„Hasznunkra vált, hogy a férfiak alábecsülték a nőket” – Megnéztük a dokumentumfilmet, ami megmutatja, mit hozhat az abortusz szigorítása utáni jövő

–

„Nem orvosi gyakorlat volt, hanem egyszerűen bűncselekmény”

Bár az HBO új dokumentumfilmje, a The Janes – A döntés joga az 1960–1970-es évek eseményeit dolgozza fel, nem is lehetne aktuálisabb. Testközelbe hozza a már idegennek ható múltat, miközben azt is előrevetíti, hogy mi várhat ránk: egy hűvös és tárgyilagos, mégis rendkívül fontos dokumentumfilm a valaha képernyőre került legmerészebb, legradikálisabb és nagyrészt megénekeletlen hősökről. Számos könyv, film és cikk született már az 1960-as évek végi és 1970-es évekbeli aktivisták fajtájáról: voltak, akik a rendszerszintű rasszizmus, míg mások a vietnámi háború ellen tiltakoztak, de miközben ők a címlapokat uralták, a chicagói székhelyű Jane Collective elnevezésű szervezet aktivistanői egy jóval csendesebb, de valószínűleg hatásosabb kampányt folytattak a változásért.

1969 és 1973 között ez a titkos hálózat nagyjából tizenegyezer nőnek segített viszonylag biztonságos, de abszolút illegális abortuszhoz jutni.

A film két nő, Tia Lessin és Emma Pildes erőteljes történetét követi végig, miközben elénk tárja, hogy mivel került szembe az, aki a terhességmegszakítás mellett döntött annak idején.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

The Janes (@thejanesdocumentaryfilm) által megosztott bejegyzés

Az amerikai történelem két megrázó pillanata – az 1968-as chicagói demokrata elnökjelölő konvenció és a legfelsőbb bíróság 1973-as Roe kontra Wade döntése – közötti kaotikus években a chicagói nőknek nem kívánt terhesség esetén korlátozott lehetőségeik voltak.

Megkísérelhették saját maguk elvégezni az abortuszt, vagy (akkor, amikor egy egyszobás lakás átlagos bérleti díja körülbelül 150 dollár volt) fizethettek nagyjából 500-1000 dollárt egy bizonytalan, és gyakran veszélyes eljárásért.

Bármelyik mellett döntöttek is, a beavatkozás nem ritkán kórházi kezeléshez vezetett. Ennek következtében sok városi kórházban volt úgynevezett „szeptikus abortuszosztály”, ahol egyszerre akár többtucatnyi, potenciálisan halálos szepszisben szenvedő nő is feküdt. A dokumentumfilm egyik legmegrázóbb pillanata egyébként, amikor az egyik orvos visszaemlékezik egy pánikba esett fiatal lányra, aki a terhessége megszakításakor életveszélyesen megégette magát fenollal. 

A másik lehetőség egy olyan szám hívása volt, amelyet plakátokon és magazinokban egyszerűen csak Jane-ként hirdettek.

Az illegális abortuszra kényszerülő nők az üzenetrögzítőn meghagyták a fontosabb adataikat, a hálózat tagjaival pedig kódnyelvet használva tudtak a részletekről beszélni.

Időpontot egyeztettek, egy autó felvette a pácienseket az előre megbeszélt helyszínen, majd egy titkos helyre érkezve elvégezték az abortuszt. A rendszer működtetése bonyolult volt, a részletei pedig akár napról napra is változhattak. Önkéntesek hálózata szállította a pácienseket a lényegében felvételi egységként működő „Frontról” (egy olyan ingatlan, amit jellemzően csak az adott napon használtak) a „Helyre” (egy másik titkos és gyakran „mozgó” helyszínre), ahol a terhességmegszakítás történt. Az abortuszt végző orvost letartóztatták, majd kiderült, hogy a férfinak, aki átvette az orvos helyét, valójában nem is volt meg a szükséges végzettsége – diplomája hiányát azonban hatékonyságával, jókedvével és a belőle áradó nyugalommal kompenzálta. Végül a férfi kiképzett néhány Jane-t, hogy ők maguk is elvégezhessék a beavatkozást.

Annak ellenére, hogy volt, akiket letartóztattak, a Jane tagjai számos életet mentettek meg, és sokaknak adtak esélyt a túlélésre

Nyugodt nemtörődömséggel manővereztek a törvényen kívül, és a dokumentumfilmben megszólaló nők csak ritkán utalnak a jogi fenyegetésekre és a lebukás kockázatára. Pontosan tudták, hogy a veszély, amivel bűntársként szembesültek, semmi ahhoz képest, amit a pácienseik átéltek.

Mivel a Jane-ek jobb szerették csendben intézni a dolgokat, évekig fenn tudták tartani hálózatukat. Mindezt annak ellenére, hogy a városi „Vörös Osztag” minden „radikális” szervezetet igyekezett felkutatni, a politikai hatalommal bíró katolikus egyház pedig minden adandó alkalommal felhívta a társadalom figyelmét az abortusz elfogadhatatlanságára. 

A film egy pontján felvetődik, hogy sok befolyásos ember hozzátartozóinak is szüksége volt a Jane-ek szolgáltatásaira, ezért valójában nekik sem állt érdekükben felszámolni a hálózatot, de a rendszer fennmaradásában jelentős szerepet játszott a tekintélyelvű patriarchátus is. A város hatalmi struktúrájában ugyanis kevés férfi gondolta úgy, hogy a nők képesek lennének vezetni egy ilyen volumenű hálózatot – hatalommal bíró férfiak segítsége nélkül. Amikor a nyomozók egy fülest követve megjelentek a Jane-ek egyik helyszínén, egyikük rendíthetetlen magabiztossággal állította, hogy ott nem történhetett abortusz, hiszen „ezek csak hölgyek”.

Lessin és Pildes interjúit korábbi Jane-tagok beszámolói és korabeli chicagói felvételek közé ágyazza a film. A város fölé őrszemként magasodó házakról készült videók mellett sok olyan szemcsés, kékesszürke felvételt is láthatunk, amelyek a hétköznapi életet élő nőket örökítik meg.

És bár úgy tűnik, hogy mindannyian a dolgukat végzik, buszra szállnak, munkába mennek vagy üdítőt isznak éppen, a város nyüzsgő tömegében bármelyik nő hordozhat olyan titkot, aminek napvilágra kerülése börtönbe juttathatja őket.

Ez a fenyegetés az a ki nem mondott üzenet, ami a film során végig felettünk lebeg. A The Janes egy remek történelemlecke, miközben megrázóan közel hozza azt is, hogy mit tartogathat a jövő.

Mózes Zsófi