„A szerelem olyan, akár a részegség, gyakran rosszul végződik”

–

Nem tudom, készült-e valaha reprezentatív kutatás arra vonatkozóan, miből merít inspirációt a legtöbb művész, de ha tippelhetnék, megosztott első helyet adnék a szerelemnek, a halálnak és a politikának. (Hozzáteszem, az első kettő gyakran összefügg, egy pszichológus-festő barátom mindig azt mondja: „a szex a halál ellenszere”.) Szóval kijelenthetjük: a szerelemről mindig, mindenkinek van mondanivalója, ahhoz viszont kreativitás és bátorság is kell, hogy az ember tudjon ebben újat mutatni. Újat, közhely- és giccsmenteset. 

Ha pedig belevág a szóban forgó rendező, az sem utolsó, hogy az alkotás őszinte és hiteles is legyen – pláne akkor, ha a művész saját életét használja inspirációul. Márpedig a Fragments of a Life Lovedben pontosan ez történik: a dokufilm főszereplője és múzsája az alkotó maga, Chloé Barreau, aki ennek ellenére szinte végig rejtve marad a néző szeme elől.

Filmet készíteni az exeiddel? Még akár jól is elsülhet

A francia származású író-rendező számára mindig is fontos volt, hogy dokumentálja az őt körülvevő világot. Kezében már 16 éves kora óta ott a kamera, és egyaránt pörög a film a kávéházi estéken, a barátokkal töltött házibulikban, a mély beszélgetéseken, a hálószobában – nem csoda, hogy többen is zavarba ejtőnek találják ezt a furcsa szokását. Ő azonban erre fittyet hány, hiszen mindenáron emlékezni akar: az elmúlt 30 évben gátlástalanul rögzítette az életébe sodródó embereket, kis és nagy szerelmeket, most pedig úgy döntött, itt az idő, hogy rendszerezze ezeket a felvételeket – filmben és életben egyaránt. Chloé ugyanis amellett, hogy leltárba vette archívjait, a való életben is összegyűjtötte 12 exét, hogy kiderítse, melyikük milyen emlékeket őriz az együtt töltött időkről.

Bevallom őszintén, furcsa érzéseket keltett bennem a film, amikor megértettem a koncepciót. Most komolyan azt fogom nézni másfél órán keresztül, ahogy egy önelégült rendező 12 exével elmondatja, milyen nagyszerű, vonzó, rendkívüli is volt ő, milyen csodás élményeket őriznek róla, milyen felejthetetlen nyomot hagyott bennük? Hogy még évek elteltével is gondolnak rá? Mi ez, ha nem egy öncélú és narcisztikus ömlengés, ami ráadásul még az érintettek sebeit is feltépi adott esetben? Hát, úgy tűnik, ez lesz – konstatálom, majd a huszadik perc környékén kinyomom a filmet, sétálni viszem a kutyát. Ám ahogy az utcán grasszálok, dolgozni kezdenek bennem a képkockák.

Gondolkodni kezdek a Chloét körülvevő karaktereken, az első szerelmek jelentőségén, párhuzamot vonok a saját párkapcsolataimmal.

Visszhangzik egy-egy mondat, érdekelni kezd Chloé személye, közben önkéntelenül elmélázom azon, vajon az én első szerelmem mit mondana rólam 15 év távlatában. Nincs mit tenni, visszaülök a képernyő elé. De ezúttal már nemcsak tessék-lássék, hanem őszinte érdeklődéssel. 

Lehet-e szabad, aki szégyenben él?

A képernyőn 12 személy jelenik meg – a jelenben és archív felvételeken egyaránt. Egyszerre mindig egyet látunk, de lassan világossá válik, hogy néhányan ismerik egymást, talán barátok is voltak, vagy épp esküdt ellenségek. Van bennük pár közös dolog: körüllengi őket a 90-es és 2000-es évek bohém francia és olasz művész miliője, a zene és a társaság szeretete, és persze a Chloéval való kapcsolódás is – legyen szó pár órás románcokról vagy éveken át tartó szerelmekről.

Valódi leltár ez, ami felmutatja az emberi kapcsolatok lehetséges formáit. Van első szerelem, az a kísérletezős fajta, amiben még nem tudják a felek, hogy kell szeretni és szakítani. Van egyéjszakás kaland, egy váratlan találkozás. Van mindent elsöprő szerelem, és olyan is, ami lassan, lépésenként épült fel. Barátság, ami talán szerelem volt valójában, de ezt soha, senki nem merte kimondani. Kapcsolat, amit az egész ismeretségi kör példaértékűnek tartott, és viszony, amiről egészen eddig senki nem tudott a feleken kívül. Utolsó példának pedig fontos alkotóeleme – és egyben a kor lenyomata – a szégyenérzet is. Az örökké homályba burkolódzó főhős ugyanis hiába volt vad, független, szabad, a korabeli társadalmi béklyók alól ő sem tudott kibújni – különösen, ha az azonos neműek iránti vonzalmáról volt szó.

Érdekes disszonancia ez a filmben egyébként – míg egyik oldalról a szabadság himnusza is lehetne a Fragments of a Life Loved, a másik oldalról jól látjuk:

Chloé rossz döntései, belső vívódásai, és mások iránti merényleteinek hátterében általában a szégyen áll, ami jókora disszonanciát okoz egyébként lázadó természetével.

Persze, előbb-utóbb aztán kialakulnak vállalt és szép női szerelmek itt, a hozzájuk vezető út azonban rögös és sérülésekkel teli – mindegyik fél számára. Hozzáteszem: a filmben az archív felvételek mellett jelen időben is megjelennek és beszélnek a szereplők, Chloé perspektíváját viszont nem ismerjük meg. Ha már idáig eljöttünk, végignéztük az egykori szerelmeket, egybehívtuk ezeket az embereket, jó lett volna látni, mit mondhatnak egymásnak Chloéval, ha újra, tiszta lappal ülnek le beszélgetni. De talán ez rendezői koncepció is volt, legalábbis részben erre utalhat az egyik ex szájából elhangzó félmondat, miszerint a „a múlt sokszor rejtélyesebb, mint a jövő”.

Egy kicsit mindannyiunkról szól

Noha kezdeti elbizonytalanodásom ellenére végül elvesztem a filmben, mégis jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis miért érdekelne bárkit is egy random ember szerelmi élete. Mert ha még romantikus drámába ágyazta volna a fikció elemeinek vegyítésével, az hagyján, de mi dokumentumfilmet nézünk – ráadásul egy olyan rendezőről, akit alapvetően kevesen ismernek. Ennek ellenére a koncepció mégis működik – talán épp a megjelenített érzések egyedi, ugyanakkor egyetemes volta miatt. Noha a mi szerelmeinket talán nem Laurent-nak és Rebeccának hívták, mégis mind tudjuk, milyen az, amikor valakinek a gesztusait, mondatait évtizedek után is felfedezzük saját magunkon. Noha talán egy olyan társadalomban élünk már, amiben nem számít tabunak a saját nemünkhöz vonzódni (úgy-ahogy), mégis mind ismerjük az identitáskereséssel járó bizonytalanságot.

Noha talán rég otthonosan mozgunk a közös lakásban, mind emlékszünk arra, milyen volt először sírni az új társunk előtt, vállalni az esendőségünket.

És ez szép, ezért érdemes – még akkor is, ha néhol igaza van Anne-nek, aki azt mondja: a szerelem olyan, akár a részegség, gyakran rosszul végződik. 

Itt láthatod: a filmet a november 6. és 13. között zajló 21. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon nézheted meg. A bemutató támogatói: a Háttér Társaság és a budapesti Amerikai Egyesült Államok Nagykövetsége.

Takács Dalma