Kötélmászás-károsultakkal vagyok körülvéve

Az történt, hogy mikor a Facebookon nyilvánosan felsóhajtottam – mit felsóhajtottam, dühöngtem egy sort a még mindig kötelező kötélmászás miatt –, az ismerőseim kommentözönben tudatták, hogy hasonlóképpen frusztráltak.

Ott van például az anyukám, közösségi oldal se kellett ahhoz, hogy értesüljek róla, a torna volt a mumusa a suliban. Amúgy osztályelső volt mindig, iskolakönyvtáros, a tanárok imádták (kivéve a tesitanár), de a mai napig azt meséli el az iskolás éveiről először, hogy nem tudott bukfencezni meg kötelet mászni, és mennyit cikizték ezért.

Hatvan éve történt, és még mindig emlegeti!

Pedig időközben elég sok minden sikerült neki, és jelentem, fizikailag is egészséges, tornaórára jár 71 évesen hetente kétszer, szóval nem lett kripli, sőt.

Ahogyan azok az ismerőseim sem, akik megosztották velem ebben a tárgykörben az emlékeiket. Bomba-csinos hatvanas újságíró barátnőm azt írja: „Adrikám, engem majdnem megbuktattak tesiből a kötélmászás miatt. Ehhez képest »hajlott koromban« is kutatom az új fitneszlehetőségeket, beállok fiatalok közé ugrálni. Szerintem az iskolai testnevelés fő célja, hogy elvegye a gyerekek kedvét a mozgástól. Kábé 40 voltam, mire újra kedvet kaptam hozzá. Persze olyan helyre nem megyek, ahol stopper és centi van…”

E korosztály egy másik tagja azt írja, neki is meghatározó jelentőségű volt a kötélmászás úgy 50 éve: lenyúzta a kötél a bőrt a combjairól.

A későbbi generációk se úszták meg a dolgot:

huszonéves művész ismerősöm azt mondja, habár rengeteget fut és imád sportolni, van pár emléke általánosból, ami miatt a mai napig görcsöl a hasa, ha a konditeremben belép az öltözőbe.

„Van ott fönn valami érdekes?”

Ha már a futás szóba került (épp tegnap emlegettük osztálytalálkozón a gyűlölt Cooper-tesztet…), emlékezzünk meg arról, bizony voltak a kötélen kívül más kínzások is tesiórán – kinek ez, kinek az volt a rémálom maga.

„Gerendagyakorlat tornadresszben, már akkor is túlméretesen, hmmmm? Ugrás a svédszekrényen? Voltak fincsiségek, na” – nosztalgiázik harmincas, teltkarcsún dögös ismerősöm.

A szekrény másoknak is felejthetetlen. „Kötélmászni megtanultam, de a szekrényugrástól mindig kivert a víz. Gimiben még egy zsámolyt is elé kellett rakni – hosszában –, így még messzebb volt az az átkozott. Frászt kaptam már akkor, amikor a tesitanárnő közölte, vegyétek elő a szekrényeket. Miközben jól tudtam magasat ugrani és ügyesen kosárlabdáztam. Azokkal értek egyet, akik nem erőltetnék azt, amitől a gyerek tart, fél. Annyiféle mozgás van, valamiben biztos ügyes. És soha nem felejtem el, amikor még az általánosban a tesitanárnő közölte velem, ha ilyen lusta vagyok, kövér leszek, mint egy ház...” – írja régi kolléganőm.

Fontos beszélni arról is, hogy a fiúk egy része ugyanúgy megszenvedi a testnevelésórákat, mint mi, lányok. Sőt. Nekik időnként még megalázóbb, ha valamilyen erőgyakorlat nem sikerül.

(Ne feledjük, általános iskolában csak anyád értékeli, meg a tanár, ha jó vagy kémiából vagy matekból. A kölykök között az a menő, aki tornából ügyes.)

Hogy a még fiatalabbakra ugorjunk, idézem, mit ír az egyik korombeli anya a kisfiáról: „Az én gyerekem másodikos, nem túl nagy és nem túl erős, de szeret mozogni. Kötelet még nem másztak, de futásra már kapott hármast. Igyekszem mindent megtenni, hogy ne vegyék el tőle a jegyekkel a mozgás szeretetét, de már most esélytelen küzdelemnek érzem. (És igen, tuti, hogy nem fog tudni felmászni ő sem...)”

 „Soha nem sikerült fölmásznom (pedig vékony fiúcska voltam). Féltem, rettegtem, egyszer le is estem fele magasságból” – írja tudós ismerősöm. Majd hozzáteszi: „Egyébként érdekelne – hátha járt már a kötél tetején valaki –, van ott fönn valami érdekes?”

„Egy kisgyerek bírja el a saját súlyát!”

Egészen mást gondol a kötélmászásról Testnevelési Egyetemet végzett, egykori edző, maratonista ismerősöm, két kisgyermek édesanyja: „Világéletemben szerettem mozogni. Nem is értem, hogy valakinek hogy okozhatott ekkora traumát a tesióra, a mi osztályunkban soha nem nevettek ki senkit, ha valami nem ment neki. Én a kémiát és a fizikát utáltam. De megtanultam. Pedig annak se volt túl sok haszna számomra a későbbiekben.

Szerintem szomorú, ha egy gyerek nem bírja el a saját testsúlyát” – folytatja. „Szomorú, mert ha így van, akkor nagy valószínűséggel nem mozog eleget, és mindenféle betegségei alakulnak majd ki. Nem mondom, hogy mindenkinek fel kell tudni mászni a kötélre – de, ha ez a feladat, meg kell próbálni. Mert azt mondogatni, hogy ez hülyeség, ennek nincs értelme, eleve vesztes hozzáállás. A sport lényege a győzelem: de nem a másik, hanem önmagunk legyőzése. A lustaságunké, a gyengeségünké. Akarni kell, és tenni azért, hogy meg tudjuk csinálni, hogy fejlődjünk. És ez nem könnyű. Nehezebb még egy 10 versszakos vers bemagolásánál vagy a deriválásnál is… Bármily meglepő, én is voltam a »béna« oldalon. Ugyanis a TF-en követelmény volt átugrani a 130 centit magasugrásban. Ha valaki nem tudta megcsinálni, mehetett utóvizsgára, ha akkor sem sikerült, évet kellett ismételnie. Hát ez nekem a 150 centimmel nem ment. Míg másnak a 130 centi a derekáig ért, nekem a mellemig – nem voltak egyenlők a feltételek. De addig gyakoroltam, amíg egyszer sikerült. Soha nem felejtem el az érzést, hogy milyen repülni a léc felett. Boldog voltam. Kaptam érte egy kettest.

Ezt a küzdeni tudást és akarást kellene megtanulni testnevelésórán mindenkinek. Én ebben látom a kötélmászás értelmét is.

Az én gyerekem biztos fel fog mászni a kötélre. Egyrészt, mert sportos életmódra nevelem, másrészt azért, mert ő fel akar majd mászni, hogy lássa és bebizonyítsa (nem a tanárnak, nem nekem, önmagának), hogy képes rá. Mert nem adja fel. És addig próbálja, amíg nem sikerül” - fejezi be ezzel a gondolatait.

A tesi meg mi, meg a 21. század

Vidéki kisvárosban élő, két tinédzser lányt nevelő barátnőm a tanú rá, hogy van jó példa is, az ő testneveléstanáruknál a „meg tudod csinálni” az „örülök, hogy megpróbáltad” és a „nem baj, ha sokat gyakorolsz, biztosan menni fog” mondatok gyakran hangzanak el az órán. „Tiszteletre méltó, sok éve tanító pedagógus, aki ötössel értékeli az erőfeszítést, akkor is, ha nem tud felmászni a gyerek a kötél tetejére, de látszik, hogy próbálkozik.”

Megkérdeztem egy ismerős, fiatal (gyakorló) edző-tornatanárt is, hogy voltaképpen mit várnak el a pedagógusok az általános iskolás gyerekektől kötélmászás ügyben. „A technikát harmadikban kezdjük gyakorolni. Negyedik végére, ha sokat erősítünk vándormászással, lajhármászással, akadálypályával és millió más módon, akkor elérhetik a kötél tetejét. Sokféle technika van egyébként, a kicsiknek a kulcsolás a legnehezebb. Ahhoz, hogy fel tudjon mászni a gyerek, annyira kell erősnek lennie, hogy a testsúlyának körülbelül a negyedét fel tudja húzni, a többi gyakorlás és technika. De szeretném hozzátenni, hogy a lényeg az órákon nem a teljesítmény hajszolása, hanem a sikerélmény, a motiváció, a mozgás öröme – a 21. századi testnevelés szemlélete ez.”

És a gyakorlata?

Kurucz Adrienn