Apukám, ez arról szól, hogy az egódnak kell a tér, és le akarod a másikat dominálni az útról

–

Megvan az érzés? Mész normális ütemben (tehát nem lassan, nem gyorsan) az autópályán, külső sávban, ahogy illik, aztán eléd kerül egy lassabban mozgó jármű, amit nevezzünk most kamionnak, és előzni kezdesz, miután kinéztél, és megállapítottad, nem jön semmi. Belevágsz, kicsit gyorsítasz, valamivel átléped a megengedett sebességet, hogy minél biztonságosabban és hamar befejezd az előzést, majd a visszapillantóban meglátod, hogy egy másik járgány nagyon gyorsan közelít, és még oda se ért, már villog, és a seggedbe tolja az orrát.

Aztán konkrétan addig van ott a seggedben, amíg be nem fejezed az előzést, és villogtatja a fényszóróit. Neked meg a nyakadon a vizes verejték, leizzadsz, mert félsz, hiszen melletted egy böhöm nagy kamion, ami mellett eleve para elhaladni, a seggedben pedig alig néhány centire egy másik autó, ami sokkal erősebb és gyorsabb is, mint a tiéd. 

Majd nagy nehezen leelőzöd a járművet, természetesen végig indexelsz, haladsz is ki a belső sávból, a farodban lévő járgány pedig fénysebességgel kilő mögüled, meg sem várva, hogy rendesen kitérj a sávjából.

Mert az a sáv bizony az övé, az az ő birtoka, neked ott semmi keresnivalód, te onnan takarodj ki, azt neki építették, az neki van fenntartva, te ezt tudjad, és minden pillanatban úgy közlekedj: neked ott semmi keresnivalód a tragacsoddal, húzzál onnét kifele, mert az az ő fennhatósága.

Hányszor, de hányszor előfordult már velem ez a jelenet, pedig jó sofőr vagyok, bár javában felnőttként szereztem jogosítványt, alig öt éve, mégis rutinos vagyok, jól vezetek. A „jól vezetek” alatt pedig azt értem, hogy biztonságosan, magabiztosan közlekedem az utakon, a zajos, népes belvárosban és az autópályákon is. Sokezer kilométeren vagyok túl, vezettem külföldön és magyar utakon egyaránt, bemerészkedtem a zajos Rómába, többször nyargaltam végig Szlovénián és Olaszországon, de jártam Romániában, Szlovákiában is. Van tapasztalatom, a budapesti utak pedig a farzsebemben vannak, csukott szemmel felmondom a kifürkészhetetlen jobbkezeseket, és sajnos a ismerem a magyar közlekedési morált is. 

Igen, a magyart, mert bármerre jártam, a villogós, seggedbe tolakodó sofőrrel sehol máshol nem találkoztam.

Tisztában vagyok vele, hogy ez nem arról a plusz tíz-tizenöt percről szól, amit nyernek vele. Ez a hatalomról szól, hogy „nesze, jövök, takarodj, az enyém a pálya, nekem sokkal nagyobb, erősebb és drágább autóm van, tartsd tiszteletben az ebből magamnak tulajdonított előnyt és hatalmat, úgyhogy húzzál szépen előlem, kisanyám”.

(Itt gyorsan meg is jegyzem, nem minden gyorsabb, nagyobb, és drágább autó tulajdonosa gondolja így, csak néhány.)

Én meg mindig ezt gondolom közben: „értem, kisapám, hogy meg kell toldani az egódat egy kétszázhúsz lóerős, harmincmilliós vassal, értem, hogy az autó annak a reszkető, megalázott kissrácnak a kivetülése, aki a lelked mélyén összekuporodva csücsül, akivel ordítoztak gyerekkorában, és amit még negyven évvel később sem voltál képes felismerni, ezért bőszen gyakorlod a hatalmad nemcsak a cégnél, hanem a pályán is. Értem én, hogy takarodjon mindenki előled, de azonnal, mert itt is te vagy a Jani, értem én, hogy az egód nem tűri, hogy száznegyvennel haladjanak előtte akár húsz másodpercig is, értem én – ó, hogyne érteném, hisz találkoztunk már annyiszor –, de azért állj meg egy pillanatra, tedd a szívedre a kezed, és szembesülj azzal:

ugye, te is tudod, ez egyáltalán nem arról szól, hogy gyorsabban odaérj valahova? 

Ez bizony, apukám arról szól, hogy le akarod dominálni a másikat, hogy az egódnak kell a tér, és az sem érdekel, hogy ezzel valakinek (vagy valakiknek) az életét kockáztatod. 

Azt sajnos nem veszed figyelembe, hogy ki ül a másik autóban, hogy az esetleg nem egy megszeppent ember-e, aki ijedtében nyom egy satuféket, hogy milyen lelkiállapotban találod, vagy hogy mennyire vezet magabiztosan. Akiről nem tudod, szállít-e más utasokat, netán gyereket, aki mögötte retteg, hogy a koccanás előbb éri el őt.

Mindig érdekelt, hogy vajon a leszorítós sofőr tudatában van-e annak, hogy a baj a másodperc törtrésze alatt megtörténik. Hogy hiába gondolja azt, hogy a tragédia mindig másokkal esik meg, vele sohasem, hiába hiszi, hogy a nagy autó megvéd, miközben az a másik életét nem fogja, ő meg a nagy autóval a szerencséjét is megvásárolta, mert azt bizony nem lehet.

Megannyi esetet tudunk, ahol a vétlen járműben ült az áldozat, megannyi ártatlan élet csak azért veszett el, mert valaki egy másik volánnál nem gondolkozott felelősen.

Hiszen a közlekedés az épp erről szól: kihajtasz az útra, és feltétel nélkül bízol abban azokban ismeretlenekben, akik a többi járgányban közlekednek. Megadod előre a bizalmat, mert elhiszed, hogy ők is felelősen fognak dönteni. 

Sajnos sokszor nem így történik.

Ha lenne egy dzsinnem, és kérhetnék tőle hármat, az egyik az lenne, hogy örökre tűnjenek el a seggünkbe furakodós, villogós sofőrök az utakról. Isten engem úgy segéljen!

Szentesi Éva

Olvasd el Milanovich Domi témába vágó írását is: Végtelen dugók, gátlástalan gyorshajtók – Ezért vannak megőrülve a sofőrök az utakon

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Yellow Dog Productions