Kitárulkoztam a médiában. Végső elkeseredésemben. Gondolhatja mindenki, hogy ez az én saját nyomorom. Mit panaszkodom? Ha nem tudok megélni, miért nem állok fel, és miért nem váltok?

Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Gondolkozó, reflektív, elemző ember vagyok. Tehát végiggondoltam. Tegyük fel, meghozom a döntést, találok egy munkahelyet, ahol kétszer annyit keresek, még tulajdonképp élvezem is a munkát. De hát én tanítani akarok, mert szeretek, és az oktatás minden résztvevője azt jelzi vissza, hogy itt a helyem! Mindegy, nekem egy kicsit jobb lesz anyagilag.

Nézzük a következményeket!

Csalódást okozok a tanítványaimnak. A szüleiknek. Az igazgatómnak. Cserbenhagytam őket. De különben megértik. És nem vagyok szuperhős, pótolható vagyok. Minden csoda három napig tart. Megy tovább az élet.

Aztán ott vannak a kollégáim. Vajon a jelenlegi helyzetben találnak valakit a helyemre, vagy növekszik az óraszámuk? A kimerülés állapotában létező kollégáim még kimerültebbek lesznek? Aztán megbetegszenek vagy összeomlanak, és hiányozni fognak. Ha hiányoznak, valakinek be kell ugrani. Az épp jelenlévő kollégáim megoldják, mert fontos nekik az iskola, a diákok, de ők is kimerülnek. Megbetegszenek vagy összeomolnak. Meddig fogják bírni? Ki fog akkor bemenni órát tartani? Ők is felmondanak, mert nem bírják tovább? 

 

És kit fognak a helyükre találni?

Továbbmegyek. Nem találnak a helyükre senkit. Egyetemistákkal próbálkoznak, akik még csak pár órát tanítottak, még csak tanulják, hogyan kell órát tartani. Kitől? Végül olyan kevesen maradnak, hogy be kell zárni az iskolát. Van más iskolában még hely? Meg lehet ezt tenni a diákkal, szülővel?

Nézzük a másik variációt. Maradok, mert ezt akarom csinálni. Beveszek egy csomó „leszarom tablettát”, elengedem a problémákat, próbálok a pozitívumokra koncentrálni. Bevállalok egy csomó pluszmunkát. Aztán egyszer csak összeomlok, vagy szívinfarktus/agyvérzés miatt visz el a mentő. Életben maradok. A háziorvos, kardiológus azt mondja, sok a stressz. Hm?! Ad beutalót pszichológushoz. Fél évre előre nincs időpont. Vagy mehetek magánterápiára. Ott sincs rögtön időpont, plusz sokat kell fizetni érte. Miből? Beveszem a nyugtatókat. Függő leszek. És kiégett. Már csak arra marad erőm, hogy megcsináljuk a könyvben a feladatokat, és kész.

De akkor meg minek?

Pillangóhatás. Hoztam egy személyes döntést. Vajon hány embernek nehezítettem meg az életét?

Ám ennek a problémának szélesebb körben még súlyosabb következményei vannak.

Jövőre ki fogja a gyerekedet tanítani? És az unokádat?

Nem lesz gond, ha van pénzed.

És a közoktatásban? Ki fog törődni a gyerekeddel az iskolában? Elég lesz, ha csak „leadják” az anyagot? Lesz pénzed magántanárra, hogy bejusson az egyetemre? Vagy te majd leülsz vele otthon, és megtanítod neki az anyagot, gyakorolsz vele, miután holtfáradtan beesel az ajtón?

Van itt még valami. Vajon szükség van egyáltalán az oktatásra? Fel lehet készülni vizsgákra, egyetemre, szakmákra oktatási intézmények nélkül?

És arra, hogy közösségben éljünk? Hogy megtanuljuk, hogy egyedül nem lehet túlélni, és bizonyos szabályokat be kell tartani. Hogy ez lemondással, nehézségekkel jár, de megéri, mert a közösség megtart, szüksége van rám a túléléséhez.

Aztán itt van a javadalmazás kérdése

Tényleg lébecolok? Vajon mennyit ér a munkám? A befizetett adókból kapom a fizetésem. Az országgyűlési képviselők, államtitkárok, miniszterek is. Vajon ők többet dolgoznak? Vajon az ő munkájuk annyival értékesebb? Vajon ez nem szúr szemet senkinek, aki az én pénztárcámban turkál? Vajon ő miért jogosult kiegészítő juttatásokra a mindenki által fizetett adóból? És én miért nem? Az én utazásom, lakhatásom, kitudjamégmim miért nem fontos?

Aktuálisan valóban nem mérhető pénzben, amit csinálok. Nem termelek profitot. De! Vajon a képviselők, a legkülönbözőbb helyeken dolgozó sok száz, ezer volt tanítványom, hogy jutott el jelenlegi állásába? Miből fizetik az adójukat? A nyelvvizsgájukban, egyetemi felvételükben, későbbi jó munkahelyükre való felvételükben vajon nincs semmi szerepem?

Nincs tudomásom hajléktalan és munkanélküli volt tanítványomról

Arról van tudomásom, hogy neves egyetemekre jutottak be Magyarországon és külföldön. Arról van tudomásom, hogy soknak jól menő saját vállalkozása van, kutatnak, gyógyítanak stb. Az adójukból tartják fent az országot. És azt látom, hogy évek múlva is felhívnak, és örömmel számolnak be elért sikereikről, életük alakulásáról. És arról, hogy nagyon köszönik, amit értük tettem. Ilyenkor azt érzem, hogy megérte, és nem számít semmi. 

 

De aggódom. Padlót fogtam. Eljött az a pont, ahol egész eddigi életem kérdésessé vált. Szembe kell néznem a helyzettel. Tehát végiggondolom. Volt értelme? Van értelme? Minek van értelme? És rájöttem egy nagyon fontos igazságra, ami túlmutat rajtam, saját kis életemen.

Eddig gyerekként léteztem.

Miért? Mert ahelyett, hogy felnőtt módjára felvállaltam volna a harcot abban, ami aktuálisan megnehezítette az életem, elmerültem az önsajnálatban, mert meg akartam felelni másoknak, mert a lelkem nem bírta elviselni, hogy másoknak nem tetszik, kényelmetlen, amit mondanék vagy tennék. Mert egyszerűbb volt, annak tűnt a mártírszerep. Meg is ideologizáltam. Megvédek másokat, jót teszek, némán tűrök. Mert ha megteszek mindent másokért, és nem várok semmit, jobb hely lesz a világ. Ha ezt mások is így gondolják.

De a világ nem ilyen hely. Mennyi mindent megteszek, de velem nem törődik senki. Nehéz nekem. És jönnek a reakciók. Hülye vagy? Mit panaszkodsz? Ne mártírkodj már! És megy tovább az önsajnálat, hogy pedig én annyi mindent megtettem, és nem értékeli senki. Némán, lehajtott fejjel tűrök tovább. És panaszkodom, és sajnálom magam tovább.

Aztán felébredek.

Gyerek vagyok, aki szomorúan, tehetetlenül várja, hogy szülei figyeljenek rá, hogy megoldják az életét. Néha hisztizik, hallgat, tehetetlenül vergődik, és ha leszidják vagy megbüntetik a viselkedése miatt, csendben dühöng, bántja magát vagy másokat, mégsem tesz semmit. Hogy is tehetne bármit, az élete a szüleitől függ.

A felnőttet az különbözteti meg a gyerektől, hogy tudja, az életéért ő maga felelős. Az élete alakulásáért csak önmagát teheti felelőssé, a döntései a saját kezében vannak, bárhogy is dönt, a következményekért neki magának kell felelnie. Nem hibáztathatja a szüleit, a szomszédját, a főnökét stb. Dönthet úgy, hogy viseli tovább a rúgásokat, de dönthet úgy is, hogy visszarúg, vagy úgy, hogy kiáll, és azt mondja: nem vagyok hajlandó tovább eltűrni a megaláztatást. 

Ez a felismerés felszabadító

Szabadságot ad. Ugyanakkor ijesztő is. Mert ott maradhatok egyedül.

Az a felismerés, hogy a sorsomért csak én vagyok felelős, sokkal, de sokkal nehezebb. De hatalmas erő. A kontroll az én kezemben lesz. Milyen jó, hogy én dönthetek abban, mit akarok! Nem függök senkitől. Persze megvan az a veszély, hogy rossz döntéseket hozok, és rosszabb lesz. De az is, hogy sokkal jobb. És szabad vagyok. Nem mások szemforgatásától, rosszallásától, elismerésétől függök.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Attól még az élet nehéz. Néha kilátástalan. Viktor E. Frankl szerint még a legembertelenebb körülmények között is értelmes lehet az élet, és érezhetem a kontroll érzését, létezésem értékét. Mert anélkül, hogy kezembe venném sorsom alakulását, elvesztem, nincs értelme semminek. Ő tudja. Túlélte a haláltábort.

Hát én most kezembe veszem a sorsom. Felelősséget vállalok. Felállok, és harcolok. Mert felelősséget érzek a rám bízott gyerekekért, az oktatásért. Szeretném, ha minél többen éreznének így. Mert az oktatás közügy. A pedagógus problémája a gyerek problémája. A gyerek problémája a szülő problémája. A szülő problémája a munkáltatója problémája. A munkáltató problémája a gazdaság problémája. A gazdaság problémája az ország problémája.

Pénzes Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Hill Street Studios

WMN szerkesztőség