal ellentétben pontosak, a reggel nyolc az bizony reggel nyolc. A pénzhez való hozzáállás is más, nincs például borravaló. Barcelonában persze a turisták felülírták a szabályokat, de vidéken minden centecskét visszaadnak. Önironikusan azt mondják, hogy azért járnak annyit étterembe, hogy ne kelljen egymást meghívni vendégségbe, inkább beülnek valahová és osztoznak a számlán. Lehet, hogy nem bőkezűek, de kedvesek, befogadók és roppant békeszeretők – ez megmutatkozott a 2017-es katalán-spanyol konfliktus idején is. (2017. október 27-én a katalán parlament kikiáltotta a függetlenséget. A spanyol kormány válaszul felfüggesztette Katalónia autonómiáját, és elmozdította a regionális kormányt. Kilenc vezető politikust letartóztattak lázadás, zendülés és közpénzek hűtlen kezelése miatt – a szerk.) A katalánok békésen vették tudomásul rajongva szeretett politikusaik bezárását is, akik közül legtöbben a szabadulásuk után elsőként azt köszönték meg, hogy a több mint három év börtön idején minden nap (!) békés támogatók vigasztalták őket a börtönablakuk alatt. Nagy kedvencem a hetvenéves Carme Forcadell, a katalán parlament korábbi elnöke, aki szabadulásakor is olyan volt, mint akit skatulyából húztak ki. Micsoda tartás!

Nincs hónap fesztivál nélkül

A katalánok a fesztiválokban élik ki a tűzimádatukat. Míg a spanyoloknál a vallási ünnepek dominálnak, a körmeneteken szentek képmásait hordozzák, addig

a katalánok világi ünnepeket ülnek (vagy inkább ugrálnak). Girona városában a legendás és hihetetlen kalóriatartalmú xuixo (ejtsd: susu) péksüteményt ünneplik, a reptérnek otthont adó El Prat de Llobregatban articsóka-fesztivál van, a mi megyeszékhelyünkön a híres penedesi tyúkfajtát ünneplik gigantikus szárnyasoknak öltözve, de a legbizarrabb fesztivál alighanem a mi városkánkban van: itt minden szeptemberben megtartják a filoxéra, azaz a gyökértetű-fesztivált.

Ez a rovar rokonságával együtt egész Európa szőlőtermelését nullázta le a XIX. században, hát mi a csudának ünneplik? Azt mondják, azért, mert az itteni tudósok találták meg a pestisszerű pusztítás ellenszerét, de ez egyszerűen nem igaz. A villányi Teleki Zsigmond az egyik híres európai szőlész jött rá, hogy amerikai gyökérre kell oltani az európai fajtát, az ugyanis nem elég finom a falánk rovarnak. Akkor mégis miért az ünneplés? Nos, az oka az, hogy a vész húsz évvel később érkezett el hozzánk, mint a franciákhoz, és abban a húsz évben a francia pezsgőtermelők idejöttek bort venni, a katalánok pedig egyrészt meggazdagodtak, másrészt rájöttek, hogy a pezsgőben van lehetőség, így lett a mi kis városkánk a spanyol pezsgőgyártás központja. A sok befizetett iparűzési adóból pedig futja tűzijátékra, petárdára bőven, nem is telik el hónap buli nélkül.

Ahol elhiszik, hogy a szülő tényleg felnőtt

Nemcsak fesztiválból áll az élet, de a hétköznapok is kellemesebben telnek, ha például jó iskolába járni. A fiam hamar úgy döntött, hogy hazatér, neki kell a budapesti közeg, a két lányomat viszont Katalóniában kellett beiskolázni. Anna lányom ekkor volt 15, szerencsére hamar találtunk neki egy családias, félig fizetős iskolát (nagyjából 130 euró volt havonta a tandíj). Emlékszem, az igazgatónő megkérdezte, hogy akar-e a gyermek kémiát és fizikát tanulni. Lehet olyat, hogy nem? Nos, lehetett, náluk már a középiskolában lehet „szakosodni”, sőt, a 16 éves kor utáni kétéves, amolyan egyetemi előkészítő batxillerat iskolában már a matematikának is búcsút mondhat, aki abszolút nem reál beállítottságú.

A szakdolgozatra való tréninget már korán elkezdik. 16 évesen készítik az első nagy projektet, ezt még csapatban, aztán 18 évesen már önálló munkát kell összerakni. Rengeteg kreatív feladatuk van, mindig rácsodálkozom, milyen ötletesek. Emma lányom képzőművészeti iskolába jár, egy éve van az érettségiig, matekot és „egyéb borzalmat” nem kell tanulnia, a művészeti tárgyain kívül filozófia, testnevelés és nyelvórák vannak.

A spanyolt és a katalánt is anyanyelvi szinten tanulják, erre jön az angol, illetve a francia. Emma már készíti a középiskolás szakdolgozatát, „Objektivitás a sajtófotózásban” a témája, gyakorolt is kicsit idén a budapesti Pride-on. Anna pedig most védte meg mesterfokozaton a szakdolgozatát, a cigány dalok fordításának jobbá tételéről írta, például olyan filmekben, mint a Macskajaj.

Mindkét lányom szemrebbenés nélkül vált angolról katalánra vagy spanyolra vagy vissza, kicsit beszélnek franciául is, sőt Anna olaszul is fél év bolognai Erasmus után. Egy nyaralás alatt némi portugál is ragadt rá, mert aki egy-két latin nyelvet beszél, annak a következő elsajátítása már gyorsan megy.

A tanároknak viszont annyira még nem megy az angol itt. Eredeti foglalkozásom szerint én is angoltanár vagyok, viszont amikor megkértem az egyik, amúgy angoltanár osztályfőnököt a Covid idején az online fogadóórán, hogy beszéljünk angolul, akkor annyi engedményt tett, hogy katalán helyett spanyolul beszélt... De ez volt az egyetlen kellemetlenség, amit tapasztaltam a két lány tanulmányai során.

Az iskolában is van szieszta, és a gyerekeim egyáltalán nem bánták, hogy délutánra is jut óra, azt mondják, az ebédpihenő után sokkal elviselhetőbb volt a tanítás, szemben a budapesti maratoni napokkal.

És ami a legszebb: itt annyi napot igazolhat a szülő, amennyit szeretne. Még az első igazgatónőtől kérdeztem, hogy itt hány napot lehet igazolni, mert hogy Magyarországon hármat. Értetlenül nézett rám: hát, ha beteg a gyerek, vagy családi ok van, miért ne igazolhatna a szülő? Ha meg jól van a gyerek, akkor nyilván megy iskolába, mi itt a kérdés? És ekkora bizalommal ki élne vissza? Eszébe sem jutott a lógás egyik gyerekemnek sem, nem akartak lemaradni, amúgy sem olyan rossz az iskola...

Emma lányom egy ideje szerelmes, a szerelme magyar, így aztán megszaporodtak az utazás miatti hiányzások. Én már alig mertem emailt írni az osztályfőnökének, hogy már megint elutazik a gyerek, de a tanárnő csak annyit mondott, hogy semmi gond, Emma annyira jó tanuló, nincs min aggódni, „jó szórakozást”!

Számla szalvétára

A kiköltözésünkkor még egy ideig dolgoztam az előző munkahelyemen, ami nem volt egyszerű. Magazint szerkeszteni internet nélkül komoly kihívás volt. Nem volt NIE-számunk – ez a helyi regisztrációs szám –, anélkül nem tudtunk internetre előfizetni, így a magazin nyomdába adása idején kávézókban ültem naphosszat, vagy ha már nem akartam költeni, akkor a kávézó melletti lépcsőházban, ott még volt internet...

Szerencsés vagyok, a munkám nagy része online történik, a magyar borászatokat népszerűsítő angol weboldalamból jön egy kis bevétel, bár ebből megélni még nem lehet, de valami. Egy évig dolgoztam egy nyelviskolában, tapasztalatnak jó volt, de nem kerestem annyit, hogy megérje az ingázás. Most az online munkáim mellett egy pezsgőházban is dolgozom idegenvezetőként, és hála Istennek sok magyar csoport jön hozzánk, szervezhetem az útjukat.

Ehhez persze vállalkozónak kellett lennem, amihez nem volt egyszerű könyvelőt találni – olyat, aki jól tud angolul. Egy barcelonai penthouse-ban találtam rá Juanra. Valószínűleg luxuskönyvelő, de kedves és tényleg tud angolul, ez nekem megér havi 120 eurót. Amikor elkészült az új, katalán pezsgőket népszerűsítő weboldalam, csináltam egy 100 fős rendezvényt a városkánkban a honlap prezentációjával és kóstolóval. Juan eljött a feleségével és a közvetlen könyvelőmmel, Alexszel, akivel annyit levelezünk, hogy még a barátnője párizsi leánykéréséhez is tőlem kért tanácsot.

Na de a lényeg: a vállalkozói lét könnyű, eleinte nagyon kedvezményes a társadalombiztosítás, és nincs online számlázás, sem szigorú számadású számlakönyvek. Amikor megkérdeztem Juant, hogyan állítsak ki egy számlát, akkor azt mondta: hát írd meg. De mégis, hogy? Hát akárhogy, akármire. Szalvétára?

És bizony így van, amikor az online számlázást említettem, felkacagott, náluk minimum gyárosnak kell lenni az ilyen szigorú kötelezettséghez. Én word-dokumentumot küldök számlaként, ezt néha a magyar partnereim nem is igazán értik, pedig bizony szabályos. A negyedéves adóbevalláshoz egy-egy Excel-táblázatot küldök, a profit 20%-át kell befizetni adóelőlegként, de én eddig minden évben kaptam adóvisszatérítést. Nem gyorsan, az igaz, merthogy a kincstár sajnos nem katalán, hanem spanyol.

Azért nincs paellaból a kerítés

Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy minden tökéletes, de azért nem, vannak nehézségeink is, bőven. A bürokrácia felfoghatatlan, nehézkes, dühítő. A NIE-számért is meg kell küzdeni, aztán újabb kör a TB-szám, a rezidens kártya, és mindenhová online kéne foglalni, de nem működnek a rendszerek, vagy nem adnak új időpontot.

Türelem, kitartás, ezt mondogatjuk, és lassan, de haladunk. Az egyik legviccesebb példa az autó kötelező felelősségbiztosítása volt. Autó nélkül maradtam, mert a férjem végül 2020 végén hazacuccolt, hogy megkeresse a boldogságát, és bizony az első időszak nagyon nehéz volt. Emma egy másik városban kezdett el tanulni, de még 13 évesként kicsi volt ahhoz, hogy folyton egyedül utazzon. Sőt, a poszt-Covid időszaka volt ez, időnként minden zárva volt, ha busszal ment volna, akkor akár negyven percet kellett volna sétálgatnia az utcán tanítás előtt, ami novemberben itt sem élvezetes. Így hát folyton elkísértem, de ez meg a saját munkám rovására ment. Ezt elégelte meg Anna lányom: meglepett azzal, hogy vett az összespórolt pénzéből egy használt autót. A titokban lefotózott jogsim azonban problémát okozott: Spanyolországban a 17 évesen szerzett vezetői engedély nem érvényes, emiatt a legtöbb biztosító elhajtotta szegényt, de végül talált egyet, így egy délután autóval várt az állomáson...

Majdnem matriarchátus

Nos, így maradtam én egyedül külföldön két lánnyal. Igaz, a fiam gyakran látogat minket. Azóta két diplomát és egy menyasszonyt is szerzett, a közös Messenger-csoportnak hála gyakorlatilag nonstop kapcsolatban vagyunk. Aztán, hogy legyen férfi a háznál, örökbe fogadtuk az első cicánkat, egy kék és zöld szemű herceget. Ő életem első macskája, a ház ura.

A ház amúgy ugyanaz, amit első pillanattól bérlünk, nagyon öreg, folyton van valami baja. Egyszer főzés közben belehullott az eső a fazékba, máskor meg szikrákat hánytak az elavult villanyvezetékek. Mindig javítunk valamit. De imádjuk a zegzugos házat a teraszaival, pincéjével és hitvány szigetelésével együtt.

Ja és tavaly hozzánk költözött Anna lányom vőlegénye is, magyar legény, sört és minden mást tud főzni, és lett egy kislány cicánk is.

Van honvágyam? Mindig ezt kérdezik, de hogy lenne? Gyakran megyek Magyarországra a munkák és a testvéreim miatt, meg aztán egymást érik nálunk a vendégek, így aztán kinek van ideje honvágyra? 

Németh Ágnes

WMN szerkesztőség