A fiam osztályfőnöke talán nem is tudta, hogy április 17-e a haikuköltészet napja, de épp ebben a hónapban kísérletezett azzal, hogy bevezesse a negyedikes diákjait ennek a japán versformának a rejtelmeibe. Azt mondta, nem tőle származott az ötlet, másoktól vette át, mert hisz abban, hogy a költészetet úgy lehet közel hozni a gyerekekhez, ha "belülről", az alkotás útján ismerik meg – így érzik meg legjobban a szavak erejét és zeneiségét, és a velük való játék varázsát.

A haiku erre azért tökéletes eszköz, mert viszonylag egyszerű versforma, bárki elsajátíthatja. Mindössze három sort kell összehozni, amiknek nem is feltétlenül kell rímelniük egymással. A legszigorúbb szabály, hogy az első sor öt, a második hét, és a harmadik ismét öt szótagból álljon. Az eredeti japán hagyományban a haiku témája többnyire természethez és az évszakokhoz köthető, de mélyebb emberi tartalmat hordoz.

„A haikut a pillanat költészetének is nevezik”

– áll azon a kis füzeten, amit nekünk, szülőknek ajándékozott az osztály, méghozzá számozott példányokban. Ebből idézek most néhányat, hátha kedvet hoz másoknak az alkotáshoz:

Éjben szellő száll,

de már ő is továbbáll,

nincs maradása.

(Milán)

Pagoda mellett

apró cseresznyevirág

tündököl. Csoda.

(Artúr)

Ti virágzó fák,

oly sok színben pompáztok!

Várj még, forróság.”

(Dávid)

Helyét cseréli

a hideg a meleggel.

Érik a gyümölcs.

(Samu)

Ezernyi csillag-

lámpás ragyog fel a tó

csöndes víztükrén.

(Zoé)

Óriás gyümölcs

száll az égen, léghajó

repül a fényben.

(Vera)

Van öcséd, húgod,

ez csodálatos dolog!

Jól megy a sorod.

(Dani)

Már őszi szellő

cirógatja vállamat

esti sétákon.

(Barnus)

Levelet sodor

a szél. Ami fent volt rég,

lent pihenni tér.

(Lázár)

Száll a levél is,

mint a madár. Költöznék

én is messze már.

(Amrita)

Nagy a fagy, fázom.

A nyakamba hópihe

zuhog hangtalan.

(Marci)

Lehull a levél.

Az üres faágakra

rácsücsül a tél.

(Martin)

Őszülő fának

tóba hull a levele:

egy tavi rózsa!

(Blanka)

A fehér égbolt

hullajtja leveleit:

sápadt pelyheit.

(Mira)

Persze ahhoz, hogy a haiku-költészetet így magukávé tegyék akár tízévesek is, hosszú út vezet. Fonyódi Gábor azt mondja, minden a japán kultúrával való ismerkedéssel kezdődött, aminek fontos állomása volt a tusrajz elsajátítása. Szerinte tulajdonképpen a tussal való kézimunka által tanulgatták a gyerekek azt a filozófiát, ami nem ember- és énközpontú, hanem a természet felől közelít az élet rejtelmeihez.

Ezután ő válogatott nekik japán haiukukat (Tandori Dezső fordításában), és mindenki kapott egy személyre szabottat is, amit felolvasott az osztálynak, és elmagyarázta a többieknek, mit érez ki belőle.

Mert itt nem egyszerűen egy versformáról van szó, hanem egy szellemiségről és világszemléletről, amihez a gyerekeknek közel kellett kerülnie.

Később jött a versforma ízlelgetése, amihez a fogódzót az évszakokhoz kapcsolódó (szó)képek jelentették. Volt, akinek segíteni kellett beindítani a fantáziáját, hogy ne akadjon le a tél-hó, vagy a nyár-virág asszociációnál, esetleg egy-egy új, rövid szót adni neki, mások ekkor már ráéreztek az ízére.

A saját haiku megalkotása mindenkinek örömöt okozott, de még nagyobb jelentőségre tett szert attól – véli Gábor –, hogy ki is nyomtatták, „kötet” lett belőle. Az egész célja pedig az volt, hogy ne egy tanár magyarázza el a gyerekeknek, mi a jó a költészetben vagy egy versben, hanem éljék át maguk, közvetlenül. A haiku-írás egy újabb eszközt adott a kezükbe az önkifejezésre egy olyan korban, amikor a vers egyre távolabb kerül tőlünk – ez volt Gábor célja, és szerintem elérte.

Gyárfás Dorka

A haikuk szerzői a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola Léghajó osztályának tanulói. Osztályfőnökük és magyartanáruk: Fonyódi Gábor.