„A rettenetesen nehéz gyerekkor is felülírható, ha van valaki, aki megfogja a kezed” – A Gyermekhíd Alapítvány mentorprogramja valódi segítséget kíván nyújtani a gyermekotthonok lakóinak

–

Joó Beatris édesapja karmester és zongoraművész volt, így kicsi korában sokfelé élt a családjuk a világban. Amikor a szülők házassága tönkrement, az apa egy átgondolatlan döntés után Beatrist és a bátyját Hollandiából Amerikába vitte, a másik két gyerek pedig maradt az édesanyával, aki évekig harcolt azért, hogy az összes gyereke vele lehessen.

Beatris ötéves volt, amikor Amerikába került, és a következő három évben különböző, nem hivatalos nevelőszülőknél élt a bátyjával.

„Először egy ismerős családnál laktunk, aztán ők már nem tudtak gondoskodni rólunk, úgyhogy továbbpasszoltak minket egy másik családhoz, végül családról családra vándoroltunk Utah államban, majd Indianában. Időnként apukánk felbukkant, és magához vett minket, ilyenkor utazgattunk.

Egy év kintlét után anyukánk megtalált minket, méghozzá úgy, hogy az egyik befogadó családból valaki megkereste, mert gyanús volt neki, hogy itt valami nem stimmel a történetben, miszerint nem kellünk neki. Onnantól kezdve folyt a harc értünk magyar és amerikai gyermekvédelmi szervek segítségével, és amíg az elhelyezési per zajlott, gyermekotthonba kerültünk a bátyámmal.

Szóval nekem is ismerős az élmény, hogy bejön egy rendőr az iskolába értünk, beültet minket az autóba, és elvisz egy intézménybe vadidegenek közé…”

Beatris nyolcéves volt, amikor visszakerült az édesanyjával Magyarországra.

Sok évig járt terápiába, de az Amerikában töltött időszak traumái ma is nagyon meghatározók számára.

„Tudom, milyen megélni az összevisszaságot, az elhagyatottságot, a szülőktől való elszakadást, az idegenekre való ráutaltságot, tehát az otthonba kerülő gyerekek alapvető élményeit. Mély empátiával fordulok azok felé, akiknek nehezebben indult a sorsuk” – mondja.

Mint oly sok traumatizált ember, ő is segítővé lett. Már gimnazista korában karitatív akciókat szervezett a barátaival. A kommunikáció és médiatudomány szak elvégzése után mesterképzésnek a szociálpolitikát választotta, most pedig már doktori képzésben a gyermekvédelmi szakellátás traumatudatos fókuszú ellátásának megvalósulását vizsgálja, és a Vásáry Tamás zongoraművésszel és Kovács Orsolya pszichológussal 2017-ben létrehozott Gyermekhíd Alapítvány vezetője.

Ha az alapítvány küldetéséről kérdezik, elsőként az mondja:

„Elérni, hogy gondolkodjunk másképpen a gyermekotthonokban élő gyerekekről, ez az első és legfontosabb lépés! Ismerjük meg őket, lássuk meg a problémáikat, és nyújtsunk számukra segítő kezet. Ha ugyanis megfelelően reagálunk rájuk, akkor meg fogják tanulni, hogy értékesek, és más sorsot is választhatnak, mint amilyet, mondjuk, a szüleik választottak.

Vannak olyan korrigáló élmények, terápiák, valós emberi kapcsolatok, amelyek hozzá tudják segíteni a gyerekeket ahhoz, hogy túllendüljenek a traumáikon, és aztán integrálódjanak a társadalomba.”

Hogyan lehet valódi segítséget nyújtani ezeknek a gyerekeknek?

– kérdezem az idén SzuperWMN-díjra is jelölt Reményiné Csekeő Borbála pszichológust, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetőjét, aki így válaszol:

„Ha azon kezdünk gondolkodni, mire lehet leginkább szüksége egy állami gondoskodásban élő gyermeknek, érdemes áttekinteni, hogyan kerülnek gyerekek hivatásos nevelőszülőkhöz vagy gyermekotthonokba. Vannak, akik haláleset miatt elvesztették a szüleiket, és más rokon nem tudta vállalni a felnevelésüket. Előfordul, hogy rögtön születésükkor lemondtak róluk, vagy később alakult úgy a szülők sorsa, hogy maguk látják úgy, nem képesek gondoskodni a gyerekükről. Másokat súlyos bántalmazások, kínzások után, szexuális abúzus vagy életveszélyes elhanyagolás miatt menekítenek ki a családjukból. És sajnos az is előfordul – még ha ellentmond is törvénynek és jó érzésnek –, hogy egy szerető, a maga eszközeivel igyekvő család nem tudja megteremteni annak a minimumát sem, ami biztonságos környezetet jelent, és ezért emelik ki a gyereket a családból.

A fent felsorolt tragikus életesemények mind olyan nagyfokú, hosszan tartó, mély sebeket okozó traumák az élet nagyon szenzitív időszakában, amelyek feldolgozásához (vagy egyáltalán a továbbéléshez is) hatalmas mennyiségű szeretet, elfogadás, emellett végtelen türelem, állandóság kell, kellene a környezettől.

Különösen nehéz feladat ez, mert éppen a történetük miatt nem biztos, hogy tudnak pozitívan reagálni a feléjük nyújtott segítő kézre, és kelthet ez nevelőben, pedagógusban olyan érzést, hogy feneketlen kútba hordanak vizet. Ezeknek a gyerekeknek nagyon nagy része hosszú pszichoterápiás munkával kap csak esélyt a teljes életre, de ennek biztosítása egyáltalán nem alapeleme a rendszernek, sajnos. Már az is egy rögös út, hogy eljussanak odáig a többszörösen traumatizált gyerekek, fiatalok, hogy legyen igényük, bizalmuk és erejük egy terápiás folyamatra. Ezt nagyban tudja segíteni, ha van a környezetükben legalább egy-egy olyan felnőtt, akik legalább részlegesen tudják pótolni az elveszett biztonságot, kiszámíthatóságot, akit nem veszítenek el, akiben nem kell csalódniuk.” 

A rendszerben dolgozó nevelők, gyermekfelügyelők fogaskerekei egy bonyolult rendszernek

Túlterheltek, kiégettek, alulfizetettek, nagy körükben a fluktuáció, így az otthonokban nehéz megteremteni az állandóságot, az érzelmi stabilitást, nyugalmat, minden jó szándék ellenére is. Ezért fontos a civil erő jelenléte ezen a területen is. A Gyermekhíd Alapítvány mentorai önkéntes segítők a gyerekek mellett. Olyan felnőtt, bizalmi és szeretetkapcsolatok számukra, akik támogatják őket céljaik elérésében és traumáik feldolgozásában.

Kikből lehetnek önkéntes mentorok? – kérdezem Joó Beatrist.

„Segítőink a legkülönbözőbb foglalkozási területekről jönnek, nemcsak szakmabeliek vannak köztük, hanem teljesen laikusok is. Az önkénteseket kiképezzük, és szakmailag, módszertanilag és emberileg is támogatjuk a későbbiekben is őket. A végzett mentoraink heti rendszerességgel találkoznak a gyerekekkel éveken át, nagykorúságukig vagy még azután is, így stabil kapcsolódási ponttá válhatnak számukra.

Egy önkéntes egy gyermeket mentorál, így képes csak rá koncentrálni, megadni neki azt a figyelmet, egyéni foglalkozást, illetve a stabilitást, amit a gyermekvédelemben dolgozók túlterheltségük okán nem tudnak biztosítani.

Egy gyermek onnantól kezdve, hogy bekerül a rendszerbe, egy dologgal találkozik állandóan, ez pedig a folyamatos változás. Úgyhogy a mi célunk az alapítványnál az, hogy stabilan jelen legyünk ezeknek a gyerekeknek az életében. Egy mentor nem apa, nem anya, inkább egy keresztszülőhöz hasonlít a státusza.”

Neki is van négy éve egy mentoráltja, aki most kamaszodik, 14 éves. Kérdem tőle, hogyan akadályozható meg, hogy egy mentor-mentorált kapcsolat ne alakuljon át szorosabb kötelékké.

„Valóban ez a legnagyobb kihívás talán – válaszolja. – Akkor is, ha nyilvánvaló, hogy mi nem örökbefogadással, nem nevelőszülőséggel foglalkozunk, hanem azzal, hogy a gyerekek mentorai legyünk. Ez jó támpont az önkénteseknek is: nem elsődleges gondozóik a gyerekeknek, hanem referenciaszemélyek számukra, akikhez bármikor lehet fordulni, akik ott vannak a legfontosabb ünnepekkor, akik elmennek a ballagásra, akikkel bármikor át lehet beszélni szerelmi csalódást vagy bármit, ami éppen nyomasztja a gyerekeket: egyszóval a bizalmasaik vagyunk.

De nehéz persze tartani a határokat, mert mindannyian nagyon megszeretjük a gyereket, akivel foglalkozunk, és a gyerekek is folyamatosan pótolni akarják azt a hiányt, ami bennük van, keresik a pótszülőt, keresik a mintákat. Viszont muszáj szem előtt tartani, mi egy keresztszülő relációban működünk, hogy ne legyen ebből félreértés, és a gyerek se éljen meg újabb traumát azzal, hogy nem viszi haza a mentora, pedig esetleg erre számított.”

Kurucz Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Terry Vine