„Akik ezeket a döntéseket hozzák, valószínűleg nem fogják a saját bőrükön érezni a következményeket. Mi viszont igen” – Z generációsok a klímaváltozásról és a cselekvés hiányáról

–

A szégyen leirata

Idén februárban jelent meg az ENSZ legfrissebb jelentése, ebben azt írják, ha a 2015-ben kitűzött 1,5 Celsius-fokot tartani akarjuk, ami globális felmelegedést illeti, sürgősen drasztikus lépéseket kell tennünk. 2030-ig a felére kell csökkentenünk a világ károsanyag-kibocsátását, ha el akarjuk kerülni a klímaválság legborzalmasabb hatásait. Az IPCC-jelentésben azt írják, minden eszközünk megvan ahhoz, hogy elkerüljük a katasztrófát, csak élnünk kell vele. Ám António Guterres, az ENSZ-főtitkára a jelentésre reagálva azt mondta, hogy a legfontosabb jelen pillanatban az az elképesztően nagy különbség, ami a vállalások és a szükséges gázkibocsátás-csökkentés között fennáll, és amiről senki sem akar tudomást venni.

„A tudomány világossá tette, mit kellene tenni, de a legnagyobb kibocsátók közül a legtöbben nem teszik meg az ehhez szükséges lépéseket.”

Az ENSZ főtitkára a jelentést „kárhozatos” klímajelentésnek, a „szégyen leiratának” titulálta.

Óriási bajban vagyunk tehát, az időnk pedig egyre fogy. A tét nem kisebb, mint a fiatal generációk jövője, hogy még számukra is élhető legyen a bolygó. És nem több tíz vagy száz év múlva megszülető generációkról van szó. Mostani tizen- és huszonévesekről, meg persze a náluk fiatalabbakról. Mivel az ő és a náluk fiatalabbak életére lesz a legnagyobb hatással a klímaváltozás, Z generációsokat kérdeztem arról, hogyan vélekednek a kérdésről, mit tesznek azért, hogy elkerüljük a katasztrófát, hogyan látják, egyáltalán van-e esély megúszni, mi a véleményük a döntéshozók felelősségéről, és nekik milyen megoldási javaslataik vannak.

Luca félelmei

Mielőtt rátérnék a többiek véleményére, hadd idézzek Nyáry Lucától néhány, a Hello, WMN!-esten elhangzott mondatot: „Nagyon szimpatikus itt csomó gondolat, de én már azon a szinten vagyok, hogy igenis felelősségre kell vonni a nagyvállalatokat. És lehet ránk rakni a felelősséget, és nekünk is fontos kivenni a részünket, de nem vagyunk olyan agresszívak ebben, mint kellene, ami engem iszonyatosan feldühít, mert nekem azzal a tudattal kell belekezdenem most a felnőtt életembe, hogy van körülbelül tíz jó évem élni. És én sem azt gondolom, hogy a világvége fog itt hirtelen eljönni, és ránk fog robbanni az egész föld.

De ezen az életszínvonalon, ilyen szabadon, ahogyan most élek, nincsen sok időm.

Én ennek inkább a társadalmi vonatkozásaitól félek, amiket már most is láthatunk, hogy mit hoz a klímakatasztrófa: menekültáradatok, az emberek elkezdenek radikalizálódni – mind tudjuk, hogy milyen vezetőket választunk meg akkor, amikor félünk, és inkább ez az, ami megijeszt a jövőmmel kapcsolatban. […] Hogy a saját viselkedésemre figyeljek, azon már túl vagyok. Én azzal próbálok ez ellen tenni amellett, amilyen döntéseket a magánéletemben hozok, hogy megpróbálok kiállni e mellett a téma mellett, és felhívni a figyelmet, hogy eljusson azokhoz az emberekhez, akik gyorsabban tudnak rajta változtatni, mint mi. Mert tök jó, ha megváltoztatjuk a szokásainkat, de ez egy iszonyatosan lassú folyamat, amire pedig már nincsen időnk.”

Luca gondolatai által inspirálva négy másik fiatallal beszélgettem arról, ők hogyan érzik magukat a klímakatasztrófa kapcsán. 

Kikérdeztem a 22 éves Pichler Zsófit, a WMN legfiatalabb szerzőjét is a témáról, valamint beszélgettem a 19 éves Joób Klára Kamillával, a 16 éves Szirtes Marcell-lal és a 18 éves Bársony Annával, akik az UNICEF Fiatal Nagykövetei, valamint a gyerekjogi szervezet Klímahős kampányának ötletgazdái és arcai. A Klímahős program egy remek kezdeményezés, aminek keretében a fiatalok és a felnőttek is tíz témakörbe rendezve kaphatnak fontos információkat a környezetünkről és a klímaváltozásról, és hasznos tanácsokat arra vonatkozóan, hogy mit tehetnek a hétköznapokban a fenntarthatóságért. Olvasmányok, videók és kvízek várják az érdeklődőket, ezek segítségével megtehetik az első lépéseket a fenntartható élet irányába.

„Rádöbbentem, hogy ezt nem fogjuk ilyen egyszerűen megoldani”

Először is arra voltam kíváncsi, volt-e egy pont az életükben, amikor ráeszméltek, mekkora probléma a klímaváltozás, vagy ők már ezzel együtt nőttek fel. A válasz nagyjából egybehangzóan is-is volt. Egyrészt már az iskolában is hallottak a dologról, de csak az elmúlt években, szépen lassan döbbentek rá, hogy valójában mekkora bajban vagyunk. Milla például egy ideig bízott abban, hogy a technológiai fejlődés révén kezelni tudjuk majd a klímaváltozás kérdését. Aztán egyre többet olvasott és hallott a témáról, és rádöbbent, hogy ezt nem fogjuk ennyire egyszerűen megoldani, neki is tennie kell valamit, hogy fenntarthatóbb legyen az élete. Marcell pedig azon kevés diákok közé tartozik, aki otthonról hozta a környezettudatos szemléletet.

Közös továbbá bennük, hogy mindannyian aktívan tesznek azért, hogy fenntartható legyen az életük. Milla és Anna 14 éves koruk óta vegetáriánusok, Marcell pedig húsmentes hétvégéket tart. Mindannyian tömegközlekedéssel járnak, Zsófi pedig a vásárlásait intézi minél fenntarthatóbban:

„Mindenből nagyobb kiszerelést igyekszünk venni a sok kisebb helyett, a zöldségek, gyümölcsök már régóta vászonzsákban jönnek haza a boltból, csakúgy, mint a péksütik, és egyre több élelmiszert csomagolásmentesen vásárolok.”

Hasonló megéléseik vannak abban is, hogy a környezetük, a barátaik és diáktársaik mennyire vannak képben a problémával kapcsolatban. Azt mondják, a velük egykorú ismerőseik tudják, hogy nagy a baj, és sokan tesznek is azért, hogy ne terheljék tovább a környezetüket.

„Szerintem mindenki szorong egy bizonyos szinten, mert nem tudjuk, hogy mi és hogyan lesz a jövőben.”

Az azonban már változó, hogy kit mennyire visel meg mentálisan a klímaválság. Marcell például azt mondja, ő nem szorong, csak nagyon foglalkoztatja a téma. Milla pedig inkább igyekszik pozitívan nézni a dologra: „Azt gondolom, hogy a válság egy »wake up call« az emberiségnek, hogy »helló, probléma van«, de van egy csomó lehetőségünk, amit tehetünk. Igyekszem ebből a szemszögből megközelíteni a helyzetet és arra koncentrálni, hogy egyre több ember rájön, hogy ez egy valós probléma.”

Ugyanakkor Anna szerint mindenki szorong valamilyen szinten, mert bizonytalan a jövő: „Világéletemben szerettem volna gyereket, de volt olyan pont az életemben, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ez biztos jó döntés-e. Biztos, hogy ebben a világban szeretnék egy gyereket felnevelni, és ugyanazokat a szorongásokat rávetíteni egy újabb generációra?

Viszont a szorongás legjobb feloldása a cselekvés, és én is olyan vagyok, hogy szeretnék mindent megtenni annak érdekében, hogy ezt az egészet leküzdjük.”

Zsófira pedig olykor rájön a pánik: „Folyamatosan úgy érzem, hogy nem teszek eleget, hogy csinálhatnék többet, és ezzel néha a környezetemet is terrorizálom. Az utóbbi időben viszont igyekszem tartani az egyensúlyt, és az önvád helyett edukálni az ismerőseimet, és nem összeomlani amiatt, ha időnként hazajön egy műanyag zacskó.”

„A világ vezetői nem elég tökösek”

Azzal ők is tisztában vannak, hogy az, hogy az egyes emberek változtatnak az életmódjukon, még nem elég a katasztrófa elkerüléséhez, kell az országok összefogása is. Amikor arról kérdeztem őket, mi a véleményük, a világ vezetői hogyan kezelik a helyzetet, Zsófitól lényegre törő választ kaptam: „Szarul. Sajnos továbbra is az egymásra mutogatás megy ahelyett, hogy mindenki a saját háza táján sepregetne. A nagy cégek sem jobbak, sok greenwashing kampány jön velem szembe. Sokszor elfog a szorongató érzés, hogy milyen jövő vár ránk, mert a hangzatos egyezményeken és a célok kitűzésén túl valódi lépések ritkán történnek, a pénz mindig előrébb van a prioritási listán.

A legnagyobb baj, hogy akik most ezeket a döntéseket hozzák, valószínűleg nem fogják a saját bőrükön érezni a következményeket. Mi viszont igen.”

Az UNICEF reprezentatív kutatásából kiderült, hogy a magyar fiatalok szerint a politikusok és gazdasági szereplők azok, akiknek elsősorban tenniük kéne a probléma megoldásáért. Azonban a fiatalok nem látnak érdemi változást. Milla is hasonlóan vélekedik:

„A világ vezetői nem elég tökösek ahhoz, hogy meghozzanak olyan döntéseket, amelyek a nagy szektorok vezetőit nem teszik boldoggá. Azt látom, világszinten nagyon sok vezető politikus a környezet és a mi túlélési érdekeink helyett különböző gazdasági szereplők kedvére próbál tenni. Ezzel természetesen nekem is nagyon nehéz szembesülnöm, hiszen én is kicsinek érzem magam a problémához. És látni kell, hogy egy emberként persze én is csak egy ember munkáját tudom elvégezni. De ha minden olyan egyetlen ember, mint én, változtat, akkor nagyon sokan leszünk! Viccesen azt szoktam mondani, hogy

ha minden embert, aki azt gondolja, hogy ő túl kevés a probléma megoldásához, összeraknánk egy közösségi médiás csoportba, kiderülne, hogy milliókról van szó. És többmillió ember hatalmas változást tud elérni.”

Marcell véleménye sem fest jó képet a hatalmi pozícióban lévő generációról: „Az kifejezetten zavar, hogy nem lehet változást elérni, és nem is vagyok biztos abban, hogy azok a felnőttek, akik kevésbé nyitottan gondolkodnak, megváltoztatnák az életüket. Úgyhogy én nagyon bízom a mi korosztályunkban, illetve a fiatal felnőttekben, hogy ők és persze a fiatalabbak tudunk közösen változtatni, hiszen mi vagyunk azok, akik beleszülettünk ebbe az új gondolkodásba.”

Anna is osztja Marcell véleményét abban, hogy az ő generációja lehet a megoldás kulcsa: „Jelenleg úgy néz ki, hogy egyre rosszabb irányba haladunk, de ezért vagyunk itt mi, és vannak cégek és emberek, amelyek/akik tenni akarnak és tudnak változtatni.”

„Az optimista énem hisz még benne, hogy minden jó lehet a végén”

Apropó, megoldás. Az egyértelműen kiderült számomra a beszélgetéseink alatt, hogy az elkeseredés és a szorongás mellett azért mindannyian reménykednek, hogy az ő korosztályuk van elég erős és hangos ahhoz, hogy eljusson a szavuk a döntéshozókig.

„A jövőt nem tudom megjósolni, de bízom abban, hogy elkerüljük a katasztrófát. Nem szeretem a környezetvédelem és a természetvédelem szavakat, mert látjuk, hogy a természet nagyon jól meg van nélkülünk. Amikor védjük a természetet, azt nem a környezetért tesszük, hanem magunkért. Azért, hogy mi életben tudjunk maradni. De eddig is sok mindent megoldott az emberiség, nagyon reménykedem benne, hogy ezt a katasztrófát is el fogjuk kerülni” – mondja Milla.

A motivációjuk is ebből fakad, na meg persze abból, hogy a leendő gyerekeik is láthassák, megtapasztalhassák a bolygónk szépségeit: „Sok mindenből adódik össze, hogy miért kezdtem el ezzel a témával foglalkozni és hogy miért állok ki ezért az ügyért. Például néhány éve voltam búvárkodni, ami egy hatalmas élmény volt számomra.

Rengeteg szép halat, korallzátonyt láttam, és később belegondoltam, hogy lehet, hogy ezt a gyerekeim nem fogják látni.

Lehet, hogy azt sem fogják tudni, mi az a korallzátony, maximum képeken láthatják. Illetve már én sem azt a világot élem, amit a nagyszüleim, mert mindig meséltek róla, hogy télen akkora hó volt, hogy alig tudtak eljutni az iskolába – nekem pedig már nem voltak ilyen jellegű problémáim” – mondja Anna.

„Azért is találtuk ki ezt a kampányt, mert

nem tudom elképzelni a jövőmet, nem tudom, hogy mi fog történni velem, a környezetemmel, azokkal a helyekkel, ahol felnőttem, a szomszédunkban lévő erdővel, a tengerekkel.

Ez a bizonytalanság nagyon sok félelmet okoz bennem, főleg ez motivál abban, hogy kiálljak az ügyért” – teszi hozzá Marcell. 

Van megoldás!

A fiatalok nem várják ölbe tett kézzel, hogy a „nagyok” megoldják ezt a világméretű problémát. Azon túl, hogy a saját életüket igyekeznek fenntarthatóbban élni, javaslataik is vannak, hogy milyen intézkedéseket kellene hozni annak érdekében, hogy elébe menjünk a bajnak.

Zsófi szerint a fast fashionnel/textiliparral kellene kezdeni valamit, mert iszonyatos terhelést jelent a környezetre, és az átlagfogyasztót (meg a legtöbb céget is) az árakkal lehet terelgetni.

Valamint támogatni kellene a megújulóenergia-forrásokat, és széles körben elérhetővé tenni azokat a kezdeményezéseket, amelyek egyes iparágakban már hatékonyan működnek és csökkentik a károsanyag-kibocsátást.

Milla úgy gondolja, fontos lenne a társadalmi párbeszéd megteremtése, mert anélkül, hogy széles körben beszélnénk a témáról, az emberek nem fognak elfogadni semmilyen intézkedést. Továbbá betiltaná a magánrepülők és jachtok használatát, és felhívja a figyelmet arra, hogy a globális igazságosság megteremtése lenne még nagyon fontos, mert anélkül, hogy figyelembe vennénk, hogy a mi fogyasztásunk milyen hatással van más országok lakóira, valamint a gazdagabb réteg fogyasztásának milyen hatása van a szegényebb emberekre, nem tudjuk elérni a célunkat.

Marcit nagyon zavarják azok az oldalak, amelyekről kifejezetten rossz minőségű, megbízhatatlan forrásból származó termékeket lehet rendelni a világ másik feléről, mert ezek elképesztően károsak.

Anna pedig azt hangsúlyozza, tisztában van vele, hogy minden döntésnek van átfutási ideje, és vannak mellékhatásai is. Szerinte éppen ezért nem mondhatjuk azt például, hogy most azonnal tiltsuk ki az összes autót Budapestről, mert az sok vállalkozásnak rengeteg nehézséget okozna. De úgy véli, nagyon sok kisebb változtatást biztosan véghez lehetne vinni.

„Örülnék neki, ha nem csak a fiatalok lennének kint az iskolából a tüntetéseken, hanem azok az emberek, az idősebb generációk, amelynek tagjai hatalmi pozíciókban vannak, beállnának mellénk, mert ezt például nem látom”

– ezzel zárta Nyáry Luca a gondolatmenetét a Hello WMN!-estünkön.

Lehet, hogy ideje lenne hallgatni rájuk.

A teljes Hello, WMN! beszélgetést megnézheted ITT.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / uzhursky

Dián Dóri