Szabadítsuk ki a gyerekeket a versenyistállóból! – Vélemény a bizonyítvány- és osztályzatmizériáról

–

Nem tudom, a különböző iskolákban mik a bizonyítványosztási szokások, de azt sose fogom elfelejteni, mi volt nálunk általános iskolában a szokás egy időben. Fogalmam sincs, hányadik osztály voltunk a sorban, ahol ezt csinálták, és mennyi ideig folytatódott még a „hagyomány”, de mindegy is, mert nyomot hagyott, és nem jót. 

Az volt a szokás, hogy az osztályfőnök egyesével felolvasta a diákok bizonyítványát. Az egészet. Hangosan. Tantárgyanként. És, ha ez nem lenne elég, akkor még kommentálta is az eredményeket. És nemcsak az érdemjegyeket ám, hanem felolvasta például a mulasztott tanórák számát is. Esetemben például külön kiemelte, hogy hááát, sajnos Annát alig láttuk (mondjuk, nem véletlenül, erről írtam már).

Szabóként én a névsor végén voltam, szóval jó sok egekig magasztalt kitűnő, valamint megalázó, lekicsinylő megjegyzésekkel tűzdelt rossz bizonyítványt hallgattam végig, mire rám került a sor. Gyűlöltem az egészet, olyan volt, mint valami ítélethirdetés. Nem volt benne semmi ünnepélyes.

Az én megélésem, és mostani, felnőtt véleményem szerint is 

a méltóságérzetünk súlyos megsértése volt kiteregetni az eredményeinket. 

Talán a színötös gyerekek szüleinek nem ez (volt) a véleményük, az biztos, hogy voltak köztük, akik láthatóan nőttek néhány centit. Már akkor. És hol voltak akkor még a közösségi oldalak! 

Szép új (nyilvános) világ

Jó néhány éve az életünk részei már a közösségimédia-platformok, de úgy érzem, még mindig a tanulási folyamat közepén vagyunk. Most kezdünk megbarátkozni azzal, hogy talán nem a legszerencsésebb mindenhova kipakolni a gyerekünket, pláne nem egy szál gatyában, bilin, pucéron, vagy éppen tetőtől talpig spenóttal borítva. Meg úgy egyáltalán, talán pár éve kezdtünk el érdemben foglalkozni azzal, hogy óvjuk a biztonságukat, a méltóságukat, a jogaikat.

Valódi diskurzus folyik erről, de még nagyon az elején járunk. Rendben is van ez így, mert a social media gyakorlatilag egy párhuzamos térré (valósággá?) vált, ahol ugyanúgy szabályozásra van szükség, mint a fizikai térben. 

Meglátásom szerint azonban egyelőre inkább ott tartunk, hogy a profiljainkat önigazolásra használjuk. Megmutatjuk a sikereinket, a legszebb utazásainkat, a legjobban sikerült süteményeinket, a skatulyából kihúzott, mosolygós gyerekeinket. És a kitűnő bizonyítványaikat. 

Mit lehet erre lépni? Dafke ossza meg az ember a nem kitűnő eredményeket is, mondván hogy ő erre is büszke? Hát nyilván nem. Hiszen az sem jobb annál, mint amit anno nálunk csináltak, csak épp még nagyobb közönség előtt. 

Másról van itt szó. 

Trigger warning: hajmeresztőt fogok mondani, és csúnya szó is lesz benne

Lehet, hogy a távolban felsikolt és a szívéhez kap egy oktatásügyi biztos, de ezt a rizikót vállalom.

Szerintem jegyeket adni úgy, ahogy van, faszság. Tovább megyek, ez a mi elavult oktatási rendszerünk úgy ahogy van, kuka.

És ennek semmi köze ahhoz, hogy épp melyik politikai oldal vezeti az országot, és kik vannak ellenzékben. Ennek ahhoz van köze, hogy azóta, hogy a mostani rendszer létrejött, a világ nagyon megváltozott.

(Itt szeretném hangsúlyozni, hogy a fenti véleményem nem a pedagógusokra vonatkozik, hanem szigorúan az oktatási rendszerre, aminek ők ugyanúgy áldozatai.) 

Gondoljunk csak bele! Anno a fejünkbe verték az összes évszámot, mondatelemzési szabályokat, elolvastatták a kötelezőket, bemagoltatták a verseket és a verselemzéseket, amiket valahogy osztályoztak. És? Ez mennyiben határozta meg végül a jövőnket? Őszintén!

Nem egyszer kaptam rossz jegyet verselemzésből, mert mást gondoltam az adott műről, mint a tankönyv. Matekból végig a szakadék szélén egyensúlyoztam, lehülyéztek, sőt egyszer még azt is megkaptam, hogy „egy fogyatékos is meg tudná oldani”, amit én nem. És azt most hagyjuk is, hogy ez a mondat hány szinten bántó és felháborító. A tesióráktól rettegtem, egyik egyes jött a másik után, szépen lerontva az átlagomat. Hát igen, a szekrényugrás utáni tigrisbukfencet követő kötélmászás feladatsor említésétől is lefagytam. Márpedig azt muszáj volt megcsinálni, mert ha nem, akkor nyilván vége a világnak. Na jó, annak nem, csak én „nem viszem majd semmire az életben”. 
És nekem még mázlim volt, mert a szüleim soha nem büntettek jegyek miatt, nem féltem tőlük soha, ha valami nem ment a suliban. Sőt, mivel látták, hogy állandóan olvastam, az sem érdekelte őket ha a kötelezőket kihagytam volna (nem tettem). Elképzelni nem tudom, mi lett volna, ha egy olyan szar iskola mellett még a szüleimtől is tartanom kellett volna. Mert a sulitól tényleg rettegtem. 

Az osztályzat mind fölött

A tanulmányaim nem arról szóltak, hogy minél több mindent megtanuljak, hogy minél színesebb, komplexebb tudást szedjek össze, hanem arról, hogy jó jegyet kell kapni, mert az határoz meg engem, és ha bármiben nem úgy haladok, mint ahogy azt elvárják, akkor megszégyenítenek.

Egyes szám első személyű igealakot használok. Magamról, a saját élményeimről beszélek tehát. Nem szeretnék úgy általánosítani, hogy azzal a pedagógusokat általában tüntessem fel rossz színben. Vannak, mindig is voltak rossz szakemberek. Én sajnos kifogtam néhányat a legtoxikusabb tanárok közül, akik hasonlóan vacak rendszerben nőttek fel. 

A tapasztalatok tehát sajátok, a rendszerhibák azonban általánosak. Osztály, vigyázz, fejeket lehajtani, anyagot bemagolni, sorba beállni, a tanárt vakon tisztelni, vadhajtásokat lenyirbálni. 

Mindeközben tudjátok, mit nem tanítottak meg az iskolában soha a büdös életben? Tanulni.

Én tényleg nem voltam rossz tanuló, inkább átlagos voltam. Mégis folyamatosan rosszul éreztem magam azért, mert érdemjegyszinten nem teljesítettem jól. És egy toxikus környezet melegágya a felülről és a gyerekek szintjéről egyaránt érkező a bírálatoknak, megjegyzéseknek. Nálunk az volt, hogy a kitűnő tanulókat úton-útfélen stréberezték, a rossz tanulókat pedig hülyézték, fogyatékosozták. Igazából nem lehetett jól kijönni ebből a helyzetből, úgy érzetem, teljesen magukra voltunk hagyva. A kortárs piszkálásokra annyit mondtak: „Ilyenek a gyerekek.”

De azóta évtizedek teltek el. 

Van olyan volt osztálytársam, akinek anno rossz jegyei voltak, ma pedig többdiplomás, sikeres és boldog ember. És van olyan, régen kitűnő tanuló, aki azóta csak sodródik, boldogtalan, és nem nagyon találja a helyét a világban. 

Szóval mit is üzennek ezek a bizonyítványok? Mit árulnak el istenigazából a gyerekekről, a jövőjükről? Tudjátok, mit? Semmit. Abszolúte semmit.

Egy falsul felállított szempontrendszer szerint címkézik a diákokat. A szülők pedig, akik szintén ennek a rendszernek a szülöttei, egy kicsit magukénak érzik a gyerekeik bizonyítványát. Mintha egyenesen az ő szülői érdemeiket osztályozták volna kitűnőre (vagy épp közepesre, esetleg rosszabbra).

De hogy visszakanyarodjam a bevezetőhöz: hogy juthattunk el odáig, hogy rendőrségi közleményben kell kérni a szülőket, hogy legyenek kedvesek a gyerekeikkel akkor is, ha rossz a bizonyítványuk?

A gyerek tükör

Ha rosszul teljesít akármiben (mondjuk, mihez képest), annak lehet az az oka, hogy nem foglalkoznak vele. Hogy rossz a tanár. Hogy az oktatási rendszer ezer sebből vérzik. Hogy otthon problémák vannak. Hogy bántják a társai. Hogy figyelemzavarral küszködik, diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás satöbbi. Vagy kismillió más. Persze, a rossz jegyek mögött húzódhat valódi trehányság is, bár annak azért általában tényleg van valami kézzelfogható és megoldható oka. 

Ahogy 

a kitűnő tanulónak is lehet mindenféle háttere, ami nem feltétlenül az, hogy milyen csodálatos szülők vagyunk és mekkora zseni a gyerek. 

Nem egy olyan kitűnő gyereket láttam, aki a tanulásba menekült, amikor a szülők balhéztak. Sőt, olyan történettel is találkoztam, hogy az abuzáló családtagok elől zárkózott a szobájába a tanulnivalók védőbástyája mögé. Vagy, mondjuk, csak az ötös volt az elég jó osztályzat, ez volt a követelmény a családban, nem volt szabad hibázni. Szóval, a kitűnőség nem egyenlő az idillel. 

A jegyeken túl is van ám élet

Az én gyerekem Waldorf iskolába jár, most volt másodikos. És képzeljétek, még úgy is szétizgulta magát a bizonyítványosztás előtt, hogy nem kaptak osztályzatokat, „csak” egy személyre szabott bizonyítványverset, ami róluk szól, és egy kifejtős, szöveges értékelést tantárgyanként, amit csak a szülők olvashatnak el, hogy ne terheljék a gyerekeket. (Ez több alternatív iskolában is bevett gyakorlat, nem csak a Waldorfban.) 

Több oldalon keresztül kifejtették, mivel foglalkoztak az elmúlt a tanévben, mit tanultak, és ebben az egészben hogy boldogult a gyerek, hogy viselkedett, hogy érezte magát az órákon, milyen nehézségei adódtak, mit kell majd esetleg fejleszteni a jövőben. Aztán lementünk az udvarra, és a diákok, tanárok, szülők, nagyszülők, tesók mind részt vettek az ünnepi tűzugráson, hogy ezzel a kis rituáléval a hátunk mögött hagyjuk ezt az évet. 

Nem azt mondom, hogy bezzeg nálunk mennyivel jobb, de valahol mégis azt gondolom, hogy a tanév lezárásának valami ilyesmiről kellene inkább szólnia. Feleleveníteni, mi mindent tanultak, miken mentek keresztül osztályközösségként, és aztán együtt megugrani egy utolsó nagy akadályt a szünet előtt. Nem volt kiemelve senki, semmilyen irányban. Mindenkit saját magához képest értékeltek. És szerintem ez így van jól. 

De tisztában vagyok vele, hogy nem ez a magyar valóság.

A versenyistálló-attitűd már az oviban elkezdődik, aztán csodálkozunk, hogy a gyerekek lelkiállapota évről évre egyre rosszabb. 

Lassan amúgy is fel kell fognunk, hogy a ránk váró évtizedekben sokkal fontosabb lesz az ő lelkiállapotuk, mint az, hogy képesek-e kiszámolni a háromszög szögeit, vagy hogy tudják-e, mikor volt az Aranybulla. 

Fontosabb lesz, mint valaha, hogy megtanulják, hogyan kell közösségként együttműködni.

Kooperáció a kompetíció helyett

Jó lenne, ha megtanulnák, melyik gomba ehető és melyik mérgező, melyik növény mit gyógyít, hogyan lehet vizet fakasztani, tüzet csiholni, forróság és fagy ellen védekezni. Tanuljanak meg egymással kommunikálni, konfliktusokat kezelni. Tanuljanak meg hatékonyan tanulni. Ne irtsuk ki belőlük a kíváncsiságot azzal, hogy rájuk erőltetjük teljesítménykényszert!

Kedves szülőtársaim! 

A gyerekeinkre várhatóan pokoli nehéz évtizedek várnak. Gazdasági világválság van, háborúk vannak, és járványok, elhúzódó alapanyag- és élelmiszerhiányra kell készülni, és közben itt lebeg a fejünk fölött a totális klímakatasztrófa. Erre kell őket felkészíteni. Megerősíteni őket. Szeretettel, nem ítélkezéssel, nem külső szempontok rájuk erőszakolásával.

Engedjük el a régi szokásokat! Csak azért, mert eddig ez volt a szokás, nem kell folytatnunk, sőt! Nem számít, kitűnő-e a gyereked, és az sem, ha megbukott. 

A végén ugyanazzal a válsággal kell szembenéznie mindenkinek, és ha már kiskorukban megnyomorítjuk a lelküket, akkor aztán kitörölhetik a feneküket a kitűnő és a közepes bizonyítvánnyal is. A sikeres és boldog jövőt szeretettel, megértéssel, támogatással, empátiával alapozhatjuk meg. 

Ne támogassuk ezt az elavult és kártékony rendszert azzal, hogy a gyerekünk színötös bizonyítványával haknizunk. Ha mi mindent megtettünk azért, hogy a lehető leggördülékenyebben vigye végig a tanévet, veregessük meg a vállunkat, azzal nincs semmi baj.

És ha mindemellett a gyerekünk boldog, kiegyensúlyozott és a tőle telhető legjobb teljesítményt tudta nyújtani, az csak hab a tortán. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Imgorthand